A KERESZTÉNY EMBER REMÉNYE

Napról napra erősebb meggyőződésből már évekkel ezelőtt ezt írtam: Mindent Jézustól remélek: nincs semmid, senki vagy, nem vagy képes semmire. Ő az, aki cselekszik, ha teljesen ráhagyatkozol1. Azóta sok idő telt el és ez a meggyőződésem csak mélyebb, még erősebb lett. Láttam, ahogy az Istenben való remény sok emberben a szeretet csodálatos tüzét lobbantotta lángra, amelytől a szív nagy erővel kezd verni, úgy, hogy ezek az emberek nem tétováznak, nem lanyhulnak, akkor sem, ha az úton szenvedniük kell, olykor nagyon sokat.

A mai szentmise olvasmánya mélyen megrendített, és el tudom képzelni, hogy ti is hasonlóan éreztetek. Megértettem, hogy az Úr az apostol szavain keresztül akar segíteni nekünk, hogy a három isteni erény alapanyagát szemléljük, amelyre egy keresztény nő és férfi igazi élete rászövődik.

Halljátok még egyszer Szent Pált: Mivel tehát elnyertük a megigazulást a hitből, békességünk van Istennel a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Őáltala megnyílt számunkra az út a hit által a kegyelemhez, amelyben kitartunk és dicsekszünk Isten dicsőségének reménysége alapján. Sőt dicsekszünk még a szorongatásokban is, tudva, hogy a szorongatás türelmet eredményez, a türelem kipróbáltságot, a kipróbáltság reményt, a remény pedig nem engedi, hogy megszégyenüljünk, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által2 .

Ma Isten jelenlétében, aki innen a tabernákulumból tekint le ránk – milyen erőssé tesz Jézusnak ez a valóságos közelsége! – elmélkedjünk Isten szelíd adományáról, mely lelkünket örömmel tölti be: a reményről. Spe gaudentes3, örvendezők vagyunk a reményben, mert a végtelen szeretet vár ránk, ha hűségesek vagyunk.

Ne feledjük, hogy minden ember, tehát mindegyikünk számára csak kétféle élet létezik a földön: vagy Istenre irányuló, és akkor harcolunk, hogy Isten kedvét lelje bennünk, vagy állatok szintjén maradó, többé kevésbé emberi vonásokkal, miközben nem törődünk Istennel. Soha nem szenteltem különösebb figyelmet olyan álszenteknek, akik magukat hitetleneknek tüntetik fel. Őszintén szeretem őket testvéreimként, amint minden embert szeretek, csodálom a jóakaratukat, mely bizonyos értelemben hősies formát ölthet magára, de sajnálom őket, mert az a nagy szerencsétlenségük, hogy hiányzik nekik Isten fénye és melegsége és az Istenbe vetett hit és a benne való remény kimondhatatlan öröme.

Egy igazi keresztény, aki következetesen éli hitét, mindig természetfeletti látással cselekszik, tekintetét Istenre irányítva, ebben a világban dolgozik, amelyet szenvedélyesen szeret, a földi dolgokért fáradozva, de szemeit az égre emelve. Szent Pál megerősíti ezt nekünk: Quae sursum sunt quaerite. Keressétek az odafönt valókat, ahol Krisztus van, Isten jobbján ülve. Az ödafönt való dolgokkal törődjetek, ne a földiekkel. Hiszen meghaltatok – a keresztségben meghalunk mindannak, ami csupán földi –, életetek Krisztussal el van rejtve Istenben4.

Földi remények és a keresztény remény

Sokan egyhangú kitartással ismételgetik ezt a közmondást, amellyel már torkig vagyunk: a remény az utolsó, amit az ember elveszít, mintha az ember reményt tudna teremteni szavakból, elnyomva a problémákat és a lelkiismeretet, miközben megy tovább a szokott kerékvágásban, vagy mintha az ilyen remény menlevél volna, hogy bizonytalan időre elhalassza a szükséges javításokat viselkedésén, és későbbre tegye a magasabb célokért való küzdelmet, mindenekelőtt a legnagyobb célért, az Istennel való egyesülésért vívottat.

Nekem úgy tűnik, összetévesztik a reményt a kényelemszeretettel. A legcsekélyebb törekvés sincs bennük arra, hogy valamit megszerezzenek, ami igazán jó, se lelkieket, sem jogos anyagiakat. Vannak emberek, akiknek leghőbb vágya csak annyi, hogy mindent elkerüljenek, ami középszerű életük látszólagos nyugalmát megzavarhatná. Szorongók, megszeppentek és lusták, lelkük csordultig telve többé-kevésbé finoman csomagolt önző indulattal, megelégednek azzal, hogy a napok sine spe nec metu – remény és félelem nélkül elfolyjanak, Fáradsággal járó eszmények nélkül, terhes harcok nélkül. Csak egy számit: elkerülni a felsülés kockázatát és a könnyeket. De mennyire kilátástalan úgy törekedni valaminek az elérésére, hogy eleve föladják a vágyat arra, hogy megszerezzék, mert félnek az ezzel járó harc fáradalmaitól!

Találkozhatunk azzal a felületes magatartással is, amely a reményben – gyakran kulturális vagy tudományos szenvelgéssel – csupán egy hálás költői témát lát. Nem tudnak őszintén szembenézni önmagukkal, és a jó mellett dönteni, ezért a reményt egy illúzióra, délibábos álomra egyszerűsítik le, puszta vigaszra az élet kemény helyzeteiben. A remény – hamis remény! – számukra tartalmatlan szeszéllyé lesz, amely nem segít semmin.

A világon igen sok ember él aggodalmaskodva és felszínesen. De sok jóravaló ember is van, akik – jóllehet csak emberbarátságból és természetfeletti távlat nélkül – eljegyezték magukat egy nemes eszmével, és vállalják a lemondás minden formáját, s nagylelkűen fölemésztik magukat embertársaik szolgálatában, hogy szenvedéseiket enyhítsék és segítsenek nehézségeik leküzdésében. Övék minden tiszteletem és csodálatom elszántságuk miatt, amellyel dolgoznak legfőbb eszményeikért. De kötelességem emlékeztetni arra, hogy minden, amit ezen a földön saját ügyünkként szorgalmazunk, kizárólag a mulandóság pecsétjét hordozza. Halljátok a Szentírás szavait: Amikor azonban néztem műveimet, valahányat kezem alkotott, és a fáradságot, amellyel hiába törtem magamat, láttam, hogy az egész csak hiúság és szélkergetés, és nincs maradandó a nap alatt5.

Ez a mulandóság azonban nem fojtja el a reményt. Ellenkezőleg, amint elismerjük, hogy milyen nyomorúságosak és mulandók a földi tevékenységek, cselekvésünk nyitottá válik az igazi reményre, amely minden emberi művet felemel és az Istennel való találkozás színhelyévé tesz. Ilyen módon világítja meg majd örök fény a munkát, elűzve a csalódás árnyait. Ha viszont földi vállalkozásainkat minden mást megelőzővé tesszük, és szem elől tévesztjük az Istenben való örök életet, azt a célt, amelyre teremtettek bennünket, – az Urat szeretni és tisztelni, hogy majd a mennyben birtokoljuk őt – , akkor a nagyszerű tervekből árulás lesz, sőt átváltoznak az embert lealacsonyító eszközökké. Emlékezzetek Szent Ágoston híres és nagyon őszinte felkiáltására, akinek abban az időben, amikor Istent nem ismerte és a boldogságot tőle távol kereste, oly sok keserűséget kellett átélnie: Te teremtettél minket Uram, hogy a Tieid legyünk, és nyugtalan a mi szívünk, amíg Benned meg nem nyugszik!6 Az emberi életben nincs talán tragikusabb, mint azok a csalódások, amikor az ember meghamisítja a reményt úgy, hogy másba helyezi és nem abba a Szeretetbe, amely betölt anélkül, hogy valaha jóllakatna.

Az, hogy Isten gyermekének érezhetem – tudom – magam, igazi reménnyel tölt el engem, és szeretném, ha ti is így lennétek. A remény pedig mint természetfölötti erény, teljesen alkalmazkodik a természetünkhöz, és így emberi erény is. Boldog vagyok abban a bizonyosságban, hogy a mennybe jutunk, ha végig hűségesek maradunk, és hogy a boldogság részesei leszünk, quoniam bonus7 mert az Isten jó és határtalan az irgalma. Ez a meggyőződés megérteti velem, hogy csak azon van az örökkévalóság eltörölhetetlen pecsétje, és csak annak van el nem múló értéke, ami Isten nyomát magán viseli. Ezért a remény nem választ el a földi dolgoktól, hanem új, keresztény módon vezet el hozzájuk úgy, hogy arra törekszem, hogy mindenütt fölfedezzem az elesett természet Istenhez való kapcsolódását, a teremtő és megváltó Istenhez.

Reménykedjünk – miben?

Némelyek esetleg azon tűnődnek: Miben kellene nekünk keresztényeknek remélnünk? A világ sok javát kínálja nekünk, amelyek a boldogságra és szeretetre vágyó szívet vonzzák. Ezenkívül békét és örömöt akarunk nagylelkűen mindenhova vinni, nem elégszünk megazzal, hogy saját magunknak jó dolgunk van, hanem fáradozunk mások javáért is.

Egyes emberek látóköre ugyan elismerésreméltó, mégis túl lapos, és csak mulandó, futólagos ideálokra irányult. Elfelejtik, hogy a keresztényeknek sokkal magasabb – végtelen – célra kell vágyakozniuk. A mi célunk az isteni Szeretet, és ezt soha el nem múló örömmel akarjuk élvezni. Ha ez a mi világunk egyszer végetér, mindenkinek mindene el fog enyészni; s az egyes ember számára már előbb elmúlik minden, tudniillik a halállal, mert sem a gazdagság, sem a hírnév nem fog bennünket a sírba elkísérni. Ezért tanultunk meg a remény szárnyán imádkozni, amely a szívet Istenhez emeli: In te, Domine, speravi, non confundar in aeternum8, Uram, tebenned remélek, soha meg ne szégyenüljek most és mindörökkön-örökké.

Az Úr nem azért teremtett bennünket, hogy itt maradandó helyet készítsünk magunknak9, mert ez a világ út az eljövendőhöz, mely szenvedésmentes lakóhellyé lesz10. Ennek ellenére Isten gyermekeiként nem szabad hátat fordítanunk a földi tevékenységeknek, mert Isten állít bennünket oda, hogy megszenteljük őket, és átitassuk hitünkkel, mert csak ez a hit tud minden egyes léleknek és a környezetünk egészének igazi békét és örömöt adni. 1928 óta ez volt állandó témája igehirdetésemnek: a társadalmat sürgősen kereszténnyé kell tenni, és a világban minden szinten fölébreszteni a természetfeletti gondolkodást: mindannyiunknak fáradoznia kell azon, hogy a napi tevékenységünket, munkánkat, hivatásunkat a kegyelem dimenziójába helyezzük. Akkor majd minden emberi tevékenység új reményben tündököl, amely ennek a világnak az idején és mulandóságán túlra utal.

A keresztség által Krisztus igéjének hordozói vagyunk, amely a megsebzett lelkeket megnyugtatja, lelkessé teszi, és eltölti békével. Hogy az Úr bennünk és általunk hasson, meg kell mondanunk neki, hogy készek vagyunk harcolni minden nap, akkor is, ha gyengének és haszontalannak hisszük magunkat, és ránknehezedik nyomorúságunk és gyöngeségünk súlyos terhe. Mindig újból mondanunk kell neki, hogy bízunk benne és segítségében, ha úgy kell: minden remény ellenére11, mint Ábrahám. Így fogunk új buzgósággal dolgozni, és embertársainknak olyan nyugalmat hozni, amelyben nincs gyűlölet, gyanakvás, korlátoltság, értetlenség és pesszimizmus, mert Isten mindent meg tud tenni.

Akárhol is vagyunk, az Úr éberséget vár tőlünk. Reménységgel eltelve tápláljuk magunkban a cselekvő életszentség vágyát, mert az Úr erre kér minket. Ajándékozd nekem, fiam, a szívedet12 mondja nekünk halkan. Ne fellegvárakat építs képzeletben, hanem határozd el, hogy megnyitod lelkedet Istennek, mert egyes-egyedül Benne fogod megtalálni reményed szilárd alapját és annak is ő lesz az alapja, hogy másoknak jót tégy. Ha az ember nem küzd önmaga ellen és az ellenségeket, amelyek benső erődítményébe hatolnak, nem űzi el határozottan, a gőgöt, az irigységet, a test és a szem kívánságát, az önelégültséget és a féktelen szabadság őrültségét – tehát, ha az ember nem akar semmilyen belső csatát vívni, akkor a legnemesebb eszmények elhervadnak, mint a virágok a fűben. Fölkelt ugyanis a nap perzselő hevével, kiszárította a füvet, lehullt a virága, tönkrement a színpompája13. A legkisebb repedésből, mint mindent ellepő gyom, elősarjad a csüggedés és a szomorúság.

Krisztus nem elégszik meg azzal, hogy csak beleegyezzünk. Azt akarja – és erre joga van –, hogy eltökélten haladjunk előre, és hogy akkor se engedjünk, ha az út egyszer nehézzé válik. Ő szilárd, konkrét lépéseket vár el tőlünk, az általános elhatározások semmire se jók. A nem eléggé konkrét elhatározásokat csalóka önámításnak tartom, amelyek a lélekben Isten hívását el akarják fojtani: lidércfények, se nem lobbannak lángra, se nem melegítenek, és ugyanolyan gyorsan égnek el, mint ahogy kigyulladtak.

Csak akkor vagyok meggyőződve arról, hogy a cél elérését komolyan akarod, ha látom, hogy eltökélten haladsz előre. Tedd a jót, vizsgáld meg magad, hogy milyen a beállítottságod a megszokott munkában; tedd, amit az igazságosság kíván, éspedig az általad elérhető területeken, és akkor is, ha rád nehezedik a fáradtság; tedd embertársaidat valamivel boldogabbá úgy, hogy nagy örömmel szolgálsz nekik ott, ahol vagy, és munkádat olyan tökéletesen végezd, ahogyan csak lehet: megértően, mosolyogva, keresztény módon. És mindezt Isten iránti szeretetből és hogy őt dicsőítsd, rá irányuló tekintettel és az örök hazára vágyakozva. Ez az egyetlen cél, amely tényleg megéri.

Mindent meg tudok tenni

Ne mondd nekem, hogy Krisztussal akarsz azonosulni, megismerni őt és szeretni, ha nem harcolsz. Ha biztos úton akarunk járni Krisztus követésében, és úgy cselekedni, ahogy Isten gyermekének kell, akkor már tudjuk, hogy mi vár ránk: a szent kereszt, reményünk biztosítéka az Istennel való egyesülésre.

Már most előre szeretném neked megmondani, hogy nem kényelmes vállalkozás Krisztus követése: erőfeszítésbe kerül úgy élni, ahogy az Úr akarja. Felolvasom nektek azt a részt, ahol Pál felsorolja azokat a merész tetteket és szenvedéseket, melyeket Jézus akaratának teljesítésére magára vállalt: A zsidóktól öt ízben kaptam egy híján negyven ütést, háromszor szenvedtem megvesszőzést, egyszer megkövezést, háromszor hajótörést, egy nap és egy éjjel a mély tengeren hányódtam. Gyakran voltam úton, veszélyben folyóvizeken, veszélyben rablók között, veszélyben saját népem körében, veszélyben a pogányok között, veszélyben városban, veszélyben pusztaságban, veszélyben tengeren, veszélyben hamis testvérek között. Fáradságban és nyomorúságban, gyakori virrasztásban, éhségben és szomjúságban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben Ezek mellett ott van még a naponkénti zaklatásom, s az összes egyház gondja14.

Az Úrral való beszélgetésünkben mindig a kézzelfogható valóságot szeretném szem előtt tartani, anélkül, hogy elméleteket ötölnék ki, vagy hogy nagy nélkülözésekről és hőstettekről álmodoznék, amelyekre többnyire semmilyen lehetőség nem adódik. Egy a fontos: hogy kihasználjuk az időt, amely elfolyik a kezünkből; keresztény mérték szerint az idő több mint pénz, a dicsőség záloga, amely majd osztályrészünk lesz.

Többé-kevésbé valószínű, hogy a mi hétköznapjainkban soha nem lesz olyan nehéz és sok próbatétel, mint Szent Pál életében. Érezzük a durva önzést, az érzékiség belénkhasító csapásait, amelyek nevetséges önhittséggel és sok más hibával együtt sújtanak bennünket. Egyetlen nyomorúság az élet. Veszítsük el emiatt bátorságunkat? Nem, mert Pállal együtt mondhatjuk az Úrnak: Kedvem telik a Krisztusért való erőtlenségben, bántalmazásban, szükségben, üldöztetésben és szorongattatásban, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős15.

Vannak időszakok, amikor minden fordítva történik, minden másként megy, mint ahogy elképzeltük. Szeretnénk önkéntelenül felkiáltani: Uram, minden összeomlik, minden rombadől, amit építek! Itt az ideje átgondolni: Uram, veled együtt biztosan előre haladok, mert Te magad vagy az erő: quia tu es, Deus, fortitudo mea16 – Istenem, te vagy az én erősségem.

Arra kérlek, hogy munka közben és mindenben tevékenységedben, emeld kitartóan az égre tekintetedet, mert a remény késztet arra, hogy belekapaszkodjunk Isten kezébe. Mindig felénk nyújtja, hogy el ne veszítsük természetfeletti látásunkat – pontosan akkor ne –, amikor szenvedélyek szorongatnak, amelyek énünkben, ezen a nyomorúságos rejtekhelyen fogva akarnak tartani, vagy amikor gyermekes hiúsággal úgy véljük, hogy mi vagyunk a világ közepe. Abban a meggyőződésben élek, hogy nekem semmi sem fog sikerülni, ha nem Jézus Krisztusra tekintek. És tudom, hogy az a képesség, hogy legyőzzem önmagam és hogy győzzek, onnan ered, hogy erősen ragaszkodom ehhez: Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad17. Ezek a szavak azt a megdönthetetlen ígéretet tartalmazzák, hogy Isten nem hagyja el gyermekeit, ha ők nem hagyják el őt.

Nyomorúság és megbocsátás

Az Úr hozzánk, teremtményeihez olyan közel jött, hogy szívünkben mindannyian a magasság és messzeség felé vágyunk, merész repülésre, jósággal teli tettekre szomjazunk. Ha most benned ezt a vágyat újból megpróbálom feléleszteni, azért teszem, hogy világosan lásd, milyen biztonsággal tölti el lelkedet az Úr. Ha engeded, hogy működjön benned ott, ahol vagy, elképzelhetetlen hatású eszköz leszel. Szükséges azonban, hogy ezt a beléd helyezett bizalmat ne játszd el gyáván, ezért ne légy annyira öntelten naiv, hogy keresztény utad nehézségeit csekélységnek tartsd.

Semmin sem kellene csodálkoznunk. Elesett természetünkből kifolyólag az ellentmondás elvét hordozzuk magunkban, az ellenállást az isteni kegyelemnek: az áteredő bűn sebeit, amelyek a mi személyes bűneink által még mélyebbé válnak. Ezért kell mindennapi fáradozásainkban előrehaladnunk, minden gyakorlati tennivalónkban napról-napra úgy dolgoznunk, hogy munkánkban az isteni és az emberi egyaránt tükröződjön, és mindig Isten szeretetébe torkolljon. De ez csak akkor sikerül, ha alázattal, töredelmes szívvel, bízva az isteni segítségben és – mintha minden csak tőlünk függne – minden erőnk bevetésével cselekszünk.

Mindaddig, amíg a harc tart, a halálunkig, számolnod kell azzal a lehetőséggel, hogy az ellenség belülről és kívülről ostromolni fog, és ez még nem minden: azzal is, hogy a régebbi, esetleg nagyszámú hibádra való emlékezés megbéníthat. De Isten nevében mondom neked: ne add föl a reményt! Ha ilyen helyzetbe kerülnél egyszer – ez nem fordul elő mindenkivel és nem is állandó állapot –, akkor tedd újabb alkalommá arra, hogy az Úrral még bensőségesebben egyesülj, mert ő téged gyermekévé választott, és nem hagy el. Megengedi a megpróbáltatásokat, hogy még jobban szeresd őt, és még jobban rádöbbenj: szeretete folyamatosan védelmez.

Megismétlem: ne veszítsd el a bátorságodat, mert Krisztus, aki a kereszten megbocsátott nekünk, a bűnbánat szentségében továbbra is megajándékoz bocsánatával és így mindig van szószólónk az Atyánál: Jézus Krisztus, az Igaz. Ő az engesztelés a mi bűneinkért, de nemcsak a mieinkért, hanem az egész világ bűneiért is18, hogy a győzelmet kivívjuk.

Előre, bármi történjen is! Fogd erősen az Úr kezét, és gondold meg, hogy Isten sohasem veszít csatát. Ha megesik, hogy eltávolodsz tőle, fordulj vissza alázattal, ami azt jelenti: kezdj újra, naponta vagy többször naponta, úgy ahogy a tékozló fiú visszatér, és bűnbánó szívedet Isten szeretetének csodája által – ez nem más, mint a gyónás – emeld föl. Ez által a csodálatos szentség által megtisztítja az Úr a lelkedet, örömmel és erővel tölt el, hogy a harcban ne fáradj el, és térj haza mindig Istenhez, még ha úgy tűnik is, hogy minden elsötétül körülötted. Ezenkívül Isten Anyja vigyáz rád, aki a mi Anyánk is, anyai gondoskodással figyeli, hova lépsz.

Isten fáradhatatlanul megbocsát

A Szentírás szerint még az igaz is hétszer botlik el napjában19 Valahányszor, amikor ezeket a szavakat olvasom, mély szeretet és fájdalom járja át a szívemet. Mert ezáltal is eggyel többször fordul hozzánk az Úr isteni utalással végtelen irgalmára, szelídségére, kedvességére. Légy biztos benne, hogy Isten nem akarja a nyomorúságunkat, de nem is veszi semmibe őket, hanem megszentelődésünk tervébe illeszti.

A szeretettől mélyen megrendülve, mondtam az előbb. Mert ha életemre őszintém tekintek, észreveszem: nem vagyok senki, nincs semmim, nem vagyok képes semmire, semmirekellő vagyok – semmi vagyok! De Ő minden, és Ő az enyém, én az övé, mert nem utasít el engem. Odaadta értem magát. Láttatok valaha is ennél nagyobb szeretetet?

És a fájdalom is mélyen megrendít: vizsgálom viselkedésemet, és megrémülök számtalan hanyagságom láttán. Csak azt a néhány órát kell felidéznem, amióta felkeltem: milyen szegényes a szeretetem és a hűségem. Nagyon fáj, de nem foszt meg békémtől. Leborulok Isten előtt és világosan elmondom neki, hogyan állok. Azonnal érzem a bizonyosságot: mellém áll, és szívem mélyen hallom, amint lassú szavakkal mondja: Meus es tu20 enyém vagy! Tudtam, milyen vagy és tudom is: csak előre!

Nem is lehet másként: ha folyamatosan Isten jelenlétébe helyezkedünk, megnő a bizalmunk, mert észrevesszük, hogy szeretete és hívása mindig él, mert Isten sohasem lankad el irántunk való szeretetében. A remény erénye megtanít bennünket, hogy nélküle még a legkisebb kötelességünket sem tudjuk teljesíteni. De vele, kegyelme által begyógyulnak sebeink, erejével betakarva ellen tudunk állni az ellenség támadásainak, és javulhatunk. Summa summarum: annak a tudata, hogy csak törékeny agyagedények vagyunk, elsősorban arra késztet, hogy reményünket egyre erősebben Krisztusba vessük.

Képzeljétek magatokat gyakran az Újszövetség alakjai közé. Fogadjátok boldogan magatokba a Mester isteni és emberi tetteinek megragadó epizódjait, amikor csodálatos példabeszédeiben a megbocsátásról és gyermekei iránti nem szűnő szeretetéről beszél. Az evangélium állandó időszerűségében ma is megsejtünk valamit a mennyországról: hallható, érzékelhető, igen, kézzel tapintható lesz, hogy Isten oltalmaz bennünket, és ez az isteni oltalom egyre szembetűnőbb, amint botlásaink ellenére egyre jobban előrehaladunk, vagyis újrakezdünk és megint újrakezdünk – mert tulajdonképpen ez a folytonos kezdés a belső élet, és az Istenbe vetett remény ad hozzá erőt.

Igazi buzgalom nélkül a belső és külső akadályok legyőzésében nem lesz miénk a győzelmi koszorú. A birkózó is csak akkor nyeri el a babérkoszorút, ha szabályszerűen küzd21. A küzdelem nem lenne szabályszerű, ha nem volna ellenfél, akivel megküzdjenek. Ha tehát nincs ellenfél, nincs koszorú, mert ahol nincs legyőzött, nem lehet győztes sem.22

A kellemetlenségek tehát nem veszik el a bátorságunkat, hanem sarkallnak minket, hogy jobb keresztények legyünk: a küzdelem megszentel, és az apostoli munkát hatékonyabbá teszi. Ha elmélkedünk róla, hogy Jézus Krisztus – először az Olajfák hegyén, aztán a kereszt szégyenletes elhagyatottságában – az Atya akaratát mennyire elfogadja és szereti, mialatt a kínszenvedés hallatlan súlya reánehezedik, akkor megvilágosodik előttünk, hogy az, hogy őt kövessük, a jó tanítvány számára azt is jelenti, hogy tanácsát komolyan kell vennünk: Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét és kövessen engem23. Ezért ezt a kérést: „Uram egy nap se legyen kereszt nélkül!” – nagyon jónak találom. Így a kegyelem segítségével megszilárdul jellemünk és nyomorúságaink ellenére is hasznosak lehetünk Isten számára. Érted? Ha egy szöget a falba versz, és az semmilyen akadályba nem ütközik, hogy tudsz arra valamit is felakasztani? Ha Isten segítségével az áldozat által nem erősödünk, sohasem leszünk Isten alkalmas eszközei. Ha viszont elhatározzuk, hogy Isten iránti szeretetből örömmel fölhasználjuk a kellemetlenségeket, nem fog nehezünkre esni, hogy ami fáradságos és kellemetlen, kemény és kényelmetlen, azt Jakab és János felkiáltásával elfogadjuk: Meg tudjuk tenni!24

Egy csapdára kell figyelmeztetnem titeket, amelyet az ördög – ő valóban nem nyugszik egy pillanatra sem – próbál felállítani, hogy minket a békétől megfosszon. Olykor kétségek fognak el, mert az a kísértésünk támad, hogy alig haladunk előre, talán még vissza is esünk, vagy gondolatainkba tolakszik az a meggyőződés, hogy minden fáradozásunk ellenére nemhogy jobbak nem leszünk, hanem még rosszabbakká is válunk. Biztosítalak benneteket, hogy ez a pesszimista nézet rendszerint csak látszat és csalódás. Valójában a lélek még figyelmesebb, a lelkiismeret még finomabb, a szeretet még igényesebb lesz. Minél jobban világít a kegyelem hatása, annál szembetűnőbbek a kicsiny dolgok, amelyek a félhomályban láthatatlanok lennének. De jól tesszük, ha ezeket a nyugtalanságokat figyelmesen megvizsgáljuk, mert az Úr így világosít meg bennünket, hogy alázatosabbak és nagylelkűbbek legyünk. Arra gondoljatok, hogy Isten előrelátása megszakítás nélkül vezet bennünket, és nagylelkűen segít: nagy vagy kis csodákkal viszi Isten az ő gyermekeit előre.

Militia est vita hominis super terram, et sicut dies mercenarii, dies eius25, katonasor az ember élete a földön, és napjai olyanok, mint a napszámos napjai. Senki sem vonhatja ki magát Isten megbízása alól, még a lusták sem, akik semmit sem akarnak tudni róla. Megszöknek Krisztus hadsoraiból, és más küzdelmekbe vetik magukat, hogy lustaságukat, hiúságukat, szánalmas törekvéseiket kielégíthessék. Saját szeszélyeik rabszolgáivá lesznek.

A küzdés állapota az ember természetéhez tartozik, és ezért próbáljuk meg kötelességeinket állhatatosan teljesíteni úgy, hogy jóakarattal és tiszta szándékkal imádkozunk és dolgozunk, és közben Isten elvárásait szem előtt tartjuk. Szeretet utáni vágyunk kielégül, életszentségre való törekvésünk nem lanyhul, bár minden egyes nap végén megállapítjuk, hogy még hosszú utat kell megtennünk.

Újítsátok meg minden nap egy határozott Serviam!-mal – Téged akarlak szolgálni, Uram! – a szándékot, hogy nem adjátok föl, nem lesztek lusták és hanyagok, több reménnyel és optimizmussal fogtok hozzá a munkához. Hiszen meg vagyunk róla győződve, hogy egy őszinte szeretettel végzett tett kiegyenlíti a vereséget, amelyet egy csetepatéban elszenvedtünk.

A remény erénye, a bizalom, hogy Isten gondviselésével és mindenhatóságával vezet bennünket, hogy minden szükséges eszközt megad számunkra, fölidézi, milyen jó az Úr az emberekhez, hozzád és hozzám. Ő mindig kész bennünket meghallgatni, és sohasem fárad bele, hogy figyeljen ránk. Ő mindenről akar hallani tőled: örömeidről, sikereidről és szeretetedről éppúgy, mint szükségeidről, szenvedéseidről és kudarcaidról. Remélj tehát benne nemcsak akkor, amikor gyengeségeidbe ütközöl, fordulj mennyei Atyádhoz jó és rossz helyzetekben, keresd szüntelenül irgalmának védelmét. Nem kell ahhoz nagy alázat, hogy észrevegyük, hogy semmi vagyunk, nullák hosszú sora, de ez a belátás leküzdhetetlen erővé alakul át, mert a nullák bal oldalán Krisztus áll: milyen mérhetetlenül nagy szám! Az Úr az én világosságom és üdvösségem, kitől kellene félnem?26

Szokjátok meg, hogy minden dolog mögött észrevegyétek Istent. Tudatosodjon bennetek, hogy Ő mindig vár ránk, lát bennünket, joggal kívánja, hogy hűségesen kövessük, anélkül, hogy elhagynánk azt a helyet, amely a világban nekünk jutott. Szerető éberséggel haladjunk utunkon őszintén akarva, hogy nem hagyjuk cserben isteni kísérőnket.

Isten gyermekének ezt a küzdelmét nem szomorú lemondás, sötét lehangoltság vagy örömtelenség kíséri, ez egy szerető szív küzdelme, akinek a munkánál és a pihenésnél, az örömben és a szenvedésben a szeretett másik lebeg a szeme előtt, és az ő kedvéért minden nehézséget elvállal. Ráadásul nálunk ez úgy van – szeretném elismételni –, hogy Isten sohasem veszít csatát. Vele szövetkezve mindig győztesnek nevezhetjük magunkat. A tapasztalatom az: ha kérését hűen követtem, akkor zöldellő legelőkön adott nekem helyet, csöndes vizekhez vezetett engem. Felüdítette lelkemet, és az igazság ösvényein vezetett az ő nevéért. Járjak bár a halál árnyékában, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy. Vessződ és pásztorbotod megvígasztaltak engem27.

A lélek harcában a stratégia többnyire az idővel függ össze, a megfelelő eszközöket türelmesen és kitartóan kell alkalmazni. Indítsátok fel magatokban sokszor a reményt! Gondoljatok arra: belső életetekben vereségeket fogtok majd szenvedni, megingásokat is átéltek – adja Isten, hogy alig észrevehetőek legyenek –, mert senki sem mentesül az ilyen megrázkódtatásoktól. De az Úr, aki mindenható és irgalmas, megadta nekünk a megfelelő eszközöket, hogy győzhessünk. Elég, ha ezeket alkalmazzuk, és eltökélten – ezt már említettem – mindig újra kezdünk, amikor szükség van rá.

Járuljatok hetente a szentgyónáshoz, az isteni megbocsátás szentségéhez – és mindig, amikor szükségetek van rá, de ne engedjetek tapodtat sem az aggályoknak. Kegyelembe öltözve sikerül a hegyeken átkelni28, keresztény kötelességeink betöltésének meredek útját állhatatosan végigjárni. Ha jóakarattal folyamodunk ezekhez a segítségekhez és arra kérjük, az Urat, hogy reményünket nap, mint nap erősítse bennünk, akkor mienk lesz istengyermekségünk ragadós öröme: Ha Isten velünk, akkor ki ellenünk?29 Tehát optimizmus. A remény erejével fogunk küzdeni, hogy kiirtsuk a mocskot, megszüntessük, amit a gyűlölet magvetői szétszórnak. Új, barátságos szemlélettel fogjuk a világot újra felfedezni. Isten kezeiből szépen és tisztán került ki, és rajtunk múlik, ha képesek leszünk igazi megbánásra, hogy az Úrnak ebben a szépségében visszaadjuk.

Égre emelt tekintettel

Ha a reményben növekszünk, a hitben is biztosabbak leszünk, mert a hit alapja annak, amit remélünk, bizonyítéka annak, amit nem látunk30. Ebben az erényben növekedni annyit jelent, mint esedezni az Úrhoz, hogy gyarapítsa bennünk a szeretetet, mert igazi bizalmunk csak abban van, amit teljes odaadással szeretünk. És érdemes az Urat szeretni. Ti is tapasztaltátok, akárcsak én, hogy aki szeret, az fenntartás nélkül odaadja magát, a kölcsönösen szerető szívek együtt dobbanásának köszönhetően. De milyen is lesz az Isten szeretete? Nem tudjátok, hogy Krisztus mindegyikünkért életét adta? Az Úr megváltó áldozata valóban a mi nyomorúságos, szűkösen érző szívünkért volt.

Az Úr gyakran beszél arról a jutalomról, amit halála és föltámadása által szerzett meg. Elmegyek helyet készíteni számotokra. És ha már elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek31. A mennyország földi utunk célja. Jézus Krisztus előttünk ment, és ott vár bennünket az Istenanyával és Szent Józseffel – akit én oly nagyon tisztelek, az angyalokkal és a szentekkel.

Mindig voltak tévtanítók, már az apostolok idejében is, akik próbálták megfosztani a keresztényeket a reménytől. Ha tehát Krisztusról azt hirdetjük, hogy a halálból feltámadt, hogyan mondják egyesek közületek, hogy nincs halottak föltámadása? Mert ha nincs halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek is…32 A mi utunk isteni út. Jézus az út, az igazság és az élet33. Ő a biztos záloga annak, hogy ez az út az örök boldogságba vezet, ha nem szakadunk el az Úrtól.

Milyen csodálatos lesz, amikor isteni Atyánk azt mondja nekünk: Jól van, derék és hű szolga! A kicsiben hű voltál, sokat bízok rád! Menj be Urad örömébe34. Remény! Ez a szemlélődő lélek csodája. Hitből, reményből, szeretetből élünk. És a remény erőssé tesz bennünket. Emlékeztek Szent János szavaira? Írtam nektek fiatalok, erősek vagytok, Isten igéje megmarad bennetek, és a gonoszt legyőztétek35. Az Úr sürget minket, az Egyháznak és az egész emberiségnek örök fiatalságot akar. Ugyanúgy, ahogy Midas király, aki mindent, amit megérintett arannyá változtatott, ti minden emberit istenivé tudtok tenni.

Sohase felejtsétek el: a halál után az Örök Szeretet fogad be titeket. És benne, Isten szeretetében, ráadásul megtaláltok újra minden tiszta szeretetet, amelyet a földön éreztetek. Az Úr azt akarja, hogy életünk e rövid idejét munkával töltsük, és mint Jézus, jót cselekedjünk36. Ezalatt várakozással kell figyelnünk arra a szerető hívásra, amit Antióchiai Szent Ignác hallott a lelkében, amikor mártírságának órája közeledett: Jöjj az Atyához!37, Atyádhoz, aki vágyakozva vár rád.

Kérjük Isten Anyját, Spes nostra – reményünket – lobbantsa lángra bennünk a szent kívánságot, hogy egyszer mindannyian az Atya házában lakjunk. Semmi sem fog aggasztani minket, ha szívünket lehorgonyozzuk az igazi hazánk utáni vágyba. Az Úr kegyelme elröpíti csónakunkat a vágyott parthoz.