Emlékezzetek csak vissza a talentumokról szóló példabeszédre. Az a szolga, aki csak egyet kapott, hasznosíthatta volna, mint a szolgatársai, képességeivel azon fáradozhatott volna, hogy nyereséget gazdálkodjon ki. De miféle döntésre jutott? Félt, hogy elveszíti. Ez ugyan érthető, de amit tett! Elásta (Vö. Mt 25, 18), nem kamatozhatott.

Ne felejtsük el a beteges félelemnek ezt a példáját, amikor valaki nem meri odaadni munkaerejét, értelmét és akaratát, az egész embert. Elásom a tehetségemet, képzeli ez a szerencsétlen fráter, de a szabadságom sértetlen marad. Nem így van. Szabadságával döntött, méghozzá az egyik legkegyetlenebb valóság javára: a nyomorúságos kiszáradást választotta. Elkötelezte magát, mert mindenképpen döntenie kellett – és rosszul döntött.

Az a nézet, hogy az odaadás és a szabadság összeegyeztethetetlenek, téves. Mert az odaadás éppen egyik következménye a szabadságnak. Ha egy anya szeretetből feláldozza magát gyermekeiért, döntött; és ezen a szereteten mérik majd le a szabadságát. Ha a szeretete nagy, akkor a szabadság termékenynek bizonyult: a gyermekek java éppen abban az áldott szabadságban gyökerezik, amely az odaadást választotta, és abból az áldott odaadásból nő ki, amely a szabadság.