Jézus Krisztus a mi példaképünk, minden keresztény példaképe, ezt jól tudjátok: hiszen gyakran hallhattátok és elmélkedtetek róla. Apostoli munkátok közben, ebben az emberekkel való baráti kapcsolatban, amelyben érezni lehet Isten közelségét, sok embernek beszéltetek róla, második természetetekké lett. Megfelelő alkalmakkor pedig éltetek a testvéri feddés csodálatos eszközével, arra emlékeztetve és segítve őket, hogy viselkedésüket mérjék a mi elsőszülött testvérünk példájához, Mária fiáéhoz, az Istenanya fiáéhoz, a mi Anyánk fiáéhoz.

Krisztus a példakép. Ő maga mondta: discite a me1, tanuljatok tőlem; és én ma szeretnék nektek egy erényről beszélni, amely a keresztény életben bár nem az egyetlen és a legfontosabb, mégis olyan, mint a só, megóv a romlástól; egy erényről, amely próbaköve az apostoli léleknek: a szent tisztaság erényéről.

Jól tudjátok, hogy az istenszeretet a legfőbb erény. De a tisztaság a conditio sine qua non, elengedhetetlen feltétele annak, hogy Istennel belső párbeszédet alakítsunk ki. És ha nem óvjuk meg, és feladjuk a harcot, úgy vakok leszünk, és már semmit sem ismerünk föl, mert a testi ember nem fogja fel, ami az Isten Lelkéből ered2 .

Fölbátorodva a Mester beszédétől, küzdeni akarunk a tiszta látás elnyeréséért: Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják Istent3. Az Egyház mindig úgy fogja föl ezeket a szavakat, mint tisztaságra való meghívást. Azok őrzik meg szívüket egészségesnek, írja Aranyszájú Szent János, akiknek egészen tiszta a lelkiismerete vagy azok, akikszeretik a tisztaságot. Isten látásához egyik erény sem olyan fontos, mint ez4.