Már régen történt. Úton voltunk Spanyolországban, a Mezetán. Az útról megláttam valamit, ami mélyen megindított, imáimban is gyakran ad segítséget, ha erre emlékszem. Néhány ember karókat vert a földbe, és függőleges hálókat feszítettek ki köztük: karámot építettek. Utána jöttek a pásztorok juhaikkal, bárányaikkal és mindegyik juhot, bárányt nevükön szólítva beterelték őket a karámba. Ott aztán mind együtt lehettek a karám biztonságos védelmében.

Ma, Uram, gondolataim visszaszállnak azokhoz a pásztorokhoz és a karámjukhoz, mert mi, akik most azért jöttünk össze, hogy Veled beszélgessünk, tudjuk – mint még rajtunk kívül is oly sokan a világon – hogy a Te nyájadhoz tartozunk. Hiszen Te magad mondtad: Én vagyok a jó pásztor. Ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem (Jn 10, 14). Igen, Te jól ismersz bennünket. Tudod, hogy éberen figyelve hallgatni akarunk szavadra, – a Jó Pásztor szavára, hiszen az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust (Jn 17, 3-4). Ez a kép – Krisztus juhaival jobbról-balról – annyira megfogott, hogy megfesttettem a kápolnában, ahol misézni szoktam. Néhol másutt fölírattam az Úr szavait: cognosco oves meas et cognoscunt me meae (Jn 10, 14) mintegy figyelmeztető jelül nekünk, hogy eszünkbe jusson Isten jelenléte, aki velünk van hol korholva, hol intőn, hol tanítva bennünket, amint a pásztor is teszi juhaival (Vö. Sir 18, 13). Szántszándékkal kezdtem így, ezzel a régi időkből való emlékkel, mert nagyon jól illik ide.