Minden esemény megítélésekor az isteni mértéket kell alkalmaznunk, és sohasem szabad elveszítenünk a dolgok természetfölötti látásmódját; meggyőződésünk kell, hogy legyen, Jézus nyomorúságunkat is fölhasználja arra, hogy dicsőségét sugározza. Ha tehát úgy érzitek, hogy belopódzik lelketekbe az önzés, fáradtság, bátortalanság, vagy ha szenvedélyek igája nehezedik rátok, azonnal cselekedjetek, hallgassátok meg, mit mond a Mester, anélkül, hogy megijednétek attól a szomorú valóságtól, amik mi magunk vagyunk; mert gyöngeségeink elkísérnek, amíg csak élünk.

Ez a keresztény ember útja. Szükségét érezzük annak, hogy szilárd és alázatos hittel minduntalan hívjuk Istent: Uram, ne bízz bennem! De én viszont bízom Benned! Ha aztán lelkünk megsejti, mekkora szeretettel, együttérzéssel, milyen nagy gyöngédséggel néz ránk Jézus, és hogy sose tekinti ügyünket elveszettnek, akkor megértjük az apostol szavát egész mélységében: virtus in infirmitate perficitur9, az erő a gyöngeségben teljesedik be. Az Úrba vetett hitünkkel nyomorúságos voltunk ellenére – sőt, éppen általa – hűségesek leszünk Istenhez, a mi Atyánkhoz. Ereje fölragyog, és gyöngeségünkben hordoz bennünket.