Ma Isten jelenlétében, aki innen a tabernákulumból tekint le ránk – milyen erőssé tesz Jézusnak ez a valóságos közelsége! – elmélkedjünk Isten szelíd adományáról, mely lelkünket örömmel tölti be: a reményről. Spe gaudentes3, örvendezők vagyunk a reményben, mert a végtelen szeretet vár ránk, ha hűségesek vagyunk.

Ne feledjük, hogy minden ember, tehát mindegyikünk számára csak kétféle élet létezik a földön: vagy Istenre irányuló, és akkor harcolunk, hogy Isten kedvét lelje bennünk, vagy állatok szintjén maradó, többé kevésbé emberi vonásokkal, miközben nem törődünk Istennel. Soha nem szenteltem különösebb figyelmet olyan álszenteknek, akik magukat hitetleneknek tüntetik fel. Őszintén szeretem őket testvéreimként, amint minden embert szeretek, csodálom a jóakaratukat, mely bizonyos értelemben hősies formát ölthet magára, de sajnálom őket, mert az a nagy szerencsétlenségük, hogy hiányzik nekik Isten fénye és melegsége és az Istenbe vetett hit és a benne való remény kimondhatatlan öröme.

Egy igazi keresztény, aki következetesen éli hitét, mindig természetfeletti látással cselekszik, tekintetét Istenre irányítva, ebben a világban dolgozik, amelyet szenvedélyesen szeret, a földi dolgokért fáradozva, de szemeit az égre emelve. Szent Pál megerősíti ezt nekünk: Quae sursum sunt quaerite. Keressétek az odafönt valókat, ahol Krisztus van, Isten jobbján ülve. Az ödafönt való dolgokkal törődjetek, ne a földiekkel. Hiszen meghaltatok – a keresztségben meghalunk mindannak, ami csupán földi –, életetek Krisztussal el van rejtve Istenben4.