Sose hiányozzanak napjainkból azok a pillanatok, amelyeket az Úrhoz való kapcsolatunknak tartunk fönn: felemeljük hozzá gondolatainkat, a szájnak nem kell szólnia, mert énekel a szív. Szánjunk erre az imára elegendő időt, és ha lehetséges, végezzük ugyanabban az időben. A tabernákulum előtt, egészen közel Hozzá, aki szeretetből akart ott maradni nekünk. Vagy ha másképpen nem megy, egyszerűen ott, ahol éppen vagyunk, hiszen Isten kimondhatatlan módon jelen van lelkünkben, ha a kegyelem állapotában vagyunk. Mégis azt tanácsolom neked, hogy mindig, amikor csak tudsz, menj a kápolnába: szándékosan nem templomot mondok, hogy világossá tegyem, ne az ünnepélyességet keresd, hanem emeld összeszedetten lelkedet az ég felé azzal a meggyőződéssel, hogy az Úr a tabernákulumban, ahol szentségi alakban valóban jelen van, lát és hall bennünket, vár reánk és irányítja vele való együttlétünket.

Ha akar, mindenki képes közületek az Úrral beszélgetni a maga egyéni módján. Nem szívesen beszélek módszerekről és formulákról, mert senkit sem akarok fűzőbe kényszeríteni. Az én fáradozásom mindig arra irányul, hogy mindenkit bátorítsak, keresse az Úrral való közeli kapcsolatot, de minden egyes lélek a maga sajátosságaival. Kérjétek őt, hogy nyomja rá szándékai bélyegét életünkre: nemcsak az értelmünkre, hanem mélyen szívünkbe is, és ugyanúgy külső tevékenységünkre is. Biztosítalak titeket, hogy ilyen módon az önzés sok csalódásától és csapásától menekültök meg, és erőre találtok, hogy a jót elterjesszétek környezetetekben. Mennyi kellemetlenség oldódik meg, ha bensőleg teljesen Isten kezére bízzuk magunkat, ő sosem hagy el bennünket! Jézus szeretete az övéi iránt minden alkalommal új módon nyilvánul meg, más és más árnyalatú a betegek iránt, a bénák iránt Megkérdezi: mi a baj? Az, hogy és azonnal világosság gyúl ki bennünk, vagy legalábbis igent mondunk neki, és eltölt a béke.

Ha hívlak, hogy beszélgesd ki magadat az Úrral, akkor leginkább személyes nehézségeidre gondolok. Ami minket leginkább boldogtalanná tesz, az többé-kevésbé álcázott gőgből származik. Önmagunkat rendkívül értékesnek és tehetségesnek tartjuk, és megalázottnak érezzük magunkat, ha mások másként értékelnek minket. Milyen jó lehetőség ez arra, hogy elkezdjünk imádkozni és változtassunk gondolkodásunkon. Új útra térni sohasem késő, de célszerű a lehető leghamarabb hozzáfogni.

Az imában gőgünk a kegyelem segítségével alázattá alakulhat át. Ekkor kihajt a lélekben az igazi öröm, bár szárnyainkon ott tapad még nyomorúságunk sara, és csak lassan szárad meg. Ez a sárkéreg azonban később az önmegtagadásoktól lehull, és az isteni irgalmasság szelétől emelve nagyon magasra szállhatunk.