Lukács beszéli el nekünk evangéliumának hetedik fejezetében a következőket: Egy farizeus megkérte Őt, hogy egyen nála. Bement a farizeus házába, és asztalhoz telepedett (Lk 7, 36). Odamegy egy asszony, akit az egész városban bűnös nőnek ismertek, és közeledik Jézushoz. Meg akarja mosni Jézus lábát – aki az akkori szokás szerint fekve étkezik. A gesztus megragadó, mert az asszony könnyei a víz, és haja a törülköző. Értékes alabástrom edényből balzsammal keni meg a Mester lábát, és csókolgatja.

A farizeus rosszra gondol. Nem fér a fejébe, hogy Jézus szíve ennyire telve van könyörületességgel: Ha ez próféta volna, bizonyára tudná, kicsoda és miféle asszony ez, vagyis hogy bűnös (Lk 7, 39)... Jézus a farizeus gondolataiba lát és így szól hozzá: látod ezt az asszonyt? Bejöttem a házadba, és nem adtál vizet lábaimra. Ez meg könnyeivel öntözte lábaimat, és a hajával törölte meg. Csókot sem adtál, ez meg, mióta bejött, nem szűnt meg csókolgatni lábaimat. Olajjal nem kented meg fejemet; ez meg kenettel kente meg a lábaimat. Azért mondom neked: sok bűne bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett (Lk 7, 44-47).

Most nem tudunk Jézus könyörületes szívének isteni gazdagságánál hosszasabban időzni, mert valami másra akarunk rátérni: Jézus hiányolja az udvariasság és a tapintat jeleit, amelyeket nem kap meg a farizeustól. Krisztus a perfectus Deus, perfectus homo (Athanáziusz Hitvallás, Quicumque), valóságos Isten, a Legszentebb Szentháromság második személye, valóságos ember. Üdvösségünkön munkálkodik, nem természetünk tönkretételén. És megtanuljuk Tőle, hogy nem keresztényhez méltó, ha felebarátunkat, Isten teremtményét, akit saját képére és hasonlatosságára teremtett (Ter 1, 26), megvetjük.