Elmélkedjünk mi is gyakran nyugodt, csendes imádságban mindarról, amit a Szűzanyáról hallottunk. Így a lelkünkben felhalmozódik a sok emlékezetes esemény, ami segít habozás nélkül hozzá fordulni, főképp akkor, amikor nincs más menedékünk. Nem önzés ez a részünkről? Bizonyosan az. De az édesanyák vajon nem tudják, hogy mi, gyermekek általában kicsit önzők vagyunk, és gyakran végső mentsvárként szaladunk oda hozzájuk? Tisztában vannak vele, de nem bánják, hiszen édesanyák, és önzetlen szeretetük a mi látszólagos önzésünkben is meglátja a gyermeki szeretetet és a ráhagyatkozó bizalmat.

Nem azt akarom sugallni ezzel – sem magamnak, sem másoknak –, hogy a Szűzanya iránti tiszteletünk csak ilyen sürgető segélykérésekre korlátozódjon. Mégis úgy gondolom, hogy nem kell rosszul éreznünk magunkat, ha ez olykor előfordul. Az édesanyák nem vezetnek nyilvántartást a gyermekeik szeretetének megnyilvánulásairól, nem kicsinyesek. Egy apró kedvesség bearanyozza a napjukat, és sokkal többel viszonozzák, mint amennyit kaptak. Ha így tesz egy anya itt a földön, akkor mi mindent várhatunk mennyei Édesanyánktól?