Szóbeli imákkal kezdjük, amelyekkel gyermekként sokan szóltunk Istenhez: szívből jövő, egyszerű szavakkal fordulunk az Úrhoz és Édesanyjához, aki a mi Anyánk is. A mai napig reggel és este elmondom azt a felajánló imát, amelyre a szüleim tanítottak: „Ó, Úrnőm és Anyám! Neked ajánlom magam egészen, és gyermeki szeretetem jeléül ma neked szentelem a szemem, a fülem, a nyelvem és a szívem…” Mi ez, ha nem a szemlélődés csírája és a bizalommal teli önátadás egyértelmű jele? Miről beszélnek a szerelmesek, amikor találkoznak? Hogyan viselkednek? Feláldozzák önmagukat és mindenüket azért, akit szeretnek.

Először egy fohász, aztán még egy és még egy, amíg az ember kevésnek nem érzi ezt, mert már nem elég a szó. Ekkor az Istennel való bensőséges kapcsolat lép a szavak helyébe: szünet nélkül szemléljük Őt, és nem fáradunk bele. Foglyokként élünk, mintegy megláncolva. Miközben állapot- és hivatásbeli kötelességeinket minden tévedésünk és korlátunk ellenére a lehető legtökéletesebben teljesítjük, a lelkünk szabadulni kíván. Sürgető vágy viszi Isten felé, aki mágnesként vonzza, és e találkozás édes meglepetésének hatására elkezdi Jézust nagyobb erővel szeretni.