Tekintsünk Jézus Krisztusra, példaképünkre, aki mintegy tükör is, amelyben magunkat meg kell látnunk. Hogyan viselkedik ő – külsőleg is – fontos alkalmakkor? Mit ír nekünk róla az evangélium? Nagyon megindító számomra megfigyelni, hogy az Úr minden alkalommal, mielőtt egy nagy csodát tesz, az Atyához fordul; megkapó az a példamutatása is, amikor nyilvános működése előtt negyven napra és negyven éjszakára a visszavonul a pusztába imádkozni2.

Bocsássatok meg, hogy erre visszatérek, de nagyon fontos a Messiás minden egyes lépésére figyelnünk, hiszen azért jött, hogy megmutassa nekünk az Atyához vezető utat. Felfedezzük Vele együtt, hogy a jelentéktelennek tűnő apróságoknak is természetfölötti dimenziót lehet adni. Tőle tanulva képessé válunk arra, hogy érezzük, az élet minden pillanatában benne rezeg az örökkévalóság; mélyebben meg tudjuk érteni, hogy a teremtménynek szüksége van Istennel való bizalmas beszélgetésre, ideje kell, hogy legyen rá, hogy vele érintkezzünk, őt kérleljük, őt dicsőítsük, köszönetet mondjunk neki, hallgassuk őt, vagy egyszerűen nála legyünk.

Már évekkel ezelőtt, az Úrnak ezt a sajátosságát szemlélve arra az eredményre jutottam, hogy az apostolkodás – annak minden formája – a benső élet túláradása. Ezért látom annyira természetesnek és ugyanakkor annyira természetfölöttinek az evangéliumnak azt a jelenetét, amelyben az első tizenkettő Jézus általi végérvényes kiválasztásáról van szó. Lukács arról számol be, hogy Jézus ezt megelőzően az egész éjszakát imádsággal töltötte3. Vagy nézzétek meg Betániában, mielőtt megtenné, hogy Lázárt életre kelti; siratja barátját, szemeit az égre emeli és imádkozik: Atyám, hálát adok Neked, hogy meghallgattál4.

Egyértelmű tanítás, amelyet ezáltal kapunk tőle: ha embertársainknak segíteni akarunk, és becsületesen törekszünk őket földi életük igaz értelmének felfedezésére vezetni, akkor ennek a szándéknak imával kell összekapcsolódnia.