Engedjétek meg nekem megint, hogy egy kicsit beavassalak személyes tapasztalataimba. Isten jelenlétében nyitom meg lelkemet nektek, abban a meggyőződésben, hogy nem példakép, hanem csak szegény, nyomorult ember, alkalmatlan, tompa szerszám vagyok, amelyet azért használt fel az Úr, hogy világosan megmutassa, Ő még egy asztallábbal is csodálatosan tud írni. Mikor tehát magamról mesélek, eszembe sem jut, hogy amit teszek, annak a legcsekélyebb érdemet is tulajdonítsam; még kevésbé akarlak titeket arra biztatni, járjátok ugyanazt az utat, amelyen az Úr engem vezetett; mert lehet, hogy az Úr tőletek nem ugyanazt kéri, ami nekem annyit segített, hogy Isten művében, amelynek egész életemet szenteltem, szabadon dolgozhassak.

Mivel saját kezemmel tapinthattam, saját szememmel láthattam, azért állítom nektek a következőt: ha rábízzátok magatokat az isteni Gondviselésre, ha mindenható karjába kapaszkodtok, akkor mindig meglesz az, amivel Istent, az Anyaszentegyházat és a lelkeket szolgálni tudjátok anélkül, hogy el kellene hanyagolnotok kötelességeiteket. És élvezni fogjátok azt az örömöt és azt a békét, amelyet mundus dare non potest17, amelyet a világ nem adhat, és amelyet az összes földi jó birtoklása meg nem adhat.

Az Opus Dei kezdetei óta, 1928-tól – miközben semmiféle anyagi segítségem nem volt – és személyesen egyetlen fillérem sem; nem is avatkoztam gazdasági kérdésekbe, amelyek magától értetődően föllépnek, amint hús-vér emberek, vagyis nem angyalok kezdenek dolgozni egy művön, és anyagi eszközökre van szükségük ahhoz, hogy a munka eredményes legyen.

Az Opus Deinek mindig sok ember nagylelkű segítségére volt szüksége, hogy fenntartsa apostoli műveit, és azt hiszem, ez így is marad mindig, az idők végéig. Mert egyrészt ezek a művek sohasem lesznek nyereségesek, másrészt, bár növekszik munkatársaink száma és gyermekeim teljesítménye, az apostoli mű maga is terjedelmesebb lesz, és szaporodni fognak a felkérések apostoli tevékenységekre. Ezért kellett olykor nevetnie gyermekeimnek, ha nyomatékosan buzdítottam őket hűségre az isteni kegyelemhez, és közben egyszuszra fölszólítottam őket, hogy imádkozzanak merészen és kitartóan több kegyelemért... és több pénzért, a csengő érmékért, amelyek sürgősen kellettek.

Az első években még a legszükségesebb dolgok sem voltak meg. Isten tüzének vonzására iparosok, alkalmazottak, diákok gyűltek körém... Nem tudtak semmit szegénységünkről és nyomorúságos helyzetünkről, mert az Opus Deiben, hála Isten kegyelmének, mindig megpróbáltunk úgy dolgozni, hogy amilyen sok az áldozat és az ima, annyira láthatatlan legyen. Ha most visszagondolok arra az időre, teljes szívemből köszönetet kell mondanom Istennek. Micsoda biztonságban éreztük magunkat! Tudtuk, hogy csak Isten országát és igazságát kell keresnünk, és a többit mind megkapjuk ráadásképpen18. Nyugodtan mondhatom, egyetlen apostoli kezdeményezés sem maradt el anyagi eszközök hiányában. A megfelelő pillanatban megszerezte számunkra a szükségeseket így vagy úgy Isten, a mi Atyánk szokásos gondoskodása. Tisztába kellett, hogy jöjjünk vele: ő tud fizetni.