Szívesen beszélek „útról”, hiszen úton vagyunk a mennyi haza felé. De ne felejtsétek el, hogy egy út – még akkor is, ha olykor nagyobb nehézségekkel jár, például amikor át kell gázolni egy folyón, vagy át kell vágni egy szinte átláthatatlan kis erdőn – rendszerint hétköznapi, és nem rejteget meglepetéseket. A veszély a megszokásban rejlik, abban, ha azt képzeljük, hogy ebben, a mindennapi dolgokban nincs jelen Isten, hiszen ezek olyan egyszerűek, hétköznapiak.

A két tanítvány Emmausz felé tart. Ugyanúgy gyalogolnak, mint sokan mások azon az úton. És ekkor – a legnagyobb természetességgel – csatlakozik hozzájuk Jézus: velük megy tovább az úton, és a beszélgetésnek köszönhetően már nem is érzik magukat olyan fáradtnak. Úgy képzelem, hogy már késő délután van. Könnyű szellő fújdogál. Az utat szárba szökkent búzával teli földek szegélyezik, az öreg olajfák ágai pedig ezüstösen csillognak a halványuló fényben.

Jézus ott jár velük az úton. Milyen nagy vagy Te, Uram! Mindig az vagy, de különösen akkor érintesz meg, amikor leereszkedsz hozzánk, hogy mindennapi elfoglaltságaink közepette keress meg minket. Uram, add meg nekünk az egyszerűséget, a tiszta tekintetet és értelmet, hogy rád ismerjünk, amikor dicsőséged külső jelei nélkül jössz el hozzánk.