Mivel meg vagyunk győződve róla, hogy Isten mindenütt és bárhol ott van, magasztaljuk őt, mikor földünket műveljük, és dicsőítő éneket énekelünk, mikor a tengeren hajózunk, és életünket minden másban is Őrá gondolva éljük (Alexandriai Kelemen, Stromata, 7, 7 (PG 9, 451)). Így minden pillanatban Vele egységben maradunk. Ha el vagytok szakítva mindentől, és ha mint azok a fiatalemberek a lövészárokban, nagyon távol vagytok attól a megszokott környezettől, amelyben éltetek, akkor is szorosan egyesülve fogtok élni az Úrral, mert át tudjátok alakítani imává a személyessé vált, kitartó, szívvel-lélekkel végzett munkát, amelyet az Atyaisten, Fiúisten és a Szentlélek Úristen jelenétében kezdtetek el és fejeztetek be.

De ne felejtsétek el, hogy emberek jelenlétében is éltek. Keresztény tanúságtételt várnak tőletek – tőled. Ezért hivatásunkban és minden emberi tevékenységben úgy kell viselkednünk, hogy aki ismer bennünket és becsül, ne szégyenkezzen munkánk miatt, és ne kelljen senki előtt pirulnunk. Ha azzal a lelkülettel éltek, amire megpróbállak tanítani titeket, nem fogtok szégyent hozni sem azokra, akik bíznak bennetek, sem önmagatokra, és nem fogtok úgy járni, mint az az ember a példabeszédben, aki tornyot akart építeni: Nehogy, ha miután az alapot lerakta, és nem tudta befejezni, mindenki, aki látja, csúfolni kezdje őt: ez az ember elkezdett építeni, de nem tudta befejezni (Lk 14, 29-30).

Legyetek biztosak benne, hogy ha megőrzitek magatokban az érzéket a természetfölötti dolgok iránt, rá fogjátok tenni művetekre a koronát, befejezitek a katedrálist az utolsó kőig.