Ha egy jó ember jelenléte mindenkit jobbá tesz, akivel találkozik (mert tekintettel kell lenni rá, és szégyenkezni kell előtte), hogy nelenne magától értetődő, hogy az, aki ismeretével, életbeli magatartásával, hálaadásával állandóan és megszakítás nélkül együtt van Istennel, minden alkalommal, minden szempontból, tetteiben, szavaiban és gondolkodásában jobbá válik, mint azelőtt volt? (Alexandriai Kelemen, Stromata, 7, 7 (PG 9, 450-451)). Valóban így van. Ha lelkiismeretünket egészen áthatná az a tény, hogy Isten lát, és bennünk élne egészen, hogy mindazt, amit teszünk – mindent, nyilvánvalóan mindent, mert semmi sincs rejtve tekintete elől – Isten jelenlétében tesszük, milyen gondosan végeznénk munkánkat, mennyire másként viszonyulnánk mindenhez, ami történik! Az életszentség titka pedig, amelyet évek óta hirdetek, ez: Isten mindannyiunkat arra hívott, hogy utánozzuk. Titeket és engem úgy hívott meg, hogy a világ dolgai közt éljünk – mint a mindennapok emberei! – és érjük el, hogy minden becsületes emberi tevékenység Krisztus Urunknak szóljon.

Így még jobban megértitek: hogy, ha valaki nem szeretné a munkáját, amit rábíztak, ha nem érezné a kötelességet, hogy ennek a világnak a feladataiban azért vegyen részt tevékenyen, mert meg akarja szentelni őket, röviden: nem érezne hívást a hivatásunkhoz, akkor sohasem tudná megérteni annak a tanításnak a természetfölötti lényegét, amelyről beszélek, mert van egy elengedhetetlen feltétele: szorgalmasnak kell lenni hozzá.