Talán hallottátok gyermekkorotokban a mesét a parasztemberről, aki egy aranyfácánt kapott ajándékba. Először meglepetten és örömmel fogadta az ajándékot, de aztán megfelelő helyet kellett neki keresnie. Hosszú ideig hányta-vetette magában a dolgot, aztán úgy döntött, hogy a tyúkólban helyezi el az aranyfácánt. A tyúkokat elbűvölte a jövevény szépsége, körülvették, és csodálták, félistennek tartották. A nagy fölfordulás közepén jött el az etetés ideje. A paraszt szórni kezdte a magokat, ide egy marékkal, oda egy marékkal, a fácán pedig éhes volt a hosszú várakozás után. Nekiesett, meg akarta tömni a gyomrát, és a tyúkok egyszerre lehiggadtak, mikor látták, hogy ez a ragyogó szépség milyen hétköznapian nagybelű. Kiábrándultan kezdték el csipkedni, amíg ki nem tépték minden tollát. Ugyanilyen nyomorúságos a bukása az olyan embernek, aki önmagát dicsőítve jár a világban. Annál szerencsétlenebb, minél vakmerőbben támaszkodott a saját erejére, és bízott saját képességeiben.

Vonjátok le belőle a gyakorlati következtetést a mindennapokra. Értsétek meg, hogy a képességeket – a természetfölöttieket éppúgy, mint természeteseket – azért bízták ránk, hogy helyesen használjuk őket. Szabaduljatok meg attól a nevetséges ábrándképtől, hogy bármit is csupán saját erőfeszítéseteknek köszönhettek. És minden számításotoknál gondoljatok arra, hogy van egy tényező, amelyet senki sem hagyhat ki – Isten.