Élő ima

„[…] fölkelek, bejárom a várost, keresem a tereken és az utcákon, akit szeret a lelkem.”34 Bejárom nemcsak a várost, hanem az egész világot, egyik végétől a másikig, végigjárok minden nemzetet és népet, széles utakon és szűk ösvényeken, hogy megtaláljam a lelkem békéjét. És meg is találom a mindennapok elfoglaltságaiban, amelyek nem akadályok, hanem éppen hogy utat és okot kínálnak arra, hogy egyre jobban szeressem Istent, és egyre szorosabban egyesüljek vele.

Amikor a csüggedés, a viszontagságok, a küzdelmek, a megpróbáltatások, egy újabb sötét lelki éjszaka heves kísértéseivel szembesülünk, a zsoltáros e szavakat ülteti el gondolatainkba és adja az ajkunkra: „minden szükségben közel vagyok hozzá”35. Mi az én keresztem, Jézus, a Te keresztedhez képest? Mik az én karcolásaim a Te sebeidhez képest? Mit számít ez a kevés gond, amelyet a vállamra raktál, a Te mérhetetlen, tiszta és végtelen szeretetedhez képest? A szíveteket – és az enyémet – eltölti a szent vágy, és megvalljuk az Úrnak – tetteinkkel –, hogy belebetegedtünk a szerelembe36.

A lelkünk szomjazni kezd Istenre, vágyunk rá, hogy megértsük a könnyeit, lássuk a mosolyát, az arcát… Úgy gondolom, hogy a legjobban a Szentírás szavait ismételve tudjuk ezt kifejezni: „amint a szarvas kívánkozik a forrás vizéhez, úgy kívánkozik lelkem tehozzád, Istenem!”37 A lélek Istenbe merülve, istenivé válva él tovább: a keresztény ember szomjas vándor lett, aki a forrás vizével próbálja csillapítani szomját.38