Emlékeztek az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédre? Egy ember az út mellett fekszik, a rablók megverték és kifosztották. Először egy ószövetségi pap megy arra, azután egy levita, mindketten továbbmennek anélkül, hogy törődnének vele. Arra ment egy szamaritánus is. Amikor odaért hozzá és meglátta, megesett rajta a szíve. Odalépett hozzá, olajat és bort öntött a sebeire, és bekötözte, azután föltette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta6. Az Úr nemcsak néhány kiválasztott embert hív ilyen cselekvésre, hiszen rögtön ezután azt mondja annak, aki kérdezte: Menj, és te is hasonlóképpen cselekedjél!7 Ha megállapítjuk akár saját életünkről, akár máséról, hogy valami nincs rendben benne, és helyre kell hozni, lelki vagy emberi segítséggel, és ezt mi, Isten gyermekei meg tudjuk tenni és meg is kell tennünk, akkor az okosság azt kívánja, hogy megfelelő legyen a segítségünk: alapos, becsületes, szerető szívű és erőslelkű. Nem megoldás, hogy úgy érezzük, nem ránk tartozik. Ugyanilyen tévedés azt hinni, hogy a problémák maguktól megszűnnek, ha nem csinálunk semmit vagy kivárunk. Az okosság azt parancsolja, hogy ha olyan a helyzet, az orvosságot azonnal és teljes mértékben alkalmazzuk, miután föltártuk a sebet. Legyetek egyszerűek és igazlelkűek, amint megállapítottátok a baj legcsekélyebb tünetét. Mindegy, adnotok kell-e az orvosságot vagy kapnotok. Meg kell engedni annak, aki Isten nevében gyógyítani tud, hogy kitiszítsa a sebet, először a környékét, aztán egyre közelebb a baj fészkéhez, míg a gennyet el nem távolította, és a fertőzött rész egészen tiszta nem lesz. Ez elsősorban magunkra vonatkozik, utána viszont mindenkire, akinek az igazságosság vagy a szeretet alapján segítenünk kell. Különösen az Úrnak ajánlom most imában a szülőket és mindazokat, akiknek nevelői vagy képzési feladatuk van.