A SZABADSÁG – ISTEN AJÁNDÉKA

Már sokszor felidéztem nektek az evangéliumnak ezt a megindító jelenetét: Jézus Péter csónakjában van, innen beszélt a néphez. Nézi az őt követő tömeget, és a mi Urunk szívét megremegteti az emésztő vágy, hogy lelkeket mentsen. Azt akarja, hogy mostantól fogva tanítványai is osztozzanak Vele ebben. Azt mondja nekik, evezzenek a mélyre – duc in altum! (Lk 5, 4) – és ott azt parancsolja Péternek, vesse ki a hálót halfogásra. Én most anélkül, hogy ennek a történésnek nagyon beszédes részleteiben elmerülnék – szeretném veletek együtt figyelemmel kísérni, hogyan fogadja Péter a halfogás csodáját: Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram! (Lk 5, 8) Ez olyan igazság, ami mindegyikünkre vitathatatlanul érvényes. Mégis azt kell, hogy mondjam, hogy életemben a kegyelem számtalan olyan csodáját láttam, amely ember keze által történt, és ezért mindennap erősebben érzem, hogy föl kell kiáltanom: Uram, ne menj el tőlem, mert semmi jót sem tudok tenni nélküled!

De mélységesen belátom éppen ezért Szent Ágoston szavainak igazságát, amelyekkel szinte dicsőítő éneket mond a szabadságról: Isten, aki megteremtett közreműködésed nélkül, nem üdvözít közreműködésed nélkül (Szent Ágoston, Sermo, 169, 13 (PL 38, 923)); mert kivétel nélkül mindegyikünknek, nekem is és neked is megvan a lehetősége, az iszonyú lehetősége arra, hogy föllázadjunk Isten ellen – hogy elutasítjuk Őt – talán viselkedésünkkel, vagy hogy azt kiáltsuk: Nem akarjuk, hogy ez uralkodjék rajtunk!. (Lk 19, 14)

Az élet javára dönteni

Hálatelten ismertük föl, milyen nagy boldogságra vagyunk meghívva, és megértettük, hogy minden teremtményt semmiből teremtettek – Isten teremtette és Isten számára őket: bennünket embereket, mint értelemmel megajándékozott lényeket, akkor is, ha nagyon gyakran felejtkezünk meg erről, és Ő teremtette az értelem nélküli teremtményeket, a föld felszínén lakókat, a mélyben élőket, vagy azokat, amelyek a levegőben húznak el fölöttünk, olykor magasra szállva, egyenesen a nap felé. De ebben a csodálatos sokféleségben csak mi, emberek – most hagyjuk figyelmen kívül az angyalokat – csak mi tudunk a Teremtővel szabadságban egyesülni. Mi tudjuk megadni az Úrnak azt a hódolatot, ami Őt a világ teremtőjeként megilleti, de meg is tagadhatjuk Tőle.

Ez az emberi szabadság két arca. Az Úr meghív rá, sőt ösztönöz, mert szeret, hogy a jót válasszuk. Nézd, ma szemed elé tártam az életet és az üdvösséget, a halált és a kárhozatot. Ha engedelmeskedsz az Úr, a te Istened parancsainak, amelyeket ma adok neked, s szereted az Urat, a te Istenedet, az Ő útjain jársz, megtartod parancsait, törvényeit és rendelkezéseit, életben maradsz (...) Így hát válaszd az életet, hogy életben maradj. (MTörv 30, 15-16, 19)

Kérdezd meg magadat – én is megvizsgálom magamat –, hogy szilárdan és rendíthetetlenül kitartasz-e az életre mondott igen mellett; hogy hallgatsz-e Isten szeretetreméltó hangjára, amely téged az életszentségre hív, és szabadon követed-e? Jézus áll előttünk, amint Palesztina városaiban és kis országrészeiben szól az emberekhez. Ha tökéletes akarsz lenni... (Mt 19, 21) – mondja a gazdag ifjúnak. Ez a fiatalember nem fogadta el a meghívást, és az Evangéliumban azt olvassuk, hogy szomorúan ment el: abiit tristis (Mt 19, 22). Elvesztette az örömöt, mert vonakodott szabadságát Istennek adni.

Szemléljük most azt a magasztos pillanatot, amikor Gábor arkangyal hírül adja a Szűzanyának az isteni döntést. A Szűzanya meghallgatja, és kérdez, hogy egészen megértse, mit akar tőle az Úr. És azonnal azt feleli határozottan: fiat! (Lk 1, 38) – Legyen nekem a te igéd szerint! – a legnagyobb szabadság, az Isten melletti döntés gyümölcseként.

Katolikus hitünk minden titkában ott van a szabadságról szóló dicshimnusz. A Szentháromság a szeretet szabad túláradásában hozza létre a világot és az embert a semmiből. Az örök Ige leszáll az égből, és testté lesz, és önmaga szabad alávetésének a csodálatos pecsétje van rajta: Íme eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy megteszem, Istenem, a Te akaratodat (Zsid 10, 7). Az Isten által meghatározott órában, amelyben meg kell váltani az emberiséget a bűn szolgaságától, Jézus a Getszemáni kertben szabad odaadással igent mond arra az áldozatra, amit az Atya akar – miközben úgy szenved, hogy verejtéke vérré változik (Vö. Lk 22, 44): Mint a juh, amelyet leölni visznek, vagy amint a bárány elnémul nyírója előtt (Iz 53, 7). Övéinek ezt jelentette ki egyik olyan beszélgetésben, amikor kiöntötte a szívét, hogy mindenki, aki szereti őt, megértse, hogy csak ő az Atyához vezető Út: Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd újra visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem (Jn 10, 17-18).

A szabadság értelme

Olyan hatalmas és határtalan Jézus Krisztus szabadsága, mint szeretete. Sohasem fogjuk tudni egészen megérteni. De önkéntes engesztelő áldozata, ez a mérhetetlen kincs el kell, hogy gondolkoztasson. Miért adtad nekünk, Uram, ezt a páratlan előjogot, amellyel megtehetjük azt is, hogy nyomodban járunk követve Téged, és azt is, hogy megbántunk? S eközben megtanuljuk értékelni a szabadság helyes használatát, amikor a jót szolgáljuk vele; de fel tudjuk mérni az eltévelyedés nagyságát is, amikor szabadon elfeleltjük és visszautasítjuk a szeretet legnagyobb megnyilatkozását. A személyes szabadság, amelyért mindig harcba szálltam, és minden erőmmel továbbra is harcba szállok, arra ösztönöz, hogy megkérdezzem, szilárd meggyőződéssel és teljes tudatában gyöngeségemnek: mit kívánsz, Uram, mit tegyek Érted szabadon? Krisztus maga felel: Veritas liberabit vos (Jn 8, 32); az igazság fog titeket szabaddá tenni. Mi az az igazság, ami egész életetek számára megnyitja és teljessé teszi a szabadság útját? Azzal az örömmel és bizonyossággal mondom nektek, ami az Isten és teremtményei közti kapcsolatból fakad: tudni, hogy Istentől származunk, hogy a legszentebb Szentháromság szeret bennünket, hogy a legfenségesebb Atya gyermekei vagyunk. Kérem Urunkat, hogy egészen magunkba fogadhassuk, és naponta ízlelhessük ezt, mert akkor tudunk szabad emberként cselekedni. És ne felejtsétek el: aki nem tud róla, hogy Isten gyermeke, nem ismeri léte legbelső igazságát, és cselekvéseiből hiányzik azok méltósága és fölénye, akik mindenek fölött szeretik az Urat.

Legyetek meggyőződve: aki el akarja nyerni a mennyet, annak szabadon és egészen el kell szegődnie Hozzá, tudatos, teljes és elszánt döntéssel. De a szabadság nem elég önmagában: iránytűre van szüksége, amely mutatja számára az utat. A lélek nem tud mozogni úgy, hogy ne volna valakije, aki vezeti. De meg van váltva, hogy Krisztus legyen a királya, akinek az igája édes, és terhe könnyű (Mt 11,30), és ne az ördög, akinek uralma elnyomás (Orígenes, Commentarii in Epistolam ad Romanos, 5, 6 (PG 14, 1034-1035)).

Ne fogadjátok el azok hamis ábrándképeit, akik megelégszenek a szomorú „Szabadság, szabadság!” kiáltással. E mögött gyakran búvik meg tragikus szolgaság; mert ha egy tévedés javára döntünk, az nem szabadít föl; Krisztus az egyetlen, aki valóban szabaddá tesz15, mert csak Ő az út, az igazság és az élet (Vö. Gal 4, 31).

Kérdezzük meg magunkat újból Isten színe előtt: Uram, milyen célra adtad nekünk ezt a jót? Miért ajándékoztál meg azzal a képességgel, hogy válasszunk vagy visszautasítsunk Téged? Azt kívánod, hogy helyesen alkalmazzuk. Uram, mit akarsz, hogy tegyek? (Vö. ApCsel 9, 6) A felelet gyértelmű: Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből (Mt 22, 37).

Értitek? A szabadság akkor kapja meg valódi értelmét, ha a megváltó igazság szolgálatában élünk vele, ha egészen föloldódik az Isten végtelen szeretete iránti vágyódásban, amely minden szolgaság bilincsét leoldja rólunk. Minden nap erősebb sürgetést érzek, hogy a keresztény embernek ezt a kimeríthetetlen gazdagságát fennszóval hirdessem: Isten fiainak dicsőséges szabadsága! (Róm 8, 21) Ez a jóakarat, ami arra tanít, hogy a jót tegyük, miután megkülönböztettük a rossztól (Szent Maximus hitvalló, Capita de caritate, 2, 32 (PG 90, 995)).

Most nézzük a következő, alapvetően fontos gondolatot, amely lelkiismereti felelősségünkre vonatkozik: senki sem választhat nekünk és helyettünk; mert az az emberi méltóság legmagasabb foka, hogy saját magából kifolyólag és nem mások által fordul a jóhoz (Aquinói Szt. Tamás, Super Epistolas S. Pauli lectura. Ad Romanos, cap. 2. lect. 3, 217, Marietti, Torino 1953). Közülünk sokan szüleiktől örökölték a katolikus hitet, és Isten kegyelme által mindjárt születésük után, a kereszteléssel megkezdődött természetfölötti életük. De azt az elhatározást, hogy Istent mindenek fölött szeretjük, életünk folyamán, sőt minden egyes nap folyamán meg kell újítani. Az a keresztény, az igazi keresztény, aki aláveti magát Isten igéje uralmának (Origenes, Contra Celsum, 8, 36 (PG 11, 1571)), vagyis az, aki fenntartások nélkül elfogadja ezt az alávetettségét, és föltett szándéka az ördög kísértéseinek Krisztus magatartásával ellenállni: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj! (Mt 4, 10)

Szabadság és odaadás

Isten szeretete féltékeny szeretet. Nem elégszik meg félmegoldásokkal. Türelmetlenül várja, hogy egészen odaadjuk magunkat, és ne hagyjunk szívünkben homályos zugokat, amelyeket a kegyelem és a természetfölötti adományok ujjongó öröme nem érhet el. Talán azt gondoljátok, ha valaki egy ilyen minden mást kizáró szeretetet vállal, az elveszíti a szabadságát?

Segítsen az Úr, aki itt van velünk ima közben, hogy témánk lényegét még jobban megragadjuk. Mindegyikünk tapasztalta már, hogy Urunk, Jézus Krisztus szolgálata szenvedéssel és fáradsággal jár. Ezt csak az tagadhatja, aki még nem bukkant rá Istenre. De az igazán szerető lélek tudja, hogy a szenvedés, ahogy jön, el is megy; mert rövidesen rájön, hogy ez a szenvedés könnyű teher és édes iga, mert Krisztus veszi a vállára, ahogy magára vette a keresztet, amikor örök üdvösségünk múlott rajta (Vö. Mt 11, 30). Persze vannak emberek, akik ezt nem értik meg, és föllázadnak a Teremtő ellen, kábultan, rövidlátóan és örömtelenül csatázva. Vakon ismételgetik a zsoltár hiábavaló panaszát: Törjük össze bilincsüket, tépjük szét rabláncukat! (Zsolt 2, 3) Megtagadják, hogy hősiesen hallgatva és magától értetődően, szerényen és panasz nélkül teljesítsék minden nap kemény feladatát. Nem fogják föl, hogy az isteni akarat, – még ha fáj is néha – pontosan megegyezik az isteni döntések szabadságával.

Vannak emberek, akik szabadságukból barikádot csinálnak: „A szabadságom, a szabadságom!” Ezeknek megvan a szabadságuk: csodálják korlátolt értelmükkel és bálványként bánnak vele, de nem használják. Ez volna a szabadság? Mit ad nekik ez a gazdagság igazi kötöttség nélkül, amely irányíthatná életüket? Ez a viselkedés ellentmond az emberi személy méltóságának; mert hiányzik hozzá az út, amelyen léptük alapot és irányt kap. Ezeket az embereket – ti is találkoztatok velük, akárcsak én – könnyen elsodorja a gyerekes hiúság, az öntelt képzelődés vagy az érzékiség.

Szabadságuk terméketlennek bizonyul, vagy emberileg nézve is csak nyomorúságos gyümölcsöt terem. Aki nem fogad el teljesen szabad döntéssel valamilyen helyes magatartási normát, azt előbb-utóbb mások fogják manipulálni, él tétlen élősködőként, idegen elhatározásoknak kiszolgáltatva. Minden széllökés megingatja őket, mindig mások döntenek helyettük. Ezek vizet nem adó felhők, amiket a szél kerget ide-oda; késő őszi fák, kétszeresen elhalt gyümölcs, gyökér nélkül (Júd 12), bárhogy elsáncolják magukat állandó szócséplésük mögé, hogy jellemük, bátorságuk és becsületérzésük hiányát elrejtsék.

„Nem vetem magam alá senkinek”, szüntelenül ezt ismételgetik. Valóban senkinek? Az ilyen vágyálombeli szabadságban élőt, aki szeretné elkerülni, hogy magának kelljen felelősségteljesen cselekedni, pórázon rángatják mindenfelé. Ahol nincs istenszeretet, elvész a felelős tettekre képes szabadság minden lehetősége. Akármennyire is másnak látszik, minden kényszerré válik. A határozatlan, habozó ember alakítható anyag, mindig a körülményeknek engedelmeskedik. Olyanná gyúrja bármiféle jöttment, amilyenné neki tetszik. Mindenekelőtt saját szenvedélyei uralják és az eredeti bűn által megromlott emberi természet legrosszabb hajlamai.

Emlékezzetek csak vissza a talentumokról szóló példabeszédre. Az a szolga, aki csak egyet kapott, hasznosíthatta volna, mint a szolgatársai, képességeivel azon fáradozhatott volna, hogy nyereséget gazdálkodjon ki. De miféle döntésre jutott? Félt, hogy elveszíti. Ez ugyan érthető, de amit tett! Elásta (Vö. Mt 25, 18), nem kamatozhatott.

Ne felejtsük el a beteges félelemnek ezt a példáját, amikor valaki nem meri odaadni munkaerejét, értelmét és akaratát, az egész embert. Elásom a tehetségemet, képzeli ez a szerencsétlen fráter, de a szabadságom sértetlen marad. Nem így van. Szabadságával döntött, méghozzá az egyik legkegyetlenebb valóság javára: a nyomorúságos kiszáradást választotta. Elkötelezte magát, mert mindenképpen döntenie kellett – és rosszul döntött.

Az a nézet, hogy az odaadás és a szabadság összeegyeztethetetlenek, téves. Mert az odaadás éppen egyik következménye a szabadságnak. Ha egy anya szeretetből feláldozza magát gyermekeiért, döntött; és ezen a szereteten mérik majd le a szabadságát. Ha a szeretete nagy, akkor a szabadság termékenynek bizonyult: a gyermekek java éppen abban az áldott szabadságban gyökerezik, amely az odaadást választotta, és abból az áldott odaadásból nő ki, amely a szabadság.

De azt mondhatná valaki: ha elértük azt, amit teljes szívünkből szeretünk, keresünk-e még tovább? Nincs-e akkor vége szabadságunknak? Nem. Akkor éppen a legtevékenyebb, mert a szeretet nem elégszik meg a rutinos elvégzéssel vagy a kedvetlen fáradozással. Szeretni annyi, mint minden nap újra kezdeni a szolgálatot, a szeretet művét.

Ismétlem, mert szeretném mindegyiktek szívébe szinte beleégetni: szabadság és odaadás nem ellentétek. Egymást hordozzák. A szabadságot csak szeretetből lehet odaadni; számomra minden más lemondás fölfoghatatlan. Nem valamiféle játék ez a szavakkal. A szabadon választott odaadásban minduntalan megújítja a szabadságot a szeretet; és megújulni annyi, mint mindig fiatalnak lenni, kitárt szívvel, nagy eszményekre és nagy áldozatokra képesen. Mennyire örültem, mikor először hallottam, hogy portugálul a fiatalokat os novos, „újaknak” hívják, mert azok. Azért mondom ezt, mert már sok év van mögöttem; de mikor az oltárnál Istenhez imádkozom, aki megörvendezteti ifjúságomat (Zsolt 42, 4), mégis nagyon fiatalnak érzem magam, és tudom, sohasem fogom magam öregnek érezni. Mert ha hű maradok Istenemhez, a szeretet mindig megújítja életemet: mint a sas fiatalsága, úgy újul meg az enyém (Vö. Zsolt 102, 5).

Szabadságszeretetből vállaljuk a kötöttséget. Semmi más, csak gőg az, ami az ilyen kötelékeket ólomsúlyú bilincseknek érzi. Csak az igazi alázatosság mutatja meg nekünk, amire az tanít, aki szelíd és alázatos szívű, hogy az Ő igája édes, és az Ő terhe könnyű (Vö. Mt 11, 29-30). Ez az iga a szabadság, a szeretet, az egység, az élet, amelyet Ő szolgált meg nekünk a kereszten.

A lelkiismeretek szabadsága

Hosszú papi munkám közben, amíg a személyes szabadság szeretetét nemcsak prédikáltam, hanem szinte kiáltoztam, olykor némi bizalmatlansággal találkoztam, mintha attól kellene tartani, hogy a szabadság hangoztatása veszélyezteti a hitet. Nos, az aggodalmaskodók megnyugodhatnak: csak a szabadság téves felfogása veszélyezteti a hitet. A cél, normák, törvények, felelősség nélküli szabadság, egyszóval a féktelenség. Sajnos vannak, akik perbeszállnak érte: ez a hit elleni támadás.

Ezért nem megfelelő megfogalmazás lelkiismereti szabadságról beszélni, amikor Isten erkölcsi elutasítását akarják igazolni vele. Már beszéltünk róla, hogy Isten üdvötadó szándékainak ellen tudunk állni; képesek vagyunk rá, de nem szabad megtennünk. Ha valaki tudatosan ezt a magatartást választaná, bűnt követne el, vétene az első és legfontosabb parancs ellen: Szeresd Istenedet teljes szívedből (MTörv 6, 5).

Teljes nyomatékkal kiállok a lelkiismeretek szabadságáért (XIII. Leó, Libertas praestantissimum enciklika, 1888.VI.20., ASS 20 (1888.), 606), amelyhez lényegileg hozzátartozik, hogy senkinek sem szabad egy embert megakadályozni abban, hogy Istent tisztelje. Az igazság iránti törvényes vágyat tiszteletben kell tartani. Bár az embernek ellentmondást nem tűrő kötelessége, hogy keresse az Urat, felismerje, és imádja, de senki a föld hátán nem szabad, hogy kényszerítse a másikat, hogy olyan hitet fogadjon el, amiről nincs meggyőződve; és ugyanígy senki sem formálhat jogot magának, hogy terhére legyen valakinek, aki megkapta ezt a hitet Istentől.

Anyánk, az Egyház mindig hirdette a szabadságot, és a fatalizmus minden változatát, a régieket éppúgy, mint az újakat, elutasította. Kimondta, hogy minden ember saját sorsának ura, a jóé és a rosszé: Aki jót tett, bemegy az örök életre, aki viszont rosszat, az örök tűzre (Quicumque hitvallás). Ez az iszonyatos döntési lehetőség, ami kezedben, kezemben, mindannyiunk kezében van, és méltóságunk jele, mindig újra megdöbbent bennünket. A bűn annyira az akaratból fakadó rossz, hogy semmiképpen sem volna bűn, ha nem volna kiindulópontja az akarat. Ez az állítás annyira meggyőző, hogy ebben a világot benépesítő kevés bölcs és sok tudatlan egyetért (Szent Ágoston, De vera religione, 14, 27 (PL 34, 133)).

Újból fölemelem szívemet Uramhoz, Istenemhez, hogy megköszönjem neki. Semmi sem akadályozhatta volna meg őt abban, hogy a bűnre képtelennek teremtsen bennünket, és a jóra ellenállhatatlan hajlammal, de ő úgy gondolta, szolgái úgy jobbak, ha szabadságban szolgálnak Neki (Szent Ágoston, uo. (PL 34, 134)). Milyen nagy a szeretete, mekkora az irgalma a mi Atyánknak! Ha Isten gyermekei iránti szeretetének ekkora tetteire tekintek, jótettekre, amelyek azt hirdetik, hogy Isten bolondul szeret bennünket, akkor azt szeretném, hogy ezer szívem és ezer szám legyen, hogy az Atyaistent, a Fiúistent és a Szentlélekistent vég nélkül magasztaljam. Szüntelenül dobogtassa meg a szíveteket, hogy a mindenséget gondviselésével kormányzó Isten nem rabszolgákat, hanem szabad gyermekeket akar. Akkor is, ha ősszüleink bukása miatt bűnre való hajlammal, proni ad peccatum születtünk, mindegyikünk lelkét megajándékozta isteni Lelke egy szikrájával, a jó utáni vággyal, a soha véget nem érő béke szomjával, és elvezet bennünket ahhoz a felismeréshez, hogy az igazság, a boldogság és a szabadság csak akkor a miénk, ha hagyjuk, hogy az örök élet magvetése kihajtson bennünk.

A teremtmény visszautasíthatja Istent, és pusztulni hagyhatja az új és végleges boldogság magvetését. De ha így tesz, akkor nem gyermek többé, hanem rabszolga. Minden dolog az, ami természete szerint megilleti. Ezért ha valami nem hozzá illőre törekszik, nem saját létmódja szerint mozog, hanem idegen erő hajtja; ez pedig szolgai dolog. Az ember természete szerint értelmes lény. Ha értelmesen viselkedik, mozgása aszerint való, ami ő; és ez megfelel a szabadságnak. Ha vétkezik, értelem nélküli módon cselekszik, valami másnak a mozgatóerejétől vezetteti magát, idegen korlátoknak alávetetten. Ezért aki elfogadja a bűnt, a bűn szolgája (Jn 8, 34) (Aquinói Szt. Tamás, Super Evangelium S. Ioannis lectura, cap. 8, lect. 4, 1204, Marietti kiadó, Torino 1952).

Hadd térjek erre vissza mégegyszer: minden ember alávetettje valamilyen szolgaságnak; ezt a tapasztalatot mindenki megszerzi, akár magába tekint, akár maga köré. Van, aki a pénzt imádja, van, aki a hatalmat; vannak elkötelezettjei a félig megnyugtató szkepticizmusnak, és vannak, akik az érzékiség aranyborjúja előtt borulnak térdre. Ugyanebben a tapasztalatban lesz részünk, ha a magasabb dolgokra tekintünk. Egészen eggyéválunk egy munkával, egy többé-kevésbé fontos terv valóra váltásának szenteljük magunkat, elkötelezzük magunkat egy tudományos, művészi vagy vallási feladatnak. Minden, amit szenvedélyes odaadással csinálunk, „szolgasághoz” vezet: de olyanhoz, amit a kívánt cél kedvéért örömmel vállalunk.

De ha választanunk kell, hisz a szolgálat mindenképp, az emberlét velejárója, akkor nincs jobb lehetőség, mint szeretetből az isteni szolgaság útjára lépni. Csakhogy abban a pillanatban, amikor ezt megtesszük, minden megváltozik, szolgából baráttá és gyermekké válunk. A különbség pedig: ugyanazzal az odaadással és buzgósággal szenteljük magunkat minden evilági jó törekvésnek, mint mások, de a lelket nagy béke, öröm és nyugalom tölti el, még nehéz körülmények közt is; mert nem mulandó, hanem az örökre megmaradó hordoz bennünket: Mi nem a szolgáló fiai vagyunk, hanem a szabad asszonyéi (Gal 4, 31).

Honnan ez a szabadság? Krisztustól, Urunktól. Ez az a szabadság, amivel megváltott bennünket (Vö. Gal 4, 31). Ezért tanítja: Ha tehát a Fiú szabaddá tesz benneteket, akkor valóban szabadok vagytok (Jn 8, 36). Nekünk, keresztényeknek nem kell magyarázatokat keresnünk ennek az ajándéknak az igazi értelmére, mert az egyetlen szabadság, ami megváltja az embert, az, amit Krisztus szerzett meg nekünk.

Mindig szívesen beszélek szabadságunk kalandjáról, mert éppen ez a mi életünk, a tietek és az enyém. Szabadságban – ismétlem, gyermekekként, nem rabszolgákként – járunk azon az úton, amelyet az Úr mindegyikünknek megmutatott. Vidáman, könnyed nyugalommal tesszük, és élvezzük Isten ajándékaként.

Szabadon, kényszer nélkül döntök Isten mellett: mert így akarom, és azt választom, hogy szolgálok, és földi létemet odaadássá alakítom a többiekért – Uram, Jézus Krisztus iránti szeretetből. Ha ezt megteszem, akkor ennek a szabadságnak a velejárójaként szabad azt mondanom, hogy Krisztus szeretetétől nem fog elválasztani semmi ezen a földön (Vö. Róm 8, 39).

Istennek felelősen

Isten teremtette a kezdet kezdetén az embert, és kiszolgáltatta saját döntése hatalmának (Sir 15, 14). Nem így volna, ha nem volna szabad választása (Aquinói Szt. Tamás, Quaestiones disputatae, De Malo, q. 6, a. 1). Isten előtt vagyunk felelősek minden szabadon végrehajtott cselekedetünkért. Nem maradhatunk névtelenek. Az ember Ura előtt áll, és szabadon dönthet arról, hogy barátjaként vagy ellenségeként akar-e élni. Így indul a belső küzdelem, amely egész életünkön át tart; ugyanis senki sem éri el a földön a szabadság teljességét.

Emellett keresztény hitünk révén mi mindenütt a szabadság légkörét árasztjuk, kezdve a hit megvallásától, amiben nyoma sem lehet bármilyen rejtett kényszernek. Ha Krisztus elé vonszolnak, hiszünk anélkül, hogy belülről akarnánk; ez azonban az erőszak gyümölcse volna, nem pedig a szabadságé. Beléphet ugyan valaki a templomba, odamehet az oltárhoz, sőt a szentségekhez is járulhat – de hinni csak az tud, aki hinni akar (Szent Ágoston, In Joannis Evangelium tractatus, 26, 2 (PL 35, 1607)). Nyilvánvaló, hogy az az ember, aki már eljutott értelme használatára, csak szabad személyként lehet az Egyház tagja, és tehet eleget az Úr nekünk szóló állandó felszólításainak.

Mikor a lakomáról szóló példabeszéd házigazdája megtudja, hogy néhányan azok közül, akiknek a lakomára kellett volna jönniük, kifogásokkal mentették ki magukat, megparancsolja szolgájának: Menj ki az országutakra és a sövényekhez! Kényszerítsd bejönni – compelle intrare – az embereket (Lk 14, 23). Tehát mégis kényszer? Nem vétenek itt erőszakos tettel a törvényes szabadság ellen?

Ha az Evangéliumot szemlélve elmélyedünk Jézus tanításában, rájövünk, hogy ezt a rendelkezést nem szabad összecserélnünk a kényszerrel. Mert Krisztus mindig csak így mondja: Ha tökéletes akarsz lenni..., ha valaki követni akar... Ez a compelle intrare: ösztönözd belépésre, nem fizikai vagy erkölcsi kényszerre vonatkozik, hanem a keresztény példa magávalragadó lendületére, amely olyan hatásos, mint Isten ereje: Nézzétek, hogyan vonz magához az Atya: megörvendeztet tanításával, nem terhel kényszerítéssel. Így vonz magához (Szent Ágoston, In Ioannis Evangelium tractatus, 26, 7 (PL 35, 1610)).

A szabadságnak ebben a légkörében érthetővé válik, hogy a rossz cselekvés nem szabaddá, hanem rabszolgává tesz. Aki vétkezik Isten ellen, megőrzi szabadságát, amennyiben a szabadság a kényszertől való mentességet jelenti, de elveszti, amennyiben bűntől való szabadságot jelent (Aquinói Szt. Tamás, uo). Talán elmondhatja, hogy hajlamát követte, de igazi szabadságról szó sem lehet így. Ugyanis döntése rabszolgája lett, minden döntés legrosszabbikáé: eltávolodott Istentől; és ez nem szabadság.

Ismétlem: nem ismerek el semmiféle szolgaságot, csak az Isten iránti szeretetét. Mégpedig azért, mert a vallás, amint azt más alkalmakkor már elmondtam nektek, az ember legnagyobb lázadása, mivel nem akar állatok módjára élni, és ezért nem elégszik meg semmivel, amíg nem találkozik Teremtőjével, és nem ismeri meg. Azt szeretném, ha ilyen lázadók lennétek, szabadok a bilincsektől, mert azt szeretné – inkább Krisztus akarja így – hogy Isten gyermekei legyetek. Rabszolgaság vagy istengyermekség – ez életünk kettős lehetősége. Isten gyermekei vagy rabszolgák, a gőgé, az érzékiségé, a szorongó önzésé, amelybe oly sok lélek belebonyolódott.

Isten szeretete mutatja meg az igazság, az igaz élet, a Jó útját. Ha elhatározzuk, hogy így felelünk az Úrnak: Rád bízom a szabadságomat! – akkor megszabadulunk minden lánctól, ami jelentéktelen dolgokhoz kötözött, nevetséges gondokhoz, alantas buzgalomhoz. És a szabadság – ez a fölmérhetetlen kincs, ez a drágagyöngy, amit nem szabad a disznók elé vetni (Vö. Mt 7, 6) – már csak arra szolgál, hogy a Jót tegyük (Vö. Iz 1, 17).

Ez Isten gyermekeinek nagyszerű szabadsága. Azoknak a keresztényeknek, akik látva azokat, akik megvetik Isten igéjét, és irigyen vagy szorongva visszahúzódnak, nyomorúságos fogalmuk van hitünkről. Ha valóban teljesítjük Krisztus törvényét – ha törekszünk arra, hogy teljesítsük – mert nem mindig sikerül, akkor olyan lelki biztonságot fedezünk föl magunkban, hogy nem lesz szükségünk arra, hogy máshol keressük a teljes emberi méltóságot.

A hitünk nem jelent sem terhet, sem korlátot. Milyen szegény elképzelése volna a keresztény igazságról annak az embernek, aki ilyen módon gondolkodik! Amikor Istent választjuk, semmit sem vesztünk, sőt mindent elnyerünk: aki lelkéért cserébe meg akarja találni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt (Mt 10, 39).

Mi kihúztuk a főnyereményt, miénk az első díj. Ha esetleg elvesztenénk valamikor ezt a tisztánlátást, mélyen meg kellene vizsgálnunk lelkünket. Talán meggyöngült hitre bukkanunk, talán túl kevés személyes kapcsolatra Istennel, talán hiányos imaéletre. Kérnünk kell Istent, – Édesanyja és a mi Anyánk által – hogy növelje bennünk a szeretetet, engedje, hogy megtapasztaljuk boldogító jelenlétét; mert csak akkor éri el az ember a teljes szabadságot, ha szeret – azt a szabadságot, amely mindörökre szeretete tárgyával akar maradni.