Földi remények és a keresztény remény

Sokan egyhangú kitartással ismételgetik ezt a közmondást, amellyel már torkig vagyunk: a remény az utolsó, amit az ember elveszít, mintha az ember reményt tudna teremteni szavakból, elnyomva a problémákat és a lelkiismeretet, miközben megy tovább a szokott kerékvágásban, vagy mintha az ilyen remény menlevél volna, hogy bizonytalan időre elhalassza a szükséges javításokat viselkedésén, és későbbre tegye a magasabb célokért való küzdelmet, mindenekelőtt a legnagyobb célért, az Istennel való egyesülésért vívottat.

Nekem úgy tűnik, összetévesztik a reményt a kényelemszeretettel. A legcsekélyebb törekvés sincs bennük arra, hogy valamit megszerezzenek, ami igazán jó, se lelkieket, sem jogos anyagiakat. Vannak emberek, akiknek leghőbb vágya csak annyi, hogy mindent elkerüljenek, ami középszerű életük látszólagos nyugalmát megzavarhatná. Szorongók, megszeppentek és lusták, lelkük csordultig telve többé-kevésbé finoman csomagolt önző indulattal, megelégednek azzal, hogy a napok sine spe nec metu – remény és félelem nélkül elfolyjanak, Fáradsággal járó eszmények nélkül, terhes harcok nélkül. Csak egy számit: elkerülni a felsülés kockázatát és a könnyeket. De mennyire kilátástalan úgy törekedni valaminek az elérésére, hogy eleve föladják a vágyat arra, hogy megszerezzék, mert félnek az ezzel járó harc fáradalmaitól!

Találkozhatunk azzal a felületes magatartással is, amely a reményben – gyakran kulturális vagy tudományos szenvelgéssel – csupán egy hálás költői témát lát. Nem tudnak őszintén szembenézni önmagukkal, és a jó mellett dönteni, ezért a reményt egy illúzióra, délibábos álomra egyszerűsítik le, puszta vigaszra az élet kemény helyzeteiben. A remény – hamis remény! – számukra tartalmatlan szeszéllyé lesz, amely nem segít semmin.