Eszembe jut ennél a pontnál a spanyol aranykor egyik klasszikusának az elbeszélése, amelyet néhányan közületek már bizonyosan hallottak más elmélkedések alkalmából. A szerző egy álmot ír le. Két út nyílik előtte: egyik széles, könnyen járható, sok hívogató vendéglő és pihenőhely van mellette. Lovasok és kocsik mennek rajta zenélve és nevetve, ostoba zsivajt csapnak. Sokan vannak, nagyon sokan. Úgy tűnik, mind ittasok, mámorosan jól érzik magukat. De mámoruk hamis és gyorsan múló, mert az út mély szakadékba vezet. Ez az elvilágiasodott ember útja, a javíthatatlan nyárspolgáré. Örömöt fitogtatnak, amelyet nem éreznek; kielégíthetetlenül keresik az új, kellemes és szórakoztató dolgokat. A fájdalom, a lemondás és az áldozat szorongással töltik el őket. Krisztus keresztjéről nem akarnak tudni; szerintük ezt a bolondoknak találták ki. De igazában ők a bolondok: rabszolgái az irigységnek, tobzódásnak, érzékiségnek; a végén már önmagukkal is szembekerülnek, rájönnek, bár későn, hogy eljátszották földi és örök boldogságukat néhány unalmas semmiségért. Az Úr int bennünket: Aki meg akarja menteni életét, elveszti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de az élete kárt szenved?9

Az álomlátó a novellában megpillant egy másik utat. Ez ellenkező irányba vezet, és annyira keskeny és meredek, hogy lovon nem lehet járni rajta. Az utazók gyalog és lassan kapaszkodva jutnak rajta magasabbra. Vidám arccal kúsznak sziklagörgeteg közt és ott, ahol csak tüskés bozót nő. A töviseken itt-ott ruhafoszlányok maradnak, és a tövisek néha még a húsukba is beletépnek. De az út végén csodálatos kert várja őket, az örök boldogság, a menny. Ez a szentéletű emberek útja, akik készséggel megalázzák magukat Krisztusért, és föláldozzák a többiekért. Az itt járók nem félnek attól, hogy az út ennyire fáradságos fölfelé. Szeretettel hordozzák a keresztet, ha nehéz is, mert tudják, hogy egyenes derékkal tudnak járni a rájuk nehezedő teher alatt, mivel Krisztus az erejük.