Egy köznapi út

Néhány természetes erényről beszéltünk. Ezek után némelyek talán megkérdezik: az ilyen erényes élet nem jelenti-e azt, hogy az ember elszigetelődik normális környezetétől, elidegenedik a mindennapok világától? Nem! Sehol sincs az megírva, hogy a keresztény embernek el kellene idegenednie a világtól. Urunk, Jézus Krisztus szavaival és tetteivel egyaránt éppen egy olyan erényt dicsért, amely az én szívemhez különösen is közel áll: a természetességet, az egyszerűséget.

Képzeljétek magatok elé, hogyan is lép be Urunk a földi létbe: éppen úgy, mint minden más ember. Gyermek- és ifjúkorát is úgy tölti el egy palesztinai faluban, mint mindenki más. Újból és újból halljuk az elmúlt názáreti hétköznapok visszhangját nyilvános működésének idején: beszél a munkáról, azt akarja, hogy tanítványai kipihenjék magukat (Mk 6, 31), mindenkihez kedves és nem tér ki egyetlen beszélgetés elől sem: kifejezetten tanítványai lelkére köti, hogy engedjék hozzá a kisgyermekeket (Lk 18, 16). Talán saját gyermekkorára emlékezik, amikor egy hasonlatában a piacon játszó gyermekről beszél (Vö. Lk 7, 32).

Mindez talán nem normális, természetes és egyszerű? A hétköznapokat talán nem lehet így élni? Néha azonban úgy megszokják az emberek az egyszerűt, a hétköznapi dolgokat, hogy azután öntudatlanul vonzódnak a feltűnőhöz, a mesterkélt dolgokhoz. Mindenki tapasztalhatta már, amikor egy frissen szakasztott illatos rózsára azt mondják: mintha nem is lenne igazi!