Ne törődjetek azzal, ha azt halljátok, hogy azok az emberek, akik meg akarják élni az alázatosságot, gátlásosak, vagy mindig szomorúak. A tudat, hogy összetört és ismét összerakott cserépedény vagyunk éppen az öröm állandó forrása, mert ez azt jelenti, hogy Isten előtti csekélységünket gyermekeiként ismerjük el. Lehet-e annak az embernek az öröménél mélyebb örömöt elképzelni, aki, bár szegény és gyenge, de Isten gyermekének tudja magát? Mi tesz bennünket, embereket szomorúvá? Hogy földi életünk nem felel meg személyes elvárásainknak, vagy mert akadályok merülnek fel, amelyek kívánságaink kielégítését lehetetlenné teszik, vagy megnehezítik.

Ha azonban a lélek befogadja magába az istengyermekség természetfölötti valóságát, mindez elmarad. Ha Isten velünk, ki ellenünk?33 Ismételten azt kell mondanom: hagyjuk meg a szomorúságot azoknak, akik az istengyermekségükről semmit sem akarnak tudni.

Fejezzük be két kéréssel, amelyet a mai liturgiában találunk, és amit mi szívünkből és szavainkkal nyílvesszőként szeretnénk az égbe röpíteni: Add mindenható Isten, hogy mi az isteni titkok állandó követésével méltóvá váljunk arra, hogy az égi adományokhoz közelebb jussunk34. És: Add meg Urunk, kérünk Téged, hogy kitartóan szolgáljuk akaratodat35. Szolgálat, gyermekeim szolgálat: ezt kell tennünk! Mindenki szolgájává válni, hogy ezáltal napjainkban a hívő nép érdemben és számban növekedjen36.