Az akkori időkből megmaradt emlékezetemben burgosi tartózkodásom. Sokan töltötték néhány napos szabadságukat a frontról nálam, mások egyébként is a közvetlen környék kaszárnyáiban állomásoztak. Fiaim közül néhánnyal megosztottam szobámat egy elhanyagolt szállodában. A legszükségesebb dolgok is hiányoztak, de úgy rendeztük el, hogy mindenki, aki odajött – és százával voltak – valóban ki tudta pihenni magát, és új erőt tudott gyűjteni.

Szokásommá vált, hogy beszélgetéseinket összekössem egy sétával az Arlanzón folyó mentén. Elmondták gondjaikat, én pedig kerestem a megfelelő szavakat, amelyek erőt adhattak nekik vagy új távlatokat nyithattak meg belső életükben. Isten segítségével mindig igyekeztem bátorítani és arra ösztönözni őket, hogy megújult tűzzel éljék keresztény életüket. Néha odaértünk séta közben a Las Huelgas kolostorhoz vagy a katedrálishoz.

Szívesen fölmentem velük valamelyik toronyba, és megmutattam nekik közelről a gótikus mérművet, ezt a kőből faragott valódi filigránmunkát, amelyet türelmes, fárasztó odaadással alakítottak ki. Beszélgetés közben fölhívtam a figyelmüket arra, hogy ezeket a csodálatos faragványokat alulról egyáltalán nem lehet látni. Amit olyan sokszor magyaráztam nekik, itt megfoghatóvá vált. Ez az Isten munkája, Isten műve – mondtam – olyan tökéletesen végezni saját munkánkat, hogy annyira szép lesz, mint ez a finom, kőből faragott csipkeszövevény. A példa annyira szemléletes volt, hogy ezek a fiatalemberek megértették: amit ott látnak, ima, csodálatos párbeszéd az Úrral. Azok a kőfaragók, akik ebbe minden energiájukat beleadták, tudták, hogy mindez lent az utcán észrevétlen marad. Művészetük csak Istennek szólt. Érted már, hogyan tudsz hivatásod által Istenhez közeledni? Tedd azt, amit ezek a kőfaragók, akkor a te munkád is operatio Dei lesz: emberi mű, amely kívül-belül isteni.