Mikor a lakomáról szóló példabeszéd házigazdája megtudja, hogy néhányan azok közül, akiknek a lakomára kellett volna jönniük, kifogásokkal mentették ki magukat, megparancsolja szolgájának: Menj ki az országutakra és a sövényekhez! Kényszerítsd bejönni – compelle intrare – az embereket (Lk 14, 23). Tehát mégis kényszer? Nem vétenek itt erőszakos tettel a törvényes szabadság ellen?

Ha az Evangéliumot szemlélve elmélyedünk Jézus tanításában, rájövünk, hogy ezt a rendelkezést nem szabad összecserélnünk a kényszerrel. Mert Krisztus mindig csak így mondja: Ha tökéletes akarsz lenni..., ha valaki követni akar... Ez a compelle intrare: ösztönözd belépésre, nem fizikai vagy erkölcsi kényszerre vonatkozik, hanem a keresztény példa magávalragadó lendületére, amely olyan hatásos, mint Isten ereje: Nézzétek, hogyan vonz magához az Atya: megörvendeztet tanításával, nem terhel kényszerítéssel. Így vonz magához (Szent Ágoston, In Ioannis Evangelium tractatus, 26, 7 (PL 35, 1610)).

A szabadságnak ebben a légkörében érthetővé válik, hogy a rossz cselekvés nem szabaddá, hanem rabszolgává tesz. Aki vétkezik Isten ellen, megőrzi szabadságát, amennyiben a szabadság a kényszertől való mentességet jelenti, de elveszti, amennyiben bűntől való szabadságot jelent (Aquinói Szt. Tamás, uo). Talán elmondhatja, hogy hajlamát követte, de igazi szabadságról szó sem lehet így. Ugyanis döntése rabszolgája lett, minden döntés legrosszabbikáé: eltávolodott Istentől; és ez nem szabadság.