A negyvenes évek elején gyakran kellett Valenciába utaznom. Akkoriban teljesen híjával voltam az anyagiaknak. Én, szegény pap és azok, – akik mint ti is – hozzám jöttek, ott jöttünk össze imádkozni, ahol éppen lehetett. Néha egy elhagyott tengerparton – mint a Mester első barátai… Emlékszel? Szt. Lukács elbeszéli, hogyan indultak el Szent Pál és ő Tiruszból, hogy Jeruzsálembe menjenek: Ők pedig mindannyian elkísértek bennünket feleségeikkel és gyermekeikkel, kikísértek a városból, és a parton letérdelve imádkoztunk (ApCsel 21, 5). Egyszer, amikor a fenséges naplemente után már eljött az esti szürkület, láttuk, hogy egy csónak közeledik a parthoz. A halászok kiszálltak. Erőteljes alak volt mind, meztelen felsőtestük, bronzbarna bőrük nedvesen csillogott. Hozzáfogtak, hogy a csónak végére erősített hálót az ezüstösen fénylő halakkal kihúzzák a partra. Nagy erővel, lendületesen húzták, lábuk mélyen belesüllyedt a part homokjába. Egyszer csak odajött egy gyermek, ugyanolyan bronzbarnára lesült, mint ők. Odalépett a kötélhez, és kis kezével elkezdte húzni, amennyire tudta. A halászok, ezek a durva és faragatlannak látszó emberek, bizonyosan meghatódtak tőle, mert nem küldték el, pedig csak zavarhatta őket. Hagyták, hogy segítsen.

Rátok és magamra kellett gondolnom. Rátok, akiket akkor még nem ismertem, és magamra; a kötélre, amelyet naponta együtt kell húznunk, és még sok mindenre. Ha mi is úgy megyünk Isten elé, mint az a kisgyermek, tudva, milyen kevés, amit tehetünk, de mindig készen, hogy szándékaiban együttműködjünk vele, könnyebben jutunk célba. Kihúzzuk a partra a hálót – a szakadásig telt hálót – mert Isten hatalma segíti a mi szegény bajlódásunkat.