A szeretet egyik első kifejezése, hogy a lélek rátér az alázat útjára. Ha önmagunk becsületes megismerésével rájövünk, hogy semmik vagyunk, ha megértjük, hogy ha nem volna velünk Isten kegyelme, a legnyomorúságosabb teremtmény is jobb lenne nálunk; ha tudjuk, hogy képesek vagyunk minden tévedésre és eltévelyedésre; ha a hűtlenség elleni elszánt küzdelmünk ellenére tapasztaljuk a bűnt magunkban – hogy tudnánk akkor másokról rosszat gondolni, hogy engednénk, hogy elvakultság, mássággal szembeni türelmetlenség vagy gőg töltse el a szívünket?

Az alázat tanít meg bennünket szelíden és magától értetődően arra, hogy mi a legjobb módja az embertársainkkal való érintkezésnek: mindenkit megérteni, elfogadni, felmenteni; nem okozni szakadást, korlátokat nem állítani, hanem – mindig! – az egyetértést segíteni. Nem hiába gyökerezik mélyen az emberben a békére, összetartásra, és a személyiség jogainak kölcsönös tiszteletben tartására való törekvés. Így lehet a figyelmességből testvériség, és ebben láthatóvá válik valami az ember legnagyobb értékéből: ha mi mind Isten gyermekei vagyunk, akkor a testvériség nem üres jelszó, sem utópia, hanem ugyan nehezen elérhető, de valós cél.

A gúnyolódóknak, kétkedőknek, közömbösöknek és azoknak, akiknek a gyávaság szabja meg viselkedését, meg kell, hogy mutassuk mi keresztények, hogy az ilyen szeretet lehetséges. Olykor ez elég nehéz lesz, mert az embert szabadnak teremtették, és kezében van a lehetőség, hogy esztelen elkeseredéssel Isten ellen lázadjon, mégis lehetséges, sőt nemcsak lehetséges, hanem szükségszerű következménye Isten szeretetének és az Isten iránti szeretetnek. Ha te és én ezt akarjuk, akkor Krisztus is akarja. Akkor mélyebben megértjük, mennyire termékeny a fájdalom, az áldozat és az önzetlen odaadás az egymással való napi érintkezésben.