A HÉTKÖZNAPI ÉLET NAGYSZERŰSÉGE

Már régen történt. Úton voltunk Spanyolországban, a Mezetán. Az útról megláttam valamit, ami mélyen megindított, imáimban is gyakran ad segítséget, ha erre emlékszem. Néhány ember karókat vert a földbe, és függőleges hálókat feszítettek ki köztük: karámot építettek. Utána jöttek a pásztorok juhaikkal, bárányaikkal és mindegyik juhot, bárányt nevükön szólítva beterelték őket a karámba. Ott aztán mind együtt lehettek a karám biztonságos védelmében.

Ma, Uram, gondolataim visszaszállnak azokhoz a pásztorokhoz és a karámjukhoz, mert mi, akik most azért jöttünk össze, hogy Veled beszélgessünk, tudjuk – mint még rajtunk kívül is oly sokan a világon – hogy a Te nyájadhoz tartozunk. Hiszen Te magad mondtad: Én vagyok a jó pásztor. Ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem (Jn 10, 14). Igen, Te jól ismersz bennünket. Tudod, hogy éberen figyelve hallgatni akarunk szavadra, – a Jó Pásztor szavára, hiszen az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust (Jn 17, 3-4). Ez a kép – Krisztus juhaival jobbról-balról – annyira megfogott, hogy megfesttettem a kápolnában, ahol misézni szoktam. Néhol másutt fölírattam az Úr szavait: cognosco oves meas et cognoscunt me meae (Jn 10, 14) mintegy figyelmeztető jelül nekünk, hogy eszünkbe jusson Isten jelenléte, aki velünk van hol korholva, hol intőn, hol tanítva bennünket, amint a pásztor is teszi juhaival (Vö. Sir 18, 13). Szántszándékkal kezdtem így, ezzel a régi időkből való emlékkel, mert nagyon jól illik ide.

Isten akarata, hogy szentek legyünk

Ti és én is, mi mind Krisztus családjába tartozunk, mert kiválasztott minket őbenne a világ megteremtése előtt, hogy szentek és szeplőtelenek legyünk előtte a szeretetben. Eleve arra rendelt minket, hogy fiaivá fogadjon Jézus Krisztus által, akaratának jóságos tetszése szerint (Ef 1, 4-5). A kiválasztás, kegyelmének ajándéka egyúttal célunkat is világosan kijelöli, a személyes életszentséget. Szent Pál tömören kimondja: haec est voluntas Dei: sanctificatio vestra (1Tesz 4, 2) – Isten akarata ugyanis ez: a ti megszentelődésetek. Ne felejtsük el tehát soha, hogy ezt a magas célt akarjuk elérni, ezért vagyunk az Úr nyájában.

És most hadd szóljak egy másik felejthetetlen esetről; bár ez is régen történt, amikor a valenciai katedrálisba mentem imádkozni, és elhaladtam a Tiszteletreméltó Juan Ridaura sírja előtt. Valaki azt mondta, hogy ez a pap, még hajlott korában is arra a kérdésre, hogy: Hány éves? – így válaszolt, mély meggyőződéssel, a maga valenciai tájszólásában: Poquets – azaz, alig néhány, ami Isten szolgálatára jutott, az: mindössze ennyi. Aligha tévedek, ha azt mondom: bizonyára köztetek is sokan vannak, akiknek egyik kezük is elég lenne, hogy összeszámlálják azokat az éveket, amikor állandóan arra gondoltak, hogy a világ forgatagában, saját környezetükben és hivatásbeli munkájukban Urukat szolgálják, szorosan hozzákapcsolódva kövessék őt. De ez nem is olyan fontos; csak az a fontos, ami szinte beleégett lelkünkbe: az életszentségre való fölszólítás, amelyet Jézus minden emberhez intéz. Azt kívánja mindegyikünktől, hogy törődjünk lelkünk életével, és naponkénti gyakorlással mélyítsük el magunkban a keresztény erényeket. Az Úr mindnyájunkat kötelez arra, hogy gondozzuk benső életünket; hassák át napi törekvéseinket a krisztusi erények, éspedig nem „csak úgy általában”, még csak nem is „átlagon fölül” vagy akár „kiválóan”. Nem: a szó szoros értelmében a hősiesség csúcsára kell törekednünk.

A cél, amit elétek állítottam, – vagy inkább; amit Isten jelölt ki mindnyájunknak, nem a fantázia játéka, nem elérhetetlen eszmény csupán. Sorolhatnám nektek annak a nem kevés férfinak, és nőnek példáját, akik semmiben sem különböznek tőlem vagy tőletek. Egyszer, nagyon hétköznapinak tűnő módon találkoztak Jézussal, amint éppen arra járt, quasi in occulto (Jn 7, 10) , szinte titokban, és elhatározták, hogy követik őt, és szeretetből hordozni fogják minden nap keresztjét (Vö. Mt 16, 24). A mi korunkban, amikor az elengedettség és lagymatagság, a gátlástalanság és az anarchia uralkodnak, jeléül az általános hanyatlásnak, egyre időszerűbb az az egyszerű, mély felismerés, amely engem papi tevékenységem kezdete óta emészt, és tovább szeretném adni az egész emberiségnek: Azért vannak világválságok, mert hiányoznak a szentek.

Belső élet, ezt kéri és erre hív meg mindenkit a Mester. Szentekké kell válnunk; mégpedig, ahogy mifelénk mondják: tetőtől talpig olyan keresztényekké, akikért akár szenttéavatási pert is lehetne indítani, hamisítatlanokká. Bármi más (életút választása – ford.) azt jelent né, hogy egyetlen Mesterünk méltatlan tanítványai vagyunk, kudarcot vallottunk. Gondoljátok csak meg azt is, hogy Isten ránk tekint, és megajándékoz kegyelmével a küzdelemhez, hogy a világban élve szentek legyünk, csakhogy ezzel azt kötelességet is rója ránk, hogy apostolai legyünk. Mert a lelkekért való fáradozás még természetes emberi látásmód szerint is logikusan következik az isteni kiválasztottságból, amint egy egyházatya utal rá: Ha valami olyanra találtok, ami javatokra vált, megpróbáltok másokat is megnyerni ennek. Ezért kell azt is kívánnotok, hogy mások is kísérjenek titeket az Úr útjain. Amikor a fórumra vagy fürdőbe mentek, és találkoztok valakivel, akinek nincs semmi dolga, hívjátok, hogy jöjjön veletek. Vigyétek át ezt a földi szokást lelki területre, és mikor Istenhez mész, ne menj egyedül (Nagy Szent Gergely, Homilia in evangelia 6, 6 (PL 76, 1098)).

Krisztus általában belső életünktől teszi függővé, hogy hatékonyan fáradozunk-e azon, hogy másokat magunkkal vigyünk. Tartsuk ezt szem előtt, nehogy pazaroljuk az időt hazug mentegetődzésre vagy a nehéz körülményekre hivatkozva, amelyek a kereszténység kezdetei óta mindig megvoltak. Krisztus szándéka szerint attól függ az embertársunkra gyakorolt hatásunk, hogy mi magunk elég mély lelkiséggel rendelkezünk-e. Apostoli törekvéseink csak akkor lesznek hatékonyak, ha Krisztus akarata szerint mi magunk is szentek vagyunk; illetve (legyünk még pontosabbak), ha törekszünk a hűségre, mert itt a földön sohasem lehetünk igazán szentek. Hihetetlennek tűnik, de Istennek és az embereknek szükségük van a hűségünkre. Föltétlen, meghamisítatlan, a végsőkig következetes, középszerűségtől és engedmények nélküli hűség kell, hogy legyen, a keresztény hívatás teljességére nyitott, amelyre igent mondunk, és szeretettel törekszünk megvalósítani.

Néhányan azt hihetnék, hogy csak válogatott emberek kis csoportjára gondolok. Ne hagyjátok, hogy a kishitűség és kényelemszeretet megtévesszen benneteket. Érezzétek inkább lelketekben annak az isteni hívásnak a komolyságát, hogy másik Krisztus, ipse Christus, maga Krisztus kell, hogy legyetek. Másként megfogalmazva: érezzétek magatokban azt a vágyat, hogy összhangban legyen saját magatartásotok a hit elvárásaival. Ugyanis az életszentség, amelyért mi küzdünk, nem másodosztályú életszentség. Ilyen nincs. A legfontosabb követelmény, amelyre törekszünk, és természetünkbe van írva: szeretni, mert a szeretet a tökéletesség köteléke (Kol 3, 14) mégpedig úgy szeretni, ahogyan az Úr határozottan megparancsolja: szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből (Mt 22, 37), vagyis korlátlanul. Ennyi az életszentség.

Ez vitathatatlanul nagyratörő cél és meredek út. De ne felejtsétek el, hogy senki sem születik szentnek. A szent szentté válik. Azzá lesz az isteni kegyelem és az ember együttes működése hatására. Az első századok egyik keresztény szerzője így ír az Istennel való egyesülésről: Minden, ami fejlődik, kicsinyként kezdi. Táplálékot vesz magához és ettől állandóan nő, és nagy lesz (Remete Szent Márk: De lege spirituali, 172 (PG 65, 926). Így van, ezért, ha következetes keresztény életet akarsz élni – és én tudom, hogy ezt akarod, akkor is, ha a győzelem és szegény testünk folytonos terelése afelé, ami magasabb, gyakran nagyon nehezedre esik –, a legnagyobb gonddal kell ügyelned a legkisebb dolgokra is, mert az életszentség, amelyet az Úr tőled vár el, csak úgy érhető el, hogy komolyan veszed a munkát és a hétköznapi, többnyire nem látványos kötelességeket Isten iránti szeretetből.

A kis dolgok és a gyermekség

Most azokra gondolok közületek, akik évek múltán is álmokban élnek, és Tarasconi Tartarinként hiú naivsággal oroszlánvadászatra mennek – házukban a folyosón, ahol legföljebb egereket lehet fogni. Szeretnélek titeket arra az útra emlékeztetni, amelyet Isten akar: teljesíteni a szokásos napi kötelességeket, és megvívni azokat a csatákat, amelyekről csak Ő tud meg mi, de Ő tetszését leli bennük.

Legyetek tisztában vele, hogy rendszerint nem fogtok látványos tetteket végrehajtani, - főleg azért, mert ilyenekre ritkán nyílik alkalom. Olyan alkalom viszont, amelyben megmutathatod Krisztus iránti szeretetedet kicsi, mindennapi dolgokban, éppen elég van. Mint Szt. Jeromos is írja: A kicsiny dolgokban is megnyilvánul ugyanaz a lelki nagyság. Csodáljuk a Teremtő nagyságát nemcsak az égen, hanem a földön, a világtengeren, az elefántokon, tevéken, lovakon, marhákon, párducokon, medvéken és oroszlánokon., Megnyilvánul a legkisebb állatban is, például a hangyában, szúnyogban, férgekben, és más kis lényekben, amelyeket inkább csak látásból ismerünk, a nevüket nem tudjuk. Ugyanaz a teremtői nagyság nyilvánul meg mindegyikükben. Hasonlóképpen az a lélek is, amely egészen odaadja magát Krisztusnak, nem kevésbé ügyel a kis dolgokra, mint a nagyokra (Szt. Jeromos, Episolae, 60, 12 (PL 22, 59)).

Urunk szavain elmélkedve: Értük szentelem magam, ők is szentek legyenek az igazságban (Jn 17, 19) – világosan érthetővé válik, mi a mi egyetlen célunk: a megszentelődés, hogy másokat is megszenteljünk. Itt megkísérthet egy árnyalatnyi kétely: Mi, akik szilárdan elhatároztuk, hogy követjük az isteni fölszólítást, nem vagyunk vajmi sokan, és eszköznek sem vagyunk túl értékesek. Valóban, az emberiség összességéhez mérten kevesen vagyunk, és egyénileg sem érünk sokat. De Mesterünk teljes határozottsággal azt mondja, hogy a keresztények fény, só és kovász a világ számára, és egy kevés kovász az egész tésztát megkeleszti (Gal 5, 9). Ez az, amiért állandóan azt mondom, és hirdetem is, hogy számunkra minden lélek fontos: – százból mind a száz, válogatás nélkül, mert biztosan tudjuk, hogy Krisztus mindet megváltotta, és egy keveset belőlük szolgálatába akar fogadni, hogy ők, akik magukban semmitérők, segítsenek terjeszteni az üdvösséget.

Krisztus tanítványa senkit sem becsülhet le. A tévedést nevén nevezi, de az embert, aki tévedésben van, megértő szeretettel igazítja ki. Máskülönben sem segíteni, sem megszentelni nem fogja. Meg kell tanulni egymás iránt jóakarattal lenni; megértve egymást, megbocsátva egymásnak, testvériesen viselkedve egymással, mindenkor Keresztes Szent János tanácsát követve: ahol nincs szeretet, te vigyél oda, és: szeretetet fogsz találni (Vö. Keresztes Szt. János, Levél a Megtestesülésről nevezett Máriához, 6. 7. 1591) . Azokra a dolgokra is vonatkozik ez, amelyek látszólag nem számítanak sokat a munkavégzésben, a családi életben vagy az ismerősökkel való kapcsolatban. Nekünk az legyen a fontos, hogy mindent fölhasználjunk; és miközben megszenteljük, magunkat is megszenteljük, azokkal az emberekkel együtt, akik megosztják velünk a köznapok gondjait. Akkor majd megérezzük életünkben a társmegváltó kedves, szeretetreméltó terhét.

Szeretném ezt a beszélgetésünket az Úr előtt azzal folytatni, amit évekkel ezelőtt jegyeztem föl, és ma sem vesztett időszerűségéből. Akkor fölírtam Avilai Szent Teréznek ezt a gondolatát: Ami mulandó és Istennek nem tetsző, az mind semmi, – sőt a semminél is kevesebb (Avilai Szt. Teréz, Életének könyve, 20, 26). Értitek-e már, hogy miért veszti el a lélek a békességét, belső nyugalmát, ha eltávolodik céljától, és elfelejti, hogy Isten életszentségre teremtette? Legyen gondotok rá, hogy természetfölötti értelmet adjatok mindennek, akkor is, ha pihentek vagy üdülés közben vagytok – hiszen életünknek ezek is legalább olyan fontos részei, mint a munka.

Kitűnő dolog, ha nagy tekintélyt szereztek hivatásbeli munkátokkal; ha világi ügyekben való elkötelezettségetekkel – mindenkor teljes szabadsággal – sikereket értek el – kitűnő dolog. De ha emiatt elvesztitek érzéketeket a természetfölötti iránt, amely mindent tevékenységeteket meg kell, hogy határozza, akkor mégis elszomorítóan utat tévesztettetek.

Engedjetek meg nekem evvel kapcsolatban néhány széljegyzetet, nekem ideillőnek tűnnek. Sohasem kérdeztem politikai véleménye felől azt, aki hozzám jött. Egyszerűen nem érdekel! Tartózkodásommal szeretnék valamit világossá tenni, ami lényegi módon sajátja az Opus Deinek, amelynek magamat szenteltem teljes odaadással Isten irgalmából a Szent Egyház szolgálatára. A politika témája azért nem érdekel, mert nektek, keresztényeknek a politikai, kulturális és társadalmi életben teljes a szabadságotok és evvel a felelősségetek is. Csak az egyház tanítóhivatala húzhatja meg itt a határokat. Csak akkor aggódnék, ha ezeken a határokon túllépnétek, akkor is a lelketek java miatt. Csakis ekkor kellene figyelmeztetően rámutatnom, hogy ellentét van megvallott hitetek és tetteitek közt. Van néhány ember, aki nem tudja megérteni önálló ítéletalkotásotoknak ezt a tiszteletben tartását, mikor az nem idegenít el Isten törvényétől. Félreértik az igazi szabadság fogalmát, a szabadságét, amelyet Krisztus vívott ki nekünk a kereszten, qua libertate Christus nos liberavit (Gal 4, 31): amilyen szabadsággal Krisztus szabadított meg bennünket. Szektás gondolkozásuk két különböző irányba tereli őket: egyik részük hittétellé merészeli nyilvánítani világi ügyekről való véleményét, másik részük lealacsonyítja az embert, mert kiszolgáltatja a hitet a legvakmerőbb félremagyarázásoknak, mintha tetszésünktől függne.

De térjünk vissza elmélkedésünk témájához. Az mondtam, hogy a legnagyobb társadalmi vagy foglalkozásbeli siker csak nyomorúságos kudarc, ha elengeditek magatokat, és elfordultok Istentől. Isten szemében – és csupán ez számít – csak az győztes, aki azért küzd, hogy hiteles keresztényként éljen. Itt nincs középút! Ez az, amiért annyi embert találsz, akiknek emberi szemszögből nézve minden okuk megvolna, hogy boldogok legyenek, és mégis hajszoltan és elkeseredetten tengődnek. Bőven merítettek az örömökből, de ha kissé megkaparod a felszínt, epénél is keserűbb dolgokat találsz. Velünk ez nem történhet meg, ha azon fáradozunk, hogy mindenben Isten akaratát teljesítsük, tiszteljük őt és dicsőítsük, és mindenfelé az ő országát terjesszük.

Következetes keresztény élet

Néha hallom nagy fájdalommal, hogy katolikus keresztények, – Isten gyermekei, akik a keresztégben meghívást kaptak arra, hogy másik Krisztussá legyenek – megnyugtatják lelkiismeretüket a formális vallásossággal, és elzsongítják valami vallásos érzésfélével: időnként imádkoznak, személyes szükséglet szerint; a szentmisét nem túl komolyan veendő vasárnapi kötelezettségnek tekintik – gyomrukat viszont gondos rendszerességgel elégítik ki – készségesen elcserélik hitüket egy tál lencséért, nehogy kellemetlenségek érjék őket munkahelyükön… Másrészt viszont nem szégyellik tekintet nélkül a megbotránkoztatásra a keresztény cégért haszonszerzésre használni. Nem! Ne elégedjünk meg a cégtáblákkal! Talpig kereszténynek szeretnélek látni benneteket, hiánytalanul annak. Ehhez azonban az kell, hogy következetesen keressétek az igazi lelki táplálékot.

Személyes tapasztalatból tudhatjátok, hogy a lelki élet mindennapos újrakezdések sorozatából áll. Gyakran mondtam nektek, hogy megóvhassalak benneteket az esetleges csüggedéstől. És mindannyian, ti is, én is érezzük belül, hogy kitartóan kell küzdeni. Amikor lelkiismeretvizsgálatot tartottatok, bizonyosan ti is gyakran tapasztaltatok bizonyos folyton jelentkező visszaeséseket, ami önmagában nem nagy dolog, nektek azonban roppant nagynak tűnnek ezek, mert fölismeritek benne a szeretethiányt, az odaadás, az áldozatkészség, a gyöngéd érzés hiányát. Én is így vagyok vele. Bocsássátok meg, hogy újra személyes ügyeimmel hozakodom elő, de mialatt veletek beszélek, én is megbeszélem az Úrral lelkem kérdéseit. Visszaeséskor bánkódjatok őszintén, keményen akarjatok engesztelni, de ne veszítsétek el belső békéteket.

A negyvenes évek elején gyakran kellett Valenciába utaznom. Akkoriban teljesen híjával voltam az anyagiaknak. Én, szegény pap és azok, – akik mint ti is – hozzám jöttek, ott jöttünk össze imádkozni, ahol éppen lehetett. Néha egy elhagyott tengerparton – mint a Mester első barátai… Emlékszel? Szt. Lukács elbeszéli, hogyan indultak el Szent Pál és ő Tiruszból, hogy Jeruzsálembe menjenek: Ők pedig mindannyian elkísértek bennünket feleségeikkel és gyermekeikkel, kikísértek a városból, és a parton letérdelve imádkoztunk (ApCsel 21, 5). Egyszer, amikor a fenséges naplemente után már eljött az esti szürkület, láttuk, hogy egy csónak közeledik a parthoz. A halászok kiszálltak. Erőteljes alak volt mind, meztelen felsőtestük, bronzbarna bőrük nedvesen csillogott. Hozzáfogtak, hogy a csónak végére erősített hálót az ezüstösen fénylő halakkal kihúzzák a partra. Nagy erővel, lendületesen húzták, lábuk mélyen belesüllyedt a part homokjába. Egyszer csak odajött egy gyermek, ugyanolyan bronzbarnára lesült, mint ők. Odalépett a kötélhez, és kis kezével elkezdte húzni, amennyire tudta. A halászok, ezek a durva és faragatlannak látszó emberek, bizonyosan meghatódtak tőle, mert nem küldték el, pedig csak zavarhatta őket. Hagyták, hogy segítsen.

Rátok és magamra kellett gondolnom. Rátok, akiket akkor még nem ismertem, és magamra; a kötélre, amelyet naponta együtt kell húznunk, és még sok mindenre. Ha mi is úgy megyünk Isten elé, mint az a kisgyermek, tudva, milyen kevés, amit tehetünk, de mindig készen, hogy szándékaiban együttműködjünk vele, könnyebben jutunk célba. Kihúzzuk a partra a hálót – a szakadásig telt hálót – mert Isten hatalma segíti a mi szegény bajlódásunkat.

Őszinteség a lelki vezetésben

Elég jól ismeritek keresztényi kötelességeiteket ahhoz, hogy nyugodtan és állhatatosan járhassatok az életszentség útján; ugyanígy számítotok a legtöbb nehézségre is, mert ezek már az út elején fölismerhetők. Most pedig szeretném lelketekre kötni, hogy keressétek lelki vezető segítő irányítását, és bízzátok rá a dolgaitokat. Vágyatokat, hogy szentek legyetek, lelkiéletetek mindennapi kérdéseit, győzelmeiteket és vereségeiteket.

Legyetek mindig őszinték a lelki vezetőhöz. Mondjatok el mindent, nyíljatok meg neki egészen, köntörfalazás és félelem nélkül. Máskülönben a kezdetben sima és egyenes út egyre szövevényesebbé válik, és a végén torkotokon akad, ami kezdetben csekélység volt. Tévedés azt hinni, hogy valakinek a bukása nagyon váratlan esemény. Nem, valószínűleg öncsalás áldozata volt, és már a kiinduláskor hamisak voltak az alapelvei, vagy olyan sokáig élt lelki lazaságban, hogy lassanként eltűnt lelke tisztasága, és végül összeroppant az egyre növekvő bűnök súlya alatt. (…) Egyetlen ház sem omlik össze hirtelen, egyik pillanatról a másikra. Először néhány csepp szivárog be régi hiányosságok miatt vagy a lakók hanyagsága miatt a repedésekbe, és a tető apránként tönkremegy. Ha a lyukakat nem foltozzák be, ömlik be az eső (Cassianus, Collationes, 6, 17 (PL 49, 667-668)).

Ismeritek azt a történetet, amikor a cigány gyónni megy? Persze ez csak kitalálás, ami a valódi gyónásokban elhangzik, arról soha nem beszélnek, egyébként pedig én nagyon szeretem a cigányokat. Szegény fickó őszintén megbánta, amit tett: Plébános úr kérem, gyónom, hogy elloptam egy kötelet… – hát ez nem sok … – de volt a végén egy öszvér… és azon volt még egy kötél… és azon is volt egy öszvér… – és így tovább hússzor. Gyermekeim, így van ez velünk is: ha engedünk egy kötélnek, akkor jön a rossz hajlamok és nyomorúságok egész sorozata, lealacsonyítanak és megszégyenítenek. Így van ez másokkal való kapcsolatainkban is: alig észrevehető szeretetlenséggel kezdődik, de a végén jeges közömbösséggel fordítunk hátat embertársainknak.

Fogjátok el nekünk a rókakölyköket, mert feldúlják a szőlőt, a mi szőlőnket is, pedig a szőlőnk már virágzik (Én 2, 15). Légy hűséges, légy nagyon hűséges a kis dolgokban! Ha így próbálunk élni, megtanuljuk, hogy gyermeki bizalommal forduljunk Máriához. Nem említettem, – még az elején –, hogy nagyon kicsik vagyunk? – Mert csak azok az évek számítanak, amelyeket azóta teltek el, hogy elhatároztuk, Isten közelségében fogunk élni. Ezért nagyon sok értelme van annak, hogy nyomorúságunkban és kábulatunkban Isten Anyja fenséges, szent tisztaságának közelségét keressük, – hiszen ő a mi Anyánk is.

Hallgassatok meg egy másik, igazi történetet, szabad elmesélnem, mert nagyon régen történt, és kíméletlen közvetlensége segíthet nekünk. Lelkigyakorlatot tartottam egyszer több egyházmegyéből összegyűlt papoknak. Mindegyiküket fölkerestem együttérző, baráti módon, hogy elmondassák, ami a szívüket nyomja; mert a papoknak is szükségük van a testvéri segítségre és jó tanácsra. Elkezdtem beszélgetni egyikükkel, aki egyenes és szókimondó ember volt, és próbáltam tapintatosan, de nyomatékosan segíteni az őszinte megnyílást, hogy gyógyítsam szíve talán meglevő sebeit. Egyszer csak félbeszakított a következő szavakkal: „Nagyon-nagyon irigylem a szamaramat! Hét plébánián szolgált, és senki sem talált benne hibát… Bárcsak így szolgáltam volna én is!

Vizsgáld meg jól magad… Talán mi sem érdemeljük meg azt a dicséretet, amelyet ez a falusi plébános mondott a szamaráról. Sokat dolgoztunk, hellyel-közzel felelősség is volt rajtunk, ebben-abban sikerünk is volt… De ha Isten jelenlétében vizsgálod ezeket, valóban semmit sem kell megbánnod? Mindig szolgálni próbáltál Istennek és embertársaidnak, testvéreidnek? Vagy túl sokat törődtél önzéseddel, tekintélyeddel, büszkeségeddel, egészen földi, reménytelenül tünékeny sikereiddel?

Mindezt egészen kendőzetlenül mondom el, mert most megint Isten megbocsátását akarom kérni, és titeket is erre rábírni. Szemünk előtt van hűségünk hiányossága, minden hibánk, szánalmas voltunk, lanyhaságunk; mindegyikünknek megvan a maga egyéni története. Mondjuk hát az Úrnak egész szívvel Szent Péter bánatimáját: Domine, tu omnia nosti, tu scis quia amo te! – Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek! (Jn 21, 17) Szánalmas voltom ellenére! Veszem magamnak azt a bátorságot, hogy így alakítsam át: Tudod, hogy éppen szánalmas voltomért szeretlek, mert arra kényszerít, hogy rád támaszkodjam, mert te vagy az én erősségem: quia tu es, Deus, fortitudo mea (Zsolt 42, 2). És ezután a bűnbánati cselekedet után újból kezdünk.

Keresni az Isten jelenlétét

Lelki élet, életszentség megszokott feladatainkban, életszentség a kis dolgokban, életszentség, mikor foglalkozásunkban dolgozzunk, minden egyes nap gondjában… Életszentség, hogy másokat megszentelhessünk. Ismerek valakit, bár mindmáig nem ismerem eléggé, aki egyszer azt álmodta, hogy repülőn van, nagy magasságban, de nem az utasfülkében volt, hanem az egyik szárnyon kuporgott. Mennyire reszketett, mekkora félelmet kellett kiállnia! Úgy látszik, az Úr meg akarta mutatni, hogy jár az az ember, aki apostol akar lenni, de nincs lelkiélete, vagy elhanyagolja, mégis magasrepülést merészel az istenibe, ingadozva és megzavarodva, telve bizonytalansággal, kínlódik, és állandóan az a veszély fenyegeti, hogy lezuhan.

Szerintem valóban így van Nagy az eltévelyedés veszélye azok számára, akik eljegyzik magukat a tevékenységgel – az aktivizmussal – és közben elhanyagolják azt, ami megszilárdítaná vallási életüket, a szentségek rendszeres vételét, a szemlélődő imát, a lelkiismeretvizsgálatot, a lelki olvasmányt, a meghitt kapcsolatot Isten Anyjával és a szent őrzőangyalokkal… Ezenkívül mindez segít abban, sőt pótolhatatlanul szükséges ahhoz, hogy egy keresztény szeresse a hétköznapokat: az így szerzett lelki gazdagságból szelíd kedvesség és Isten békéje csordul majd, mint a méz a lépből.

A személyes benső életben, a külső cselekvésben, a másokkal való kapcsolatban, munkánk közben mindannyiunknak arra kell törekednünk, hogy állandóan Isten jelenlétében maradjunk, és beszélgessünk vele, kívülről nem érzékelhető párbeszédben. Ez a kapcsolat ugyanis nem hallható szavakban folyik, de érzékelhetővé válik abban, ahogyan végezzük feladatainkat, akár nagyok, akár kicsinyek: kitartóan, szeretetteljesen, lelkiismeretesen. Ha nem volnánk ebben szívósan kitartók, az annak lenne a jele, hogy nem élünk következetesen Isten gyermekeként, és eljátsszuk az alkalmat, hogy hogy teljesen érett férfiak legyünk, betöltve az alter Christus mértékét (Ef 4, 13).

A spanyol polgárháborúban nagyon sokat kellett utaznom, hogy a fronton küzdő sok fiatalembernek papi segítséget nyújtsak. Egyszer Teruel közelében, a lövészárokban hallottam a töredékét egy párbeszédnek, amelyet sohasem fogok elfelejteni. Egy fiatal katona mondta társáról, aki úgy látszik, kissé határozatlan és csüggedésre hajlamos volt: ez se igazi! Szomorú volna, ha rólunk is elmondhatnák, hogy ingatagok vagyunk: tehát olyan emberek, akik azt állítjuk, hogy hiteles keresztények akarunk lenni, és valóban az életszentségre akarunk törekedni, de nem tesszük meg, ami tőlünk telik, mert elutasítjuk az ehhez szükséges eszközöket, nem fordulunk mindegyre gyermeki szeretettel Istenhez, miközben feladatokat teljesítünk. Ha így volna velünk, mi sem lennénk igazi keresztények.

Tegyük meg, ami tőlünk telik azért, hogy szívünk mélyén mindent legyőző vágy támadjon az életszentségre, bármennyire tisztán van előttünk nyomorúságunk. Ne féljetek: annál jobban látjátok majd fogyatékosságaitokat, minél előbbre haladtok a lelkiéletben. Ez azért van, mert Isten kegyelme úgy működik bennünk, mint egy nagyító: a legapróbb dolog, egy porszem vagy egy homokszem óriásinak tűnhet, mert a lélek nagyon érzékennyé válik az istenire, és a lelkiismeret, amelyet csak Isten tisztasága elégít ki, a legkisebb árnyékon is fennakad … Mondd most Istennek szíved mélyéből: Igen, Uram, szent akarok lenni, a te méltó tanítványod akarok lenni, és feltétel nélkül követni akarlak! Fogadd meg ezzel együtt, hogy azokat a nagyszerű eszményeket, amelyek ebben a pillanatban betöltenek, mindennap megújuló elhatározással szolgálod.

Ó, Jézus, ha legalább mi, akik itt összegyűltünk szeretetedben, ragaszkodnánk hozzád! Ha sikerülne azt a vágyakozást, amelyet most keltesz bennünk, tettekre váltani! Gyakran kérdezzétek magatoktól: mondd meg, miért is vagy itt a Földön? Akkor majd törekedni fogtok rá, hogy szeretettől vezetve úrrá legyetek minden nap feladatain, és ügyeljetek a kis dolgokra. Nézzünk a szentek példájára! Húsból-vérből való emberek voltak, mint mi, tele gyöngeségekkel és szánni való hiányosságokkal, mint mi, de Isten szeretetéért győztesek, mert legyőzték önmagukat. Szemléljük életüket, és sok virágból mézet gyűjtő méhekként tanulni fogunk az ő küzdelmükből. De tanulni fogunk annak a sok embernek az életéből is, aki körülöttünk él: példát veszünk munkaszeretetükről, áldozatkészségükről, örömükről… Nem sokat törődünk a hibáikkal, csak akkor, ha kell, és ha testvéri figyelmeztetéssel segíteni tudunk nekik.

Krisztus bárkájában

Urunk, Jézus Krisztus sokszor és szívesen beszélt bárkákról és hálókról, és én is szívesen teszem ezt, azért, hogy az evangéliumnak ezekből a jeleneteiből szilárd és tiszta szándékra ösztönözzön. Szt. Lukács beszél néhány halászról, akik a Genezáreti-tó partján hálójukat mossák és javítják. Jézus a partra vont csónakok felé megy, és beszáll Simon bárkájába. Milyen természetességgel száll be az Úr a te csónakodba és az enyémbe! Néhány ember erre sóhajtozni kezd: nagyon bonyolulttá teszi életünket! Velem és veled is találkozott utunkon az Úr, és bonyolultabbá tette életünket megnyerő szeretetével.

Jézus így szólt a halászokhoz, amikor befejezte beszédét Péter csónakjából: duc in altum et laxate retia vestra in capturam (Lk 5, 4) – Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat a halfogáshoz! Megbíznak a szavában, engedelmeskednek, és csodálatos halfogásban lesz részük. Majd Péterhez fordul, – aki hasonlóan Jakabhoz és Jánoshoz ámultan áll ott: Ne félj! Ezentúl már emberek halásza leszel. Erre kivonták a hajókat a partra, és mindenüket elhagyva követték őt (Lk 5, 10-11).

A te csónakod – tehetséged, terveid, sikereid, – mindez semmit sem ér, csak, ha átengeded Jézusnak, ha hagyod, hogy akadálytalanul beszálljon, és ha lemondasz róla, hogy sajkádból bálványt csinálj. Egymagadban, csak te meg a csónakod, a Mester nélkül a biztos hajótörés felé evezel. Csak akkor fogod épségben kiállni az élet viharait és zátonyra futásait, ha az Úr közelében akarsz lenni, és átadod neki a kormányt. Helyezz mindent Isten kezébe: gondolataid, fantáziád szép repülése, nemes emberi törekvéseid, szerelmed tiszta vágyakozása hadd áramoljanak keresztül Jézus Szívén. Különben mindezt előbb vagy utóbb tönkreteszi önzésed.

Ha viszont hagyod, hogy hajóddal Isten rendelkezzen, ha őt teszed hajód védőjévé, micsoda biztonságban leszel! Akkor is, ha egyszer úgy tűnik, távol van, vagy alszik, vagy ha úgy látszik, hogy a sötét éjszakában vihar támad, és ő nincs ott. Szent Márk ír arról, hogy az apostolok egyszer éppen ilyen helyzetbe kerültek: de Jézus látta őket küszködni az evezéssel – mert ellenkező szelük volt. Az éjszaka negyedik őrváltása körül odament hozzájuk a tengeren (…) Azt mondta nekik:” – Bízzatok! Én vagyok, ne féljetek!” Majd beszállt hozzájuk a bárkába, a szél pedig elállt (Mk 6, 48; 50-51).

Gyermekeim, a világon mi minden történhet velünk…! Sokat tudnék mesélni emberekről, akik szenvednek, szomorúak, akiket bántanak, és gyötörnek – igen, valóban meggyötörnek. Sok lélek hősies erejéről tudnék nektek beszélni. Szemünknek és értelmünknek sokszor az a benyomása támad, hogy Jézus alszik, és nem hall bennünket. De Szent Lukács megírja, hogyan bánik az Úr övéivel: Elindultak. Míg eveztek, ő elaludt. Hirtelen szélvész csapott le a tóra. A hullámok már-már elborították őket, úgyhogy életveszélyben forogtak. Odamentek hozzá, felkeltették, így szólva: „Mester! Mester! Itt veszünk!” Fölkelt és parancsolt a szélnek és a hullámoknak. Erre elült a háborgás, és minden elcsendesedett. Akkor hozzájuk fordult: „Hol a hitetek?” (Lk 8, 23-25)

Ha átadjuk magunkat az Úrnak, Ő is átadja magát nekünk. Egészen őrá kell bíznunk magunkat, fenntartás nélkül ráhagyatkoznunk, és tetteinkkel megmutatnunk, hogy övé a csónak, és mi neki adjuk magunkat.

Befejezésül Szűzanyánk közbenjárására bízzuk az elhatározásainkat: hitből fogunk élni; kitartunk a reményben, egészen közel maradunk Krisztushoz; valóban, igazán és egészen szeretjük őt; és ezt a kalandot Istenbe szerelmes szívünk lelkesedésével és gyönyörűségével éljük meg. Kérjük Anyánkat, hogy segítsen nekünk fölvenni Jézust csónakunkba, hogy ő, tulajdonosunk és Urunk, birtokba vehessen bennünket. Szűz Mária adjon nekünk bátorságot, hogy őszintén megmondjuk az Úrnak, meg akarjuk próbálni, hogy éjjel-nappal jelenlétében éljünk, mert ő hívott a hitre: Ecce ego quia vocasti me! (1Sám 3, 9) Itt vagyok, mivel hívtál. Így fogunk végül bemenni az ő karámjába, a jó pásztor hívására és abban a bizonyosságban, hogy csak nála van igazi boldogság, földi és örök.