Nem akarok nagyképű lenni, de rögtön észreveszem, hogy valakit komolyan foglalkoztat beszélgetésünk erről a témáról, vagy csak elengedi a füle mellett. Engedjétek meg, hogy megnyissam a szívem előttetek, hogy segítsetek köszönetet mondani Istennek. Mikor 1928-ban megtudtam, mit kíván tőlem az Úr, azonnal hozzáfogtam a munkához. Köszönöm, Uram azokat a szenvedéssel és ezért szeretettel annyira telített éveket! Egyesek azt hitték, megbolondultam, mások úgy tettek, mintha megértők lennének, álmodozónak neveztek, lehetetlen ábrándok kergetőjének. Mindennek ellenére és szánalmas voltommal nem törődve csüggedés nélkül folytattam a munkát, és mivel az ügy nem az én ügyem volt, utat tört magának a nehézségeken át. Ma a világ legvégső sarkába is eljutott, befogadják, és természetesnek érzik, mivel az Úr gondoskodott róla, hogy fölismerjék benne az Ő művét.

Már említettem, néhány szó elég nekem ahhoz, hogy megállapítsam, megért-e engem valaki vagy sem. Nem vagyok olyan, mint a tojós tyúk, amelyiknek idegen kéz kacsatojást csempészett be a tojásai közé, aztán múlnak a napok, kibújnak a kiscsirkék, és csak akkor veszi észre, mikor egy esetlen, gyapjas gombócot lát előtotyogni, hogy ez a lény nem az ő fészekalja, és bárhogy erőlködik, nem tanul meg csipogni. Sohasem bántam megvetően azzal, aki hátat fordított nekem, akkor sem, ha segítő szándékomat szemtelenséggel viszonozta. Ezért tűnt föl nekem egyszer egy házban, ahol lelkigyakorlatot tartottam egyetemistáknak, – 1939-ben lehetett – egy tábla, amire ez volt írva: Minden vándor járja a maga útját! Jól használható tanács!