Kérdezzük meg magunkat újból Isten színe előtt: Uram, milyen célra adtad nekünk ezt a jót? Miért ajándékoztál meg azzal a képességgel, hogy válasszunk vagy visszautasítsunk Téged? Azt kívánod, hogy helyesen alkalmazzuk. Uram, mit akarsz, hogy tegyek? (Vö. ApCsel 9, 6) A felelet gyértelmű: Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből (Mt 22, 37).

Értitek? A szabadság akkor kapja meg valódi értelmét, ha a megváltó igazság szolgálatában élünk vele, ha egészen föloldódik az Isten végtelen szeretete iránti vágyódásban, amely minden szolgaság bilincsét leoldja rólunk. Minden nap erősebb sürgetést érzek, hogy a keresztény embernek ezt a kimeríthetetlen gazdagságát fennszóval hirdessem: Isten fiainak dicsőséges szabadsága! (Róm 8, 21) Ez a jóakarat, ami arra tanít, hogy a jót tegyük, miután megkülönböztettük a rossztól (Szent Maximus hitvalló, Capita de caritate, 2, 32 (PG 90, 995)).

Most nézzük a következő, alapvetően fontos gondolatot, amely lelkiismereti felelősségünkre vonatkozik: senki sem választhat nekünk és helyettünk; mert az az emberi méltóság legmagasabb foka, hogy saját magából kifolyólag és nem mások által fordul a jóhoz (Aquinói Szt. Tamás, Super Epistolas S. Pauli lectura. Ad Romanos, cap. 2. lect. 3, 217, Marietti, Torino 1953). Közülünk sokan szüleiktől örökölték a katolikus hitet, és Isten kegyelme által mindjárt születésük után, a kereszteléssel megkezdődött természetfölötti életük. De azt az elhatározást, hogy Istent mindenek fölött szeretjük, életünk folyamán, sőt minden egyes nap folyamán meg kell újítani. Az a keresztény, az igazi keresztény, aki aláveti magát Isten igéje uralmának (Origenes, Contra Celsum, 8, 36 (PG 11, 1571)), vagyis az, aki fenntartások nélkül elfogadja ezt az alávetettségét, és föltett szándéka az ördög kísértéseinek Krisztus magatartásával ellenállni: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj! (Mt 4, 10)