Nem az a bölcs, aki sohasem téved, hanem az, aki eljut odáig, hogy hibáit helyrehozza, és inkább vállalja tízszer, hogy téved, ahelyett, hogy kényelmes semmittevésbe menekülne. Az okos sem elhamarkodva, sem vakmerően nem cselekszik, de igenis vállalja a cselekvés kockázatát, és semmiképpen sem mond le arról, hogy jót cselekedjék, csak azért, mert fél a hibázástól. Ismerőseink között akadnak olyanok, akik mérlegelve, tárgyilagosan és önzetlenül hoznak döntéseket; csaknem ösztönösen hagyatkozunk az ilyenekre, mert a maguk csendes, szerény módján mindig jól és helyesen viselkednek.

Az okosság szeretetreméltó erénye a keresztény ember számára nélkülözhetetlen, mindazonáltal ennek az erénynek legvégső célja nem a társadalom békéje, sem az, hogy az emberek egymással jól megférjenek. Legfontosabb célja sokkal inkább az, hogy Isten akarata teljesüljön: Isten azt akarja, hogy egyszerűek legyünk, de nem gyermekien együgyűek, hogy szeressük az igazságot, de ne legyünk óvatlanok vagy felületesek. Az értelmes szív megszerzi a tudást (Péld 18, 15). Isten szeretetének felismerése, a döntő és üdvözítő tudás az, amely minden ember számára békét és megértést hoz és az egyes embereket az örök élet felé irányítja.