Az Úr alázata is arculcsapás volt azoknak, akiknek élete azzal telt el, hogy folyton önmagukkal foglalkoztak. Itt, Rómában már gyakran beszéltem arról, talán ti is voltatok ott egyszer, hogy a diadalívek alatt, amelyek ma már csak romok, győztes császárok és hadvezérek vonultak: hiún, fölfuvalkodottan, büszkén, és csak azért hajtották meg a fejüket, hogy homlokukat ne üssék bele a boltívbe. De Krisztus, az alázatos, nem azt mondja: alázatos és szerény voltotokról ismerik majd föl, hogy tanítványaim vagytok.

És ezt is meg kell jegyeznünk: a Mester parancsa, Isten igaz fiának igazolványa már kétezer éve megvan, és még mindig egészen újnak tűnik. Sajnos, nagyon sok ember számára az is marad, mert sohasem vagy ritkán vették azt a fáradságot, hogy meg is valósítsák – papi igehirdetésemben nagyon sokszor elmagyaráztam már ezt. Szomorú, de így van. És mégis, milyen világos a Mester parancsa, milyen határozott: Arról fognak titeket megismerni, hogy szeretitek egymást! Ezért érzem sürgető szükségét annak, hogy szüntelenül emlékeztesselek titeket az Úrnak erre a mondatára. Szent Pál ezt is hozzáteszi: Hordozzátok egymás terhét, s így teljesíteni fogjátok Krisztus törvényét (Gal 6, 2). Elpazarolt óráid vannak, és te rendszerint avval mentegeted magadat, hogy elég időd van még... Közben pedig annyi testvéred és barátod majd leroskad a munka súlya alatt. Segíts nekik, finom érzékkel, előzékenyen, mosolyogva; úgy, hogy szinte ne is vegyék észre, és még csak meg se tudják hálálni, mert felebaráti szereteted nemes tartózkodása elkerülte a föltűnést.

A szegény üres lámpású várakozók talán azt gondolták, nincs egy szabad pillanatuk sem. A piacon ácsorgó munkások számára az egész nap szabadidő: nem érzik az ösztönzést a szolgálatra, pedig az Úr az első órától kezdve állandóan és sürgősen embereket keres. De mi engedelmeskedni akarunk fölszólításának, igent akarunk mondani rá. Szeretetből akarjuk a nap terhét és hevét viselni (Mt 20, 12), és ez több mint csak úgy eltűrni.