Így cselekszik Isten: amikor a fiú hazatér, miután kicsapongó élettel minden pénzét elpazarolta, miután – és ez a legfontosabb – elfeledkezett az atyjáról, az édesapja így szól: „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Az ujjára húzzatok gyűrűt, és a lábára sarut. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk”33. Ha bűnbánattal fordulunk Atyánkhoz, ő nyomorúságunkat gazdagsággá változtatja, gyöngeségünket pedig erővé. Hát még mi mindent tartogat majd nekünk, ha nem hagyjuk el, hanem mindennap keressük a társaságát, ha a szeretet tettekkel megerősített szavaival fordulunk hozzá, és ha mindenhatóságában és irgalmában bízva minden kérésünkkel hozzá megyünk? Az atya lakomát készít a fiúnak egyszerűen azért, mert hazatért – miután elárulta őt. Mi mindent ad majd nekünk, akik mindig igyekeztünk mellette maradni?

Távol álljon tőlünk, hogy emlékezetünkbe véssük a minket ért bántásokat, az elszenvedett megaláztatásokat, bármilyen igazságtalanok, modortalanok és durvák voltak is, mert Isten gyermekeihez nem illik, hogy számontartsák a sérelmeiket, hogy majd mások elé tárják azokat. Nem felejthetjük el Krisztus példáját, és keresztény hitünket nem vehetjük fel, majd le, úgy, mint a ruhát: a hitünk meggyengülhet vagy megerősödhet, de akár el is veszhet. A természetfeletti élet által a hit megerősödik, a lélek pedig beleborzong a gondolatba is, hogy milyen nyomorultul mezítelen az ember Isten nélkül. Ezért megbocsát, és hálát ad: Istenem, szegény életemet szemlélve nem találok okot a hiúságra, büszkeségre még kevésbé; csak arra látok okot – és nem is egyet –, hogy mindig alázatos legyek, és bánjam a bűneimet. Jól tudom, hogy az uralkodás legjobb módja a szolgálat.