Talán eddig a pillanatig még nem éreztük égető szükségét annak, hogy ilyen közelről kövessük Krisztus lépéseit. Talán még nem jutott el tudatunkig, hogy kis dolgokról való lemondásainkat összekapcsolhatjuk az ő megváltó áldozatával: vezeklésül bűneinkért, minden kor embereinek bűneiért, az ördög romboló tetteiért, aki non serviam-jával: nem szolgálok-kijelentésével szüntelenül szembeszáll Istennel… Hogy merészeljük képmutatás nélkül azt kiáltani: „Uram, fájnak nekem a bántások, amelyek szeretetreméltó szívedet érik!”, ha nem tudjuk rávenni magunkat, hogy lemondjunk valami csekélységről, vagy egy parányi áldozatot hozzunk az isteni szeretet dicsőítésére? Az engesztelés – a valódi vezeklés – gyors léptekkel vezet bennünket az odaadás és szeretet útján, az odaadásén, mert jóvátétellel tartozunk, a szeretetén, mert segíteni akarunk általa másoknak, amint Krisztus is segített nekünk.

Mostantól fogva igyekezzetek valóban szeretni. Ha szeretsz, nem panaszkodsz és nem tiltakozol. Néha jól tűrjük a nehézségeket, de nyögünk és panaszkodunk, és ezzel elfecséreljük Isten kegyelmét, megkötjük a kezét, hogy ne akarjon több ajándékot adni. Hilarem enim datorem diligit Deus24: Isten a jókedvű adakozót szereti. Azt, aki tudja, hogyan kell adni, vagyis szerető szívvel, önként, nem úgy, mint az, aki tüntet vele, és azt hiszi, szívességet tesz másoknak, amikor odaadóan viselkedik.