Fordítsuk tekintetünket ismét a Mester felé. Talán te is hallod most a Tamáshoz intézett feddő szavakat: Tedd ide ujjadat, és nézd a kezeimet; nyújtsd ki kezedet, és tedd az oldalamba, és ne légy hitetlen, hanem hívő!9 Kiálts te is őszinte bánattal: Én Uram, és Istenem!10 Mindörökre elismerlek Mesteremnek, és örökké – a Te segítségeddel – kincsként akarom őrizni tanításaidat, és hűségesen törekszem követni őket.

Ha néhány oldalt visszalapozunk az Evangéliumban, ahhoz a helyhez érünk, amelyen Jézus félre vonulva imádkozik, és a közelében levő tanítványok valószínűleg figyelik őt. Amikor az Úr befejezte imáját, egyikük összeszedi a bátorságát, és megkéri: Uram, taníts meg minket imádkozni, ahogy János is megtanította tanítványait. Erre így szólt hozzájuk: Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk! Szenteltessék meg a te neved11.

Figyeljetek a válasz meglepő voltára: a tanítványok mindig együtt vannak Jézus Krisztussal, és az Úr beszélgetés közben elmondja nekik, hogyan imádkozzanak. Kinyilatkoztatja nekik az isteni irgalmasság nagy titkát, hogy ugyanis Isten gyermekei vagyunk, és hogy bizalmasan társaloghatunk Vele, éppen úgy, mint egy gyermek édesapjával.

Egyesek elképzelése a lelkiéletről és annak a módjáról, ahogyan egy keresztény Urával való kapcsolatát alakítsa, kellemetlen, elméleti, és formalista, szövegek lelketlen ledarálásává fajul. Az ilyesmi nem vezet személyes, tegező beszélgetéshez isteni Atyánkkal, csak névtelenséghez; holott tisztában kellene lenni azzal, hogy az igazi szóbeli ima sohasem anonim. Ez a felfogás eszembe juttatja az Úr tanácsát: Az imádságban pedig ne fecsegjetek, mint a pogányok, akik úgy gondolják, hogy a bőbeszédűségükért nyernek meghallgatást. Ne hasonlítsatok tehát hozzájuk: mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek őt12. Egy egyházatya így magyarázza ezt: „Én úgy gondolom, Krisztus ezzel azt akarta mondani, hogy imádságunk ne legyen hosszú, vagyis nem idejét tekintve, hanem a szavak számát és hosszúságát. (…) Maga az Úr az özvegyasszonyról szóló példabeszédet mondta el, aki a kegyetlen bírót kitartó kéréssel áthangolta, vagy a másik példát a barátról, aki rosszkor, éjjel jön, fölriasztja ágyából az alvót, nem barátságára való tekintettel, hanem állhatatosságával (vö. Lk 11, 5-8; 18, 1-8). Mindkét példabeszédével azonban nem mást akart nekünk tanítani, mint hogy mindannyian kitartóan forduljunk hozzá. Viszont egyáltalán nem azt akarja, hogy mérföldes imákkal menjünk hozzá, hanem teljes egyszerűségben mondjuk el, ami a szívünkön fekszik13.

Mindenesetre, ha elmélkedéseitek kezdetén nem tudjátok figyelmeteket az Istenre összpontosítani, ha csak szárazságot éreztek, és úgy tűnik, értelmetek nem képes egy jó gondolatot megfogalmazni, vagy érzelmileg érzéketlenek maradtok; úgy azt tanácsolom nektek, amit én is ebben a helyzetben teszek: Helyezzétek magatokat Atyátok jelenlétébe, és legalább ezt mondjátok: „Uram, nem tudok imádkozni, nem jut semmi az eszembe, amit neked elmesélhetnék”... és legyetek biztosak abban, hogy e pillanatban már el is kezdtetek imádkozni.