Ezen a pontos érdemes felidézni egy történetet, amely jól illusztrálja az őskeresztények csodálatos apostoli lendületét. Még nem telt el negyed század sem azóta, hogy Jézus a mennybe ment, de már sok városban és falun elterjedt a híre. Egyszer Efezusba érkezett egy ember, akit Apollónak hívtak: „ékesen szóló és az Írásokban igen jártas volt. Mivel már oktatást kapott az Úr útjáról, buzgó lélekkel beszélte el és szorgalmasan tanította az Úrra vonatkozó dolgokat, de csak János keresztségéről tudott.”36

Ennek az embernek az értelmében már derengett Krisztus fénye: hallott róla, és hirdette másoknak. De még hátra volt az út egy része, hogy a hitet jobban megismerje, egészen elsajátítsa, és igazán szeresse az Urat. Egy házaspár hallotta őt: Aquila és Priscilla, akik mindketten keresztények voltak. Nem tétlenkedtek, nem viselkedtek közömbösen, még csak azt sem gondolták, hogy ez már eleget tud, és senki sem hívott bennünket, hogy tanítsuk. Mivel igazi apostoli vágy égett bennük, odamentek Apollóhoz, „maguk mellé vették, és alaposabban megmagyarázták neki Isten útját”.37