Már sokszor felidéztem nektek az evangéliumnak ezt a megindító jelenetét: Jézus Péter csónakjában van, innen beszélt a néphez. Nézi az őt követő tömeget, és a mi Urunk szívét megremegteti az emésztő vágy, hogy lelkeket mentsen. Azt akarja, hogy mostantól fogva tanítványai is osztozzanak Vele ebben. Azt mondja nekik, evezzenek a mélyre – duc in altum! (Lk 5, 4) – és ott azt parancsolja Péternek, vesse ki a hálót halfogásra. Én most anélkül, hogy ennek a történésnek nagyon beszédes részleteiben elmerülnék – szeretném veletek együtt figyelemmel kísérni, hogyan fogadja Péter a halfogás csodáját: Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram! (Lk 5, 8) Ez olyan igazság, ami mindegyikünkre vitathatatlanul érvényes. Mégis azt kell, hogy mondjam, hogy életemben a kegyelem számtalan olyan csodáját láttam, amely ember keze által történt, és ezért mindennap erősebben érzem, hogy föl kell kiáltanom: Uram, ne menj el tőlem, mert semmi jót sem tudok tenni nélküled!

De mélységesen belátom éppen ezért Szent Ágoston szavainak igazságát, amelyekkel szinte dicsőítő éneket mond a szabadságról: Isten, aki megteremtett közreműködésed nélkül, nem üdvözít közreműködésed nélkül (Szent Ágoston, Sermo, 169, 13 (PL 38, 923)); mert kivétel nélkül mindegyikünknek, nekem is és neked is megvan a lehetősége, az iszonyú lehetősége arra, hogy föllázadjunk Isten ellen – hogy elutasítjuk Őt – talán viselkedésünkkel, vagy hogy azt kiáltsuk: Nem akarjuk, hogy ez uralkodjék rajtunk!. (Lk 19, 14)