AZ ALÁZATOSSÁG

Röviden elmélkedjünk a nagyhét keddi miseszövegein, hogy megértsük, mi a különbség a megistenülés jó és rossz módja között. Az alázatosságról fogunk beszélni, mert ez az az erény, amely bennünket hozzásegít, hogy felismerjük saját nyomorúságunkat és saját nagyságunkat egyszerre.

Nyomorúságunk nagyon is nyilvánvaló. Most nem természetünk határaira gondolok, és nem azokra a nagyszerű álmokra, amelyeket az ember sohasem tud megvalósítani, nem utolsó sorban azért, mert az ember ideje oly rövidre szabott. Elrontott cselekedeteinkre gondolok, a bukásokra és tévedésekre, amelyeket elkerülhetnénk, és mégsem kerülünk el. Újra és újra érezzük elégtelenségünket, de adódnak időszakok, amikor ez a sokféle tapasztalat egy pillantással megragadhatóvá válik, és akkor egészen világosan felismerjük, mennyire keveset érünk. Mitevők legyünk?

Expecta Dominum1, mondja az Egyház; remélj az Úrban, élj a reményből, szeretettel és hittel! Viriliter age2, légy erős! Mit számít, hogy mi teremtmények porból vagyunk, ha reményünket Istenbe helyeztük? Még akkor is, ha a lélek egyszer-egyszer elbukik, visszaesik – bár nem szükségszerűen – megoldás lehet az, ami a mindennapi életben segít, amikor a testi egészségről van szó: gyógyszert alkalmazunk és újból nekiindulunk.

Bizonyosan láttátok már, hogy milyen gondosan bánnak egy családban egy értékes, törékeny tárggyal, például egy porcelán vázával, hogy el ne törjön. Egy napon a gyermek fellöki, és az értékes emléktárgy darabokra törik. Bosszankodnak, de a kárt helyrehozzák, a darabokat felszedik, gondosan összeillesztik, és a drága tárgy ismét egyben van, éppen olyan szép, mint volt.

Amikor azonban egy agyagedényről, olcsó cserépedényről van szó, elég néhány fémkapoccsal összefogni a darabokat, és az egyébként olcsó edény így összefoltozva új, érdekes jelleget kap.

Alkalmazzuk ezt a példát lelki életünkre! Ha bűneinkre, szánalmasságainkra nézünk, ha tapasztaljuk ballépéseinket – még akkor is, ha Istennek hála nem nagyon súlyosak – forduljunk imában Atyánkhoz, és mondjuk: Uram, tekints szegénységemre, gyengeségemre. Csak cserépedény, Uram, csak cserepek! De kapcsolj engem össze ismét, és én bűnbánatommal és a Te megbocsátásoddal erősebb és szeretetedre méltóbb leszek, mint bukásom előtt. Imádkozzunk így, ha szegény agyagedényünk összetörik, és ebben majd vigasztalást találunk.

Törékenységünkön nem kell csodálkoznunk, ne lepjen meg bennünket a tapasztalat, hogy a semminél is kevesebb meg tud ingatni bennünket. Bízzatok az Úrban, mert nála mindig van segítség: Az Úr az én világosságom és üdvösségem, kitől kell félnem?3 Senkitől! Semmitől és senkitől nem fogunk félni, ha mennyei Atyánkkal ilyen módon keresünk kapcsolatot.

Hogy képesek legyünk Istenre hallgatni

A Szentírást olvasva látjuk, hogy az alázat elengedhetetlen feltétele az Istenre való hallgatás készségének. Ahol szerénység van, ott bölcsesség is van4 – mondja a Példabeszédek könyve. Az alázat azt jelenti, hogy olyannak látjuk magunkat, amilyenek vagyunk, szépítgetés nélkül, őszintén. Azzal, hogy szegénységünket felfogjuk, megnyitjuk magunkat Isten nagyságának, és ez a mi igazi nagyságunk.

Milyen jól megértette ezt Szűzanyánk, Jézus Szent Anyja, a legmagasztosabb teremtmény mindazok közül, akik valaha voltak és lesznek. Mária magasztalja az Úr hatalmát, aki Hatalmasokat levetett a trónról, és kicsinyeket fölemelt5. És énekli, hogy benne ez az isteni gondviselés ismét megvalósult: mert tekintetre méltatta szolgálója alázatosságát. Íme, mostantól fogva boldognak hirdet engem minden nemzedék6.

Máriát szentté alakítja szíve mélyén, amint látja Isten alázatosságát. A Szentlélek száll le rád, és a Magassságbeli ereje tölt el téged; s ezért a Szentet, aki tőled születik, Isten Fiának fogják hívni7. Mária alázatossága a megmagyarázhatatlan, a mérhetetlen kegyelem gyümölcse, azé a kegyelemé, amely a legszentebb Szentháromság második személyének emberré válásával szeplőtelenül fogant, és a mindenkor Szűz Mária ölében megtestesült.

Ez a titok indította Szent Pált örömteli dicsőítő énekre, amelyet nekünk érdemes ma szóról szóra átgondolnunk: Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.8

Az Úr gyakran állítja szemünk elé kinyilatkoztatásában saját alázatosságának példáját: tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű9. Neked és nekem meg kell értenünk, hogy ez az egyetlen út, mert csak a saját semmi voltunk belátása tudja hozzánk vonzani az isteni kegyelmet. Értünk jött Jézus, hogy éhezzen és jóllakasson; eljött, hogy szomjazzon és inni adjon; eljött, hogy halandóságunkat magára öltse, és halhatatlanságba öltöztessen; eljött szegényen, hogy gazdaggá tegyen10.

Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad11 – tanítja Szent Péter. A történelem minden korszakában, egy ember minden helyzetében az alázatosság az egyetlen lehetséges út ahhoz, hogy isteni életet éljünk. Talán azért, mert Isten örömét leli a mi lealacsonyodásunkban? Nem. Mert mit nyújthatna ez neki, a világ Teremtőjének, aki mindent birtokol és mindent irányít? Isten csakis azért kívánja, hogy alázatosak legyünk, hogy üresítsük ki magunkat, hogy így betölthessen bennünket; azt akarja, hogy ne támasszunk akadályokat, hanem – egyszerűen mondva – szegény szívünkben több teret hagyjunk az ő kegyelmének. Mert Isten, aki szeretné, hogy alázatosak legyünk, ugyanaz az Isten, aki átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi az ő dicsőséges testéhez, azzal az erővel, amellyel hatalma alá vethet mindent12. Az Úr birtokba vesz minket és megistenít bennünket, ez a jó megistenülés.

Ellenségünk: a gőg

De mi akadályozza meg az alázatosságot, a jó megistenülést? A gőg. Az a főbűn, amely rossz megistenülésre csábít. Félrevezet minket, még ha csak kis dolgokban engedünk is a rábeszélésnek, amellyel az ördög ősszüleinknél sikert ért el: szemetek felnyílik, olyanok lesztek mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat13. A Szentírásban is szerepel, hogy gőgössé lesz, aki elhagyja az Urat14. Ha ez a bűn egyszer gyökeret ver, az élet minden területére kiterjed, s végül átalakul azzá, amit Szent János superbia vitae15-nek, az élet kevélységének nevez.

Gőg, büszkeség, ugyan mire? A Szentírás megbélyegzi ezt a magatartást, nevetségesnek és egyben tragikusnak mutatja be. Mire vagy büszke te, aki por és hamu vagy? Már életedben kiköpöd a bensődet. Jön egy betegség, az orvos nevet, s aki ma király, az holnap halott16.

Ha a büszkeség eluralkodik a lelken, akkor ennek következményeként rendszerint az összes többi főbűn is megjelenik: fösvénység, mindenféle mértéktelenség, irigység, igazságtalanság. A büszke, gőgös ember – értelmetlenül – megpróbálja a mindenkivel irgalmas Istent letaszítani a trónjáról, hogy önmagát, a velejéig kegyetlent ültesse oda.

Kérnünk kell az Urat, hogy ne engedje, hogy ebbe a kísértésbe essünk. A gőg a legrosszabb bűn, ráadásul a legnevetségesebb. Aki hagyja magát ettől a körmönfont szemfényvesztéstől megbabonázni, egyre inkább látszatvilágba kerül, belsőleg üressé, felfuvalkodottá válik, mint a mesebeli béka, amely mindig több levegőt szív magába addig, míg végül szétpukkad. Tisztán emberi szempontból is visszataszító a gőg, hiszen ha valaki minden és mindenki fölött állónak képzeli magát, állandóan csak magát csodálja, és semmibe veszi a többieket, akik viszont az ő fontoskodását kigúnyolják.

Amikor a gőgről hallunk, talán zsarnoki, parancsoló magatartást képzelünk el, diadalittas embert látunk, aki mint egy római császár, nagy ovációval övezve átvonul a diadalív alatt, gondosan ügyelve arra, hogy magasztos homlokát bele ne üsse a fehér márványba.

De legyünk realisták, csak eszelős bolondhoz illik ez a gőg. Küzdelmünknek más, hétköznapibb és finomabb formákra kell irányulnia: az ellen a büszkeség ellen, hogy kiválóságunkat a többiekéhez képest magasabbra értékeljük; a gondolkodásban, a beszédben, viselkedésben megjelenő hiúság ellen; a majdnem beteges érzékenység ellen, amely ártalmatlan szavakra és cselekedetekre sértődötten reagál.

Ezek kísértések lehetnek újra és újra. Néhányan azt gondolják, olyanok mint a nap, mindennek a középpontja és mindennek körülöttük kell keringenie; és nem ritkán egyeseknél kóros túlzással fájdalom, gyász, betegség színlelése is előfordul, hogy ezáltal kényeztető gondoskodásban legyen részük.

A legtöbb konfliktus, amely az embereket belülről gyötri, a fantázia szüleménye: ez azt mondta, az azt gondolta, amaz úgy vélte… A szegény lélek a felfuvalkodottság foglyaként fantomoktól szenved. Tévútjain állandó keserűség kíséri, elégedetlensége akár másokat is megfertőz, mert nem tud alázatos lenni, nem tanulta meg, hogy megfeledkezzen magáról, és hogy Isten iránti szeretetből nagylelkűen mások szolgálatába álljon.

Egy kis szamár volt a trónja

Forduljunk ismét az Evangéliumhoz, és tekintsünk példaképünkre, Jézus Krisztusra. Jakab és János anyjuk közremüködésével kérték az Urat, hogy a jobbján és a balján kapjanak majd helyet. A többi tanítvány mérgelődik miattuk. És az Úr mit válaszol? Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, aki pedig első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája. Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakér17.

Egy másik alkalommal, útközben Kafarnaum felé, mint sok más alkalommal, az Úr megelőzte őket. Amikor már otthon voltak, megkérdezte tőlük: „Miről beszélgettetek az úton?” Hallgattak, mert egymás közt arról tanakodtak az úton, hogy ki nagyobb közülük. Leült, odahívta a tizenkettőt, s így szólt: „Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.” Aztán odahívott egy gyereket, közéjük állította, majd ölébe vette, s folytatta: „Aki befogad egy ilyen gyereket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem.”18

Nem szeretetreméltó, ahogy Jézus cselekszik? Oktatja a tanítványokat, és hogy a tanítását felfogják, élő példát mutat. Hív egy gyermeket, bizonyosan azok közül, akik ugyanabban a házban laktak, csendesen, sokat jelentő mozdulattal átkarolja, és ezzel mindent elmond: igen, szereti azokat, akik olyanokká lesznek, mint a gyermekek. És azután elmagyarázza, hová lehet eljutni ilyen egyszerűséggel és lelki alázattal: ezáltal Őt és a mennyei Atyát lehet átölelni.

Jézus még szenvedése előtt meg akarja mutatni királyi méltóságát. Bevonul Jeruzsálembe győzelmesen, szamárháton. Hiszen meg van írva, hogy a Messiás az alázatosság királya lesz: Mondjátok Sion leányának: Íme, királyod jön hozzád, szelíd ő, és szamárhátonl, szamárcsikón ül, teherhordó állat fián19.

Végül az utolsó vacsorán, míg tanítványai újból azon vitáztak, ki közülük a legnagyobb, az Úr búcsúzik. Jézus fölkelt a vacsorától, levetette felsőruháit, fogott egy kendőt és maga elé kötötte. Aztán vizet öntött a mosdótálba és mosni kezdte a tanítványok lábát, majd megtörölte a derekára kötött kendőve20.

Megint példával prédikált, azzal, amit tett. Jézus letérdel a tanítványai elé, akiknek beszédjében gőg és hiúság volt az imént, és örömmel végzi a szolga munkáját. Azután, ugyancsak a vacsoránál azt mondta nekik: Tudjátok-e, mit tettem veletek? Ti úgy hívtok engem. „Mester” és „Úr”. És jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát én, az úr és a mester, megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát21. Engem megindít az Úr gyengédsége. Nem azt mondja: ha én ezt teszem, mennyivel inkább nektek is ezt kellene tennetek. Nem, azonos szintre helyezi magát velük, nem kényszeríti őket, hanem szeretetteljesen megfedi őket nagylelkűségük hiánya miatt.

Nekünk is, mint az első tizenkettőnek értésünkre akarja adni az Úr: exemplum dedi vobis22, példát adtam nektek, az alázatosság példáját. Igen, mindig a szemünk elé állítja: szolgává lettem, hogy megértsétek: minden embert szívből, szelídlelkűen és alázatosan kell szolgálnotok.

Az alázatosság gyümölcsei

Minél nagyobb vagy, annál inkább alázkodjál mindenben, akkor kegyet találsz Istennél23. Ha alázatosak vagyunk, Isten sosem hagy el bennünket. Ő letöri a büszkék önteltségét, az alázatosakat azonban megajándékozza az üdvösséggel. Megszabadítja a bűntelent, és megmenti kezének tisztaságáért24. Isten végtelen könyörületessége annak siet segítségére, aki Őt mély alázattal hívja. Isten azután úgy cselekszik, amilyen valójában: ő a Mindenható. Szorongathatják a lelket veszélyek, üdvösségének ellenségei körülfoghatják, mégsem fog elveszni. Ez nem csupán egy ránk hagyományozott tapasztalat a régi időkből, ez manapság is így történik.

A mai mise olvasmánya Dánielt mutatja be, akit éhező oroszlánok vesznek körül. Nem vagyok pesszimista, nincs kedvemre a régi szép idők emlegetése, hiszen minden időszaknak megvan a jó és a rossz oldala, de arra kellett gondolnom, hogy manapság is sok kószáló oroszlán van, és nekünk ebben a környezetben kell élnünk. Vannak oroszlánok, amelyek azt keresik, kit falhatnak fel: tamquam leo rugiens circuit quaerens quem devoret25.

Hogyan szabadulhatunk meg a vadállatoktól? Velünk valószínűleg nem az történik, ami Dániellel. Nem vágyom túlzottan csodákra, de Isten tékozló nagyságát csodálatosnak találom. Könnyű lett volna a próféta éhségét csillapítani, vagy ételt tenni elé, de Isten nem így járt el. Inkább egy másik prófétát helyezett oda csodálatos módon Judeából, Habakukot, hogy Dánielnek ételt vigyen. Isten nagy csodát akart tenni, mert Dániel nem valamilyen lényegtelen okból került az oroszlánbarlangba, hanem azoknak az ördögi cinkosoknak igazságtalansága következtében, akik őrá, az istenszolgálóra és bálványrombolóra le akartak sújtani.

Nekünk is le kell rombolnunk bálványokat, de nem feltűnő csodatettekkel, hanem átlagos keresztény módon megélt mindennapokkal, a béke és öröm magvetésével: az értetlenség, igazságtalanság, tudatlanság bálványait és az Istennek hátat fordító ember butaságát.

Ne aggodalmaskodjatok, ne féljetek a bajoktól, még akkor sem, ha a körülmények, amelyek között dolgoznotok kell, visszariasztóak, talán rosszabbak, mint Dániel esetében az éhes ragadozók barlangjában. Isten karja most is olyan hatalmas, mint egykor, és ha szükséges lenne, csodát is tenne. Maradjatok hűségesek! Legyen bennetek szerető, tudatos, örömteli hűség Krisztus tanításai iránt! És legyetek meggyőződve arról, hogy a mostani idők nem rosszabbak a régieknél, és hogy az Úr mindig ugyanaz marad!

Ismertem egy öreg papot, aki nevetve mondta magáról: mindig nyugodt vagyok, teljesen nyugodt. Így legyen ez velünk is: a világban, éhes oroszlánoktól körülvéve, és mégis teljes békében és nyugodtan, szeretetben, hitben és reményben, és anélkül, hogy valaha is elfelejtenénk, hogy az Úr sokszorosan csodát tesz, ha szükséges.

A következőket szeretném a lelketekre kötni: ha őszinték vagytok, ha úgy mutatjátok magatokat, ahogy vagytok, ha megistenültök alázatosan és nem gőgösen, akkor mi mindannyian, ti és én helyt fogunk állni bármilyen környezetben. Csak győzelmekről fogunk beszélni, és magunkat győztesnek nevezhetjük. Ezek az Isten szeretetének győzelmei, amelyek a szívbe mélyen beleoltják a boldogságot, higgadtságot és megértést.

Az alázatosság nagy feladatok elvégzésére tesz képessé bennünket, ha nem nyomjuk el magunkban kicsinységünk tudatát, és ha szánalmasságunkat egyre erősebben átérezzük. Ismerd fel tehát, hogy sokféle szolgálattétellel nagymértékben adós szolga vagy. Semmiképpen ne légy büszke arra, hogy Isten gyermekének neveznek – a kegyelmet el kell ismernünk, ámde természetünket nem szabad félreismernünk – és ne büszkélkedj, ha az elvégzendő szolgálatot jól teljesítetted. A nap is szolgálatkész, a hold is engedelmes, az angyalok is szolgálnak. Az Isten által a pogányok közül kiválasztott edény megvallja: nem vagyok méltó, hogy apostolnak neveznek, mert üldöztem Isten egyházát. (1 Kor 15, 9) Így mi sem szándékozunk a dicséretet hajhászni26: hiszen érdemeink mindig csekélyek.

Alázatosság és öröm

A gonosz és álnok embertől szabadíts meg engem!27 A szentmisének ez a szövege ismét a jó megistenülésre utal: szemünk elé idézi, hogy rosszak vagyunk és gonosz hajlamaink vannak. Ezután így könyörög: emitte lucem tuam28, küldd el világosságodat és igazságodat, amelyek engem irányítottak, és szent hegyedre vezettek. Őszintén szeretném elmondani nektek, hogy nagyon megindultam, amikor a mai szentmisén ezeket a szavakat imádkoztam.

Mit kellene tennünk, hogy elérjük ezt a jó megistenülést? Az Evangéliumban olvassuk, hogy Jézus nem akart ugyanis Judeába menni, mert a zsidók halálra keresték29. Ő, aki egyszerű akarattal söpörhette volna el ellenségeit, emberi módon cselekedett. Ő, aki Istenként egyetlen szavával megváltoztathatta volna a körülményeket, emlékezetes tanulságot akar ránk hagyni: nem megy Judeába. Testvérei ekkor azt mondták neki: „Menj el innen Júdeába, hogy tanítványaid is lássák tetteidet, amelyeket cselekszel”30 Azt akarták, hogy föltűnést keltsen. Látjátok, hogyan válik mindez a jó és a rossz megistenülésről szóló tanítássá?

Jó megistenülés: Bízzanak is benned – így hangzik az offertóriumban – akik megismerték neved, mert a téged keresőket nem hagyod el, Uram31. Mi, akik összekapcsolt cserépdarabok vagyunk, örvendezünk, mert Isten nem feledkezett el a szegények sóhajáról32, és az alázatos hangját meghallja.

Ne törődjetek azzal, ha azt halljátok, hogy azok az emberek, akik meg akarják élni az alázatosságot, gátlásosak, vagy mindig szomorúak. A tudat, hogy összetört és ismét összerakott cserépedény vagyunk éppen az öröm állandó forrása, mert ez azt jelenti, hogy Isten előtti csekélységünket gyermekeiként ismerjük el. Lehet-e annak az embernek az öröménél mélyebb örömöt elképzelni, aki, bár szegény és gyenge, de Isten gyermekének tudja magát? Mi tesz bennünket, embereket szomorúvá? Hogy földi életünk nem felel meg személyes elvárásainknak, vagy mert akadályok merülnek fel, amelyek kívánságaink kielégítését lehetetlenné teszik, vagy megnehezítik.

Ha azonban a lélek befogadja magába az istengyermekség természetfölötti valóságát, mindez elmarad. Ha Isten velünk, ki ellenünk?33 Ismételten azt kell mondanom: hagyjuk meg a szomorúságot azoknak, akik az istengyermekségükről semmit sem akarnak tudni.

Fejezzük be két kéréssel, amelyet a mai liturgiában találunk, és amit mi szívünkből és szavainkkal nyílvesszőként szeretnénk az égbe röpíteni: Add mindenható Isten, hogy mi az isteni titkok állandó követésével méltóvá váljunk arra, hogy az égi adományokhoz közelebb jussunk34. És: Add meg Urunk, kérünk Téged, hogy kitartóan szolgáljuk akaratodat35. Szolgálat, gyermekeim szolgálat: ezt kell tennünk! Mindenki szolgájává válni, hogy ezáltal napjainkban a hívő nép érdemben és számban növekedjen36.

Nézzetek Máriára! Egyetlen más teremtmény sem adta át magát Isten terveinek olyan alázattal, mint ő. Mivel ő az Úr szolgálóleánya, ancilla Domini, hívjuk őt, mert örömünk oka, causa nostrae laetitiae. Éva vak elbizakodottságában, hogy olyanná váljon, mint az Isten, vétkezik, elrejtőzik az Úr elől, szégyelli magát és szomorú. Mária, aki az Úr szolgálóleányának vallja magát, az isteni Ige anyja lesz, és eltelik örömmel. Fertőzzön meg bennünket Miasszonyunk ezzel a csodálatos örömmel, hogy ebben hozzá, és ezáltal Krisztushoz hasonlóbbá váljunk!