Oly sok pillanatról számol be az evangélium, amikor Jézus Atyjával beszél, hogy lehetetlen mindegyiket külön szemlélnünk. De kiemelten el kell időznünk a szenvedését és halálát megelőző megrázó óráknál, amikor felkészül az áldozat teljesítésére. Ez hazavezet bennünket az isteni szeretetbe. Szeretetének gazdagsága az utolsó vacsora termének meghittségében bontakozik ki: esedezik Atyjához, tudtul adja a Szentlélek eljövetelét, és nem szűnő odaadásra bátorítja övéit a szeretetben és a hitben.

Ez a bensőséges és lángoló ima továbbfokozódik, amikor Megváltónk közeledő szenvedését látja a Getszemáni kertben: a megalázást, a fájdalmakat, a gyötrő keresztet, ami csak a gonosztevőknek járt, s amelyre Ő oly régen áhítozott. Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet5. Majd nyomban ezután ezt mondja: de ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd6 . Később a keresztfára szegezve, magányosan, kitárt karokkal, az örökkévalóság papjának tartásával, kitartóan beszélget az Atyával: Kezeidbe ajánlom lelkemet7.