AZ ÉLETSZENTSÉG FELÉ

Ha figyelmesen hallgatjuk Szent Pál buzdítását, az felkavar, és szívünket mélyen megrendíti: „Az az Isten akarata, hogy szentek legyetek.”1 Ma újra emlékezetembe idézem e szavakat, és emlékeztetlek benneteket és az egész emberiséget is arra, hogy Isten azt akarja, hogy szentek legyünk.

Ahhoz, hogy a lelkeknek elhozzuk az igazi békét, hogy átalakítsuk a világot, és a világ dolgain keresztül Istent, a mi Urunkat keressük, nélkülözhetetlen a személyes életszentség. Amikor különböző országokból származó és nagyon eltérő társadalmi helyzetű emberekkel beszélgetek, gyakran kérdezik tőlem: Mit mond nekünk, házasoknak? És nekünk, akik a földeken dolgozunk? Az özvegyeknek? És a fiataloknak?

Mindig elmondom nekik, hogy egy „fazékból” adok mindenkinek. Majd elmagyarázom, hogy az Úr Jézus kivétel nélkül mindenkinek hirdette az Örömhírt. Egyetlen „fazék” van és egyetlen étel: „Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott.”2 Isten minden egyes embert az életszentségre hív, mindenkitől szeretetet kér: fiataloktól és idősektől, egyedülállóktól és házasoktól, egészségesektől és betegektől, tanultaktól és tanulatlanoktól, függetlenül attól, hogy hol élnek és dolgoznak. Egyetlen módja van annak, hogy az Istennel való kapcsolatunk és a belé vetett bizalmunk növekedjék: az imában találkozni vele, beszélgetni vele, két szív közötti párbeszédben kimutatni neki a szeretetünket.

Istennel beszélni

„Ha majd segítségül hívtok […]: meghallgatlak titeket.”3 Segítségül hívjuk őt, beszélgetünk vele, hozzá fordulunk. Tettekre kell váltanunk az apostol buzdítását: „Sine intermissione orate”4, szüntelenül imádkozzatok, bármi történjék is. „Ne csak szívből, hanem teljes szívetekből.”5

Arra gondoltok talán, hogy az életet nem mindig könnyű elviselni, hogy igazán sok a kellemetlenség, fáradság, nyomasztó gond. Megint csak Szent Pállal felelek: „Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendők, sem erők, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.”6 Semmi sem választhat el bennünket Isten szeretetétől, a szeretet teljességétől, az Atyánkkal való állandó kapcsolattól.

Ugyanakkor azzal, hogy az Istennel való folyamatos egységre biztatjuk az embereket, nem olyan magasztos ideált állítunk-e eléjük, amelyet a legtöbb keresztény nem képes elérni? A cél valóban magas, de nem elérhetetlen. Az életszentség útja az imádság útja; és az imádságnak apránként kell gyökeret eresztenie a lélekben, mint a kis magnak, amely idővel lombos fává változik.

Szóbeli imákkal kezdjük, amelyekkel gyermekként sokan szóltunk Istenhez: szívből jövő, egyszerű szavakkal fordulunk az Úrhoz és Édesanyjához, aki a mi Anyánk is. A mai napig reggel és este elmondom azt a felajánló imát, amelyre a szüleim tanítottak: „Ó, Úrnőm és Anyám! Neked ajánlom magam egészen, és gyermeki szeretetem jeléül ma neked szentelem a szemem, a fülem, a nyelvem és a szívem…” Mi ez, ha nem a szemlélődés csírája és a bizalommal teli önátadás egyértelmű jele? Miről beszélnek a szerelmesek, amikor találkoznak? Hogyan viselkednek? Feláldozzák önmagukat és mindenüket azért, akit szeretnek.

Először egy fohász, aztán még egy és még egy, amíg az ember kevésnek nem érzi ezt, mert már nem elég a szó. Ekkor az Istennel való bensőséges kapcsolat lép a szavak helyébe: szünet nélkül szemléljük Őt, és nem fáradunk bele. Foglyokként élünk, mintegy megláncolva. Miközben állapot- és hivatásbeli kötelességeinket minden tévedésünk és korlátunk ellenére a lehető legtökéletesebben teljesítjük, a lelkünk szabadulni kíván. Sürgető vágy viszi Isten felé, aki mágnesként vonzza, és e találkozás édes meglepetésének hatására elkezdi Jézust nagyobb erővel szeretni.

„Jóra fordítom sorsotokat, és összegyűjtelek titeket minden nép közül és minden helyről, ahová szétszórtalak benneteket.”7 Az ima segítségével megszabadulunk a szolgaságból. Szabadnak tudjuk magunkat, a lélek a szerető egyesülés himnuszával felemelkedik Istenhez, és nem akar többé elválni tőle. Egészen új módon jár az életben, isteni, természetfölötti, csodálatos módon. Oly sok XVI. századbeli spanyol író példáját követve talán mi is ízlelgethetjük ezeket a szavakat: azért élek, mert már nem én élek, hanem Krisztus él bennem!8

Örömmel elfogadjuk, hogy sok évig kell munkálkodnunk ezen a világon, mert Jézusnak kevés barátja van itt lent. Nem húzzuk ki magunkat az alól a kötelezettség alól, hogy az életünk Isten és az Egyház szolgálatáról szóljon, és minden erőnkkel erre törekedjünk. Mindezt szabadon tesszük: „in libertatem gloriæ filiorum Dei”9, „qua libertate Christus nos liberavit”10, Isten fiainak szabadságával, amelyet Krisztus szerzett meg nekünk kereszthalála árán.

Nem kizárt, hogy már az út elején sűrű porfelhőbe keveredünk, és szentté válásunk ellenségei – hatalmukkal visszaélve – oly heves és ravaszul kieszelt pszichológiai terrort zúdítanak ránk, hogy még azokat is magukkal sodorják az általuk kijelölt nevetséges úton, akik hosszú ideig értelmesen és tisztességesen viselkedtek. Bár hangjuk úgy cseng, mint egy törött harangé, amelyet rossz fémből öntöttek, és nem úgy, mint a pásztor hívogató füttyszava, lealacsonyítják a szót, amely Isten egyik legszebb ajándéka az embereknek, csodálatos adomány, amely arra hivatott, hogy a szeretet, valamint az Úrral és teremtményeivel való barátság magasztos gondolatait fejezze ki. Így érthetővé válik, miért mondja Szent Jakab, hogy a nyelv „a gonoszság világa”11. Rengeteg kárt tehet hazugsággal, rágalmazással, megszégyenítéssel, csalással, sértéssel, rosszindulatú célzásokkal.

Krisztus legszentebb embersége

Hogyan győzhetjük le ezeket az akadályokat? Hogyan tudjuk megerősíteni az elhatározásunkat, amelyet már most nagyon nehéznek érzünk? Úgy, hogy ihletet merítünk a Legszentebb Szűz, a mi Anyánk példájából, aki széles utat mutat nekünk, amelyen haladva szükségszerűen találkozunk Jézussal.

Ahhoz, hogy közelebb kerüljünk Istenhez, a jó utat kell választanunk, Jézus legszentebb emberségének útját. Ezért tanácsolom mindig, hogy olvassunk az Úr kínszenvedéséről szóló könyveket. Ezekben a – valódi jámborsággal teli – könyvekben Isten Fiát találjuk meg, aki hozzánk hasonlóan ember, ugyanakkor valóságos Isten, aki szeret, és vállalja a testi szenvedést, hogy megváltsa a világot.

Gondoljatok például a keresztények életében legmélyebben gyökerező jámborsági gyakorlatok egyikére, a rózsafüzérre. Az Egyház a rózsafüzér titkainak szemlélésére buzdít, hogy Mária örömével, fájdalmával és dicsőségével együtt a gondolatainkba és képzeletünkbe mélyen beleivódjon az Úr csodálatos példája: életének homályba vesző harminc éve, nyilvános tanításának három éve, megalázó kínszenvedése és dicsőséges feltámadása.

Krisztust követni: ez a titok. Oly közelről kísérni őt, hogy vele együtt éljünk, mint az első tizenkettő, annyira közel hozzá, hogy azonosuljunk vele. Ha nem gördítünk akadályt a kegyelem útjába, csakhamar elmondhatjuk, hogy magunkra öltöttük Urunkat, Jézus Krisztust.12 Ekkor viselkedésünk az Urat tükrözi, mint egy tükör. Ha a tükör jó, akkor torzítás és kifigurázás nélkül tükrözi vissza Üdvözítőnk szeretetreméltó arcát, így a többi ember is csodálhatja és követheti őt.

Az arra irányuló fáradozásunkban, hogy azonosuljunk Krisztussal, négy lépést különböztetek meg: keresni őt, rátalálni, kapcsolatban lenni vele, szeretni. Előfordulhat, hogy úgy érzitek, még csak az első lépésnél tartotok. Keressétek őt telve vágyódással; keressétek őt saját magatokban minden erőtökkel. Ha ilyen határozottan keresitek, ki merem jelenteni, hogy már meg is találtátok, már kapcsolatban vagytok vele, elkezdtétek szeretni őt és mennyei párbeszédet folytatni vele13.

Kérem az Urat, hogy segítsen elhatároznunk, hogy a lelkünket az egyetlen nemes vágy töltse be, az egyetlen, amelyért érdemes küzdeni: Jézus mellett lenni, mint Szűz Mária és Szent József, vágyódva, önmagunkról elfeledkezve, semmit el nem hanyagolva. Részünk lesz az Istenhez fűződő barátság boldogságában – olyan belső összeszedettségben, amely összeegyeztethető szakmai és állampolgári kötelezettségeinkkel –, és hálásak leszünk neki azért, hogy gyengéden, de világosan arra tanít minket, hogy teljesítsük mennyei Atyánk akaratát.

Azt azonban ne felejtsétek el, hogy aki Jézus mellett van, az bizonyosan találkozik az ő keresztjével. Amikor ráhagyatkozunk Istenre, ő gyakran megengedi, hogy megtapasztaljuk a fájdalmat, a magányt, a nehézségeket, megengedi, hogy rágalmazzanak minket, rossz hírünket keltsék, és gúny tárgyává váljunk kívül s belül, mert saját képére és hasonlatosságára akar alakítani minket, ezért megengedi azt is, hogy bolondnak és ostobának hívjanak bennünket.

Ez alkalom arra, hogy szeressük a passzív önmegtagadást, amely akkor talál meg minket – rejtve vagy éppen nyíltan és arcátlanul –, amikor legkevésbé várjuk. A farkasoknak szánt kövek a juhokat találják el: Krisztus követői saját bőrükön tapasztalják meg, hogy akiknek szeretniük kellene őket, bizalmatlanul, ellenségesen, gyanakvóan vagy esetleg gyűlölettel viseltetnek irántuk. Kételkedve néznek rájuk, mintha hazugok volnának, mert nem tudják elhinni, hogy létezhet személyes kapcsolat Istennel, valódi lelki élet. Ugyanakkor az ateistákkal és a közömbösökkel – akik rendszerint arcátlanok és szégyentelenek – kedvesen és megértően viselkednek.

Az Úr talán megengedi, hogy tanítványait olyan személyes sértésekkel támadják, amelyek a támadónak nem válnak dicséretére, vagy közhelyek céltáblájává váljanak, amelyek egy kiterjedt hazug propaganda elfogult és bűnös gyümölcsei, hiszen a jó ízlés és a tisztesség nem mindenkinek erőssége.

Nincs semmi csodálkoznivaló azon, ha akár vitatható teológiai irányzatok és a laza, korlátoktól mentes erkölcs képviselői, akár azok, akik személyes szeszélyeiket követve, a hippikre jellemző fegyelemmel és felelőtlen vezetéssel párosulva kétes liturgiát végeznek, irigységet, gyanút, hamis vádakat, sértéseket, bántalmazást, megalázó viselkedést, szóbeszédet és mindenféle zaklatást szítanak azokkal szemben, aki nem tesznek mást, mint Jézus Krisztusról beszélnek.

Így alakítja Jézus a követőinek lelkét, miközben belső derűvel és örömmel ajándékozza meg őket, mert nagyon jól tudják, hogy az ördög száz hazugságból sem tud egyetlen igazságot gyártani, és az Úr lelkükbe vési azt a meggyőződést, hogy akkor lesz könnyű az életük, amikor elhatározzák, hogy nem akarnak könnyen élni.

Ha Jézus legszentebb emberségét szemléljük és valóban szeretjük, egyenként felfedezzük a sebeit is. A passzív tisztulás jelenlegi nehéz és fájdalmas időszakában, a keserédes könnyek idején, amelyeket igyekszünk nem mutatni, szükségét érezzük annak, hogy az Úr szent sebeinek mindegyikébe bebújjunk, hogy megtisztuljunk, megtapasztaljuk a Krisztus megváltó véréből fakadó örömöt, és megerősödjünk. Úgy keresünk itt menedéket, mint a Szentírás szerint14 vihar idején a galambok a sziklák hasadékában. Elrejtőzünk e menedékben, hogy rátaláljunk a Krisztussal való bensőséges kapcsolatra, és felfedezzük, hogy beszédéből béke árad, és az arca szép,15 mert „azok tudják, hogy a hangja szelíd és kellemes, akik befogadták az Evangélium kegyelmét, amelynek buzdítására így kiáltanak: az örök élet igéi nálad vannak.”16

Ne gondoljuk, hogy ha a szemlélődés útjára lépünk, egyszer s mindenkorra elnémulnak a szenvedélyeink. Becsapnánk magunkat, ha azt feltételeznénk, hogy a Krisztus utáni vágy, a vele való találkozás és együttlét, szeretetének édes megtapasztalása bűntelen emberré változtat minket. Bár nem vagytok tapasztalatlanok, engedjétek meg, hogy emlékeztesselek benneteket arra, hogy Isten és az emberek ellensége, a sátán nem nyugszik bele a vereségbe, hanem fáradhatatlanul küzd tovább. Akkor is támad, amikor lelkünkben lángol Isten szeretete. Tudja, hogy ilyenkor nehezebb elérnie, hogy a lélek elbukjon, de tudja azt is, hogy ha eléri, hogy a teremtmény megbántsa az Urat, akár csak egy csekélységgel is, a kétségbeesés súlyos kísértésével veheti célba ennek az embernek a lelkiismeretét.

Ha tanulni szeretnétek egy szegény pap tapasztalatából, aki Istenen kívül másról nem is akar beszélni, azt tanácsolom, hogy amikor a test visszaköveteli elvesztett jogait, vagy – ami még rosszabb – a gőg dacosan fellángol, keressetek gyorsan menedéket az isteni sebekben, amelyeket az Urat a keresztre rögzítő szögek és az oldalát átszúró lándzsa nyitott Krisztus Testén. Szíveteket követve siessetek oda, és árasszátok el az Úr sebeit minden szeretetetekkel, amely emberi és isteni. Így mutatjuk meg, hogy vágyunk a vele való egységre, hogy Krisztus testvéreinek érezzük magunkat, akikben ugyanaz a vér csörgedezik, és ugyanazon Anya gyermekei vagyunk, hiszen ő az, aki Jézushoz vezetett minket.

A Szent Kereszt

Vágynotok kell arra, hogy imádjátok az Urat, és nyugodtan, szelíden, a szenvedést vállalva engeszteljétek őt. Így életetekben valóra válnak Jézus szavai: „Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám.”17 Az Úr egyre többet kér tőlünk, engesztelésre és bűnbánatra hív, míg végül fel nem kelti bennünk az égő vágyat, hogy Istenért éljünk, és Krisztussal minket is keresztre feszítsenek18 . „Ez a kincsünk azonban” törékeny cserépedényben van, hogy a nagyszerű erőt ne magunknak, hanem Istennek tulajdonítsuk.”1

„Mindenfelől szorongatnak minket, de össze nem zúznak, bizonytalanságban élünk, de kétségbe nem esünk”, van hova fordulnunk. „Üldözést szenvedünk, de elhagyatottak nem vagyunk. Földre terítenek bennünket, de el nem pusztulunk. Testünkben folyton-folyvást viseljük Jézus szenvedését.”20

Ráadásul azt képzeljük, hogy az Úr nem hallgat meg minket, hogy be lettünk csapva, hogy egyfajta monológban csak a saját hangunkat halljuk. Úgy érezzük, hogy a földön nincs mibe kapaszkodnunk, és az ég is elhagyott minket. Mégis őszintén és ténylegesen irtózunk a bűntől, akkor is, ha bocsánatos. Leborulunk az Úr előtt oly makacsul és alázatosan, mint a kánaáni asszony, aki így könyörgött neki: „Uram, segíts rajtam!”21 A Szeretet fénye el fogja oszlatni a sötétséget.

Itt az idő, hogy így kiáltsunk: emlékezzél meg ígéreteidről, hogy elteljek reménnyel; ez vigaszt nyújt majd nekem, aki senki vagyok, és életemet bátorsággal tölti el.22 Az Úr azt akarja, hogy mindenben számítsunk rá. A napnál világosabban látjuk, hogy nélküle semmit sem tehetünk23, vele azonban mindenre képesek vagyunk24. Így megszilárdul bennünk az elhatározás, hogy mindig az ő jelenlétében járjunk.25

Az isteni fénnyel felvértezett értelmünk – amely ugyan tétlennek tűnik – belátja, hogy nem férhet kétség ahhoz, hogy ha a Teremtő mindenkivel törődik, még ellenségeivel is, mennyivel inkább gondját viseli barátainak. Eljutunk arra a meggyőződésre, hogy minden rossz, minden nehézség a javunkra válik, és így szilárdabban ver gyökeret lelkünkben az öröm és a béke, amelytől semmilyen emberi erő nem tud megfosztani minket, mert e „látogatások” után mindig rajtunk marad rajtunk az ő keze nyoma, egy isteni nyom. Ezért magasztaljuk az Urat, Istenünket, aki csodálatos dolgot művelt velünk26, és megértjük, hogy képesnek teremtett bennünket arra, hogy mérhetetlen kincset mondhassunk magunkénak.27

A legszentebb Szentháromság

Egyszerű, szép szóbeli imákkal kezdtük, amelyeket gyermekként tanultunk, és soha nem szeretnénk őket elhagyni. Ez a gyermeki ártatlansággal kezdett imádság most már széles, szelíd és biztos folyóként áramlik, mivel az ahhoz fűződő barátság nyomát követi, aki azt mondta: „én vagyok az út.”28 Ha így szeretjük Krisztust, ha szent vakmerőséggel abban a sebben keresünk menedéket, amelyet a lándzsa ejtett az oldalán, akkor beteljesedik a Mester ígérete: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni.”29

Ezután a szívnek már szüksége van rá, hogy mindegyik isteni Személyt külön megismerje és imádja. A lélek számára ez mintegy új felfedezés a természetfeletti életben; olyan, mint amikor egy kisgyermek apránként felfedezi a világot. A lélek szerető párbeszédet folytat az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel. Nem esik nehezére hagyni, hogy az életadó Vigasztaló működjön benne, aki nekünk adja magát anélkül, hogy megérdemelnénk, és megajándékoz minket természetfeletti ajándékaival és erényeivel.

„Amint a szarvas kívánkozik a forrás vizéhez”30, úgy siettünk mi is ide szomjazva, kiszáradt torokkal. Inni akarunk az élő víz forrásából, és egész nap a legtermészetesebb módon időzünk ennél az örök életre fakadó tiszta és bőséges vízforrásnál31. A szavak feleslegesek, mert a nyelvet cserben hagyja kifejezőereje; az értelem elcsendesedik. Itt nem gondolkodunk, hanem szemlélődünk. A lélek pedig ismét dalra fakad, új ének hangzik fel benne, mivel érzi és tudja, hogy Isten szünet nélkül szeretettel nézi őt.

Nem rendkívüli helyzetekre gondolok, hanem sokkal inkább olyanokra, amelyek mindennapos élmények (lehetnek) a lelkünk életében: a szeretet bolondságára, amely természetes módon és feltűnés nélkül megtanít szenvedni és élni, mert Isten megajándékoz minket a bölcsességgel. Micsoda nyugalom és béke tölti el a lelket, amely az életre vezető keskeny úton32 halad!

Aszkézis ez? Vagy misztika? Nem foglalkozom vele. Mit számít, hogy aszkézis-e vagy misztika? Isten ajándéka. Ha törekszel az elmélkedő imádságra, az Úr nem tagadja meg tőled a segítségét. Hit és hitből fakadó tettek: tettek, mert az Úr napról napra többet vár, amint azt a kezdetektől fogva megtapasztaltad, és amint annak idején én is mondtam neked. Mindez már szemlélődés és egyesülés Istennel. Ilyennek kell lennie sok keresztény életének: mindenki halad a saját lelki útján – végtelen ilyen út van – a világ dolgai közepette, még akkor is, ha nincs ennek tudatában.

Ez az imádság és magatartás nem térít el mindennapi elfoglaltságainktól, hanem nemes emberi buzgalmunk mellett az Úrhoz vezet. A teremtmény, aki minden tennivalóját felemeli Istenhez, istenivé teszi a világot. Oly sokszor meséltem el példaként Midász király történetét, aki arannyá változtatott mindent, amihez csak hozzáért. Személyes hibáink ellenére mi is a természetfeletti érdemek aranyává változtathatunk mindent, amivel csak dolgunk van.

Így cselekszik Isten: amikor a fiú hazatér, miután kicsapongó élettel minden pénzét elpazarolta, miután – és ez a legfontosabb – elfeledkezett az atyjáról, az édesapja így szól: „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Az ujjára húzzatok gyűrűt, és a lábára sarut. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk”33. Ha bűnbánattal fordulunk Atyánkhoz, ő nyomorúságunkat gazdagsággá változtatja, gyöngeségünket pedig erővé. Hát még mi mindent tartogat majd nekünk, ha nem hagyjuk el, hanem mindennap keressük a társaságát, ha a szeretet tettekkel megerősített szavaival fordulunk hozzá, és ha mindenhatóságában és irgalmában bízva minden kérésünkkel hozzá megyünk? Az atya lakomát készít a fiúnak egyszerűen azért, mert hazatért – miután elárulta őt. Mi mindent ad majd nekünk, akik mindig igyekeztünk mellette maradni?

Távol álljon tőlünk, hogy emlékezetünkbe véssük a minket ért bántásokat, az elszenvedett megaláztatásokat, bármilyen igazságtalanok, modortalanok és durvák voltak is, mert Isten gyermekeihez nem illik, hogy számontartsák a sérelmeiket, hogy majd mások elé tárják azokat. Nem felejthetjük el Krisztus példáját, és keresztény hitünket nem vehetjük fel, majd le, úgy, mint a ruhát: a hitünk meggyengülhet vagy megerősödhet, de akár el is veszhet. A természetfeletti élet által a hit megerősödik, a lélek pedig beleborzong a gondolatba is, hogy milyen nyomorultul mezítelen az ember Isten nélkül. Ezért megbocsát, és hálát ad: Istenem, szegény életemet szemlélve nem találok okot a hiúságra, büszkeségre még kevésbé; csak arra látok okot – és nem is egyet –, hogy mindig alázatos legyek, és bánjam a bűneimet. Jól tudom, hogy az uralkodás legjobb módja a szolgálat.

Élő ima

„[…] fölkelek, bejárom a várost, keresem a tereken és az utcákon, akit szeret a lelkem.”34 Bejárom nemcsak a várost, hanem az egész világot, egyik végétől a másikig, végigjárok minden nemzetet és népet, széles utakon és szűk ösvényeken, hogy megtaláljam a lelkem békéjét. És meg is találom a mindennapok elfoglaltságaiban, amelyek nem akadályok, hanem éppen hogy utat és okot kínálnak arra, hogy egyre jobban szeressem Istent, és egyre szorosabban egyesüljek vele.

Amikor a csüggedés, a viszontagságok, a küzdelmek, a megpróbáltatások, egy újabb sötét lelki éjszaka heves kísértéseivel szembesülünk, a zsoltáros e szavakat ülteti el gondolatainkba és adja az ajkunkra: „minden szükségben közel vagyok hozzá”35. Mi az én keresztem, Jézus, a Te keresztedhez képest? Mik az én karcolásaim a Te sebeidhez képest? Mit számít ez a kevés gond, amelyet a vállamra raktál, a Te mérhetetlen, tiszta és végtelen szeretetedhez képest? A szíveteket – és az enyémet – eltölti a szent vágy, és megvalljuk az Úrnak – tetteinkkel –, hogy belebetegedtünk a szerelembe36.

A lelkünk szomjazni kezd Istenre, vágyunk rá, hogy megértsük a könnyeit, lássuk a mosolyát, az arcát… Úgy gondolom, hogy a legjobban a Szentírás szavait ismételve tudjuk ezt kifejezni: „amint a szarvas kívánkozik a forrás vizéhez, úgy kívánkozik lelkem tehozzád, Istenem!”37 A lélek Istenbe merülve, istenivé válva él tovább: a keresztény ember szomjas vándor lett, aki a forrás vizével próbálja csillapítani szomját.38

Ez az odaadás lángra lobbantja és napról napra fokozza az apostoli buzgalmat, amely másokra is átragad, mert a jó közölni akarja önmagát. Ha szegény emberi természetünk ily közel van Istenhez, nem tudunk mást tenni, mint az egész világon az öröm és béke magvetőinek lenni, mindent elárasztani a Krisztus megsebzett oldalából fakadó megváltó forrás vizével,39 és minden tettünket szeretetből kezdeni el és fejezni be.

Az imént fájdalomról, szenvedésről, könnyekről beszéltem. Nem mondok ellent önmagamnak, ha azt állítom, hogy Krisztus tanítványa, aki szeretettel keresi a Mestert, másképp éli meg a szomorúságot, a gondokat, a megpróbáltatásokat: azok eltűnnek, amint a tanítvány őszintén elfogadja Isten akaratát, és hűséges gyermekként szívesen teljesíti Isten terveit, bár az idegek pattanásig feszülnek, és a szenvedés elviselhetetlennek tűnik.

A mindennapi élet

Szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy a keresztény életnek nem egy rendkívüli formájáról beszélek. Mindannyian gondolkodjunk el azon, hogy mi mindent tett értünk Isten, és mi hogyan viszonoztuk ezt. Ha bátran végezzük el ezt a személyes lelkiismeret-vizsgálatot, akkor meglátjuk, hogy mi hiányzik még belőlünk. Tegnap nagyon megható volt, amit egy japán katekumenről meséltek nekem, aki a katekizmust tanítja másoknak, akik még nem ismerik Krisztust. Elszégyelltem magam. Nagyobb, sokkal nagyobb hitre van szükségünk, és a hittel együtt szemlélődő lelkekké kell válnunk.

Gondoljatok még egyszer belső csöndben arra az isteni figyelmeztetésre, amely nyugtalansággal tölti el a lelket, mégis olyan édes, mint a lépesméz: „redemi te et vocavi te nomine tuo: meus es tu”,40 megváltottalak és neveden szólítottalak, enyém vagy! Ne vegyük el Istentől azt, ami az övé. Ő olyan Isten, aki annyira szeretett minket, hogy meghalt értünk, aki öröktől fogva, még a világ teremtése előtt kiválasztott minket, hogy szentek legyünk előtte41, és aki folyton alkalmat kínál nekünk a megtisztulásra és az odaadásra.

Ha esetleg még mindig kételkednénk, az Úr szavai további megerősítést jelentenek: „nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt”,42 amely a szemlélődő lélekként végzett munkátokból fakad.

Hitre, természetfölötti hitre van szükségünk. Ha a hit meggyengül, az ember hajlamos azt gondolni, hogy Isten messze van, és alig törődik a gyermekeivel. A vallást egyfajta kiegészítőnek tekinti, amelyet akkor hív segítségül, amikor már nincs más eszköz a kezében, és látványos megnyilvánulásokat, rendkívüli eseményeket vár, bár az nem világos, hogy milyen alapon. Amikor azonban valóban élő hit járja át a lelket, akkor az ember felfedezi, hogy a keresztényeknek nem kell letérniük a mindennapi emberi élet útjáról, mert az a nagy életszentség, amelyre Úr hív minket, minden egyes nap apró dolgaiban rejtőzik itt és most.

Szívesen beszélek „útról”, hiszen úton vagyunk a mennyi haza felé. De ne felejtsétek el, hogy egy út – még akkor is, ha olykor nagyobb nehézségekkel jár, például amikor át kell gázolni egy folyón, vagy át kell vágni egy szinte átláthatatlan kis erdőn – rendszerint hétköznapi, és nem rejteget meglepetéseket. A veszély a megszokásban rejlik, abban, ha azt képzeljük, hogy ebben, a mindennapi dolgokban nincs jelen Isten, hiszen ezek olyan egyszerűek, hétköznapiak.

A két tanítvány Emmausz felé tart. Ugyanúgy gyalogolnak, mint sokan mások azon az úton. És ekkor – a legnagyobb természetességgel – csatlakozik hozzájuk Jézus: velük megy tovább az úton, és a beszélgetésnek köszönhetően már nem is érzik magukat olyan fáradtnak. Úgy képzelem, hogy már késő délután van. Könnyű szellő fújdogál. Az utat szárba szökkent búzával teli földek szegélyezik, az öreg olajfák ágai pedig ezüstösen csillognak a halványuló fényben.

Jézus ott jár velük az úton. Milyen nagy vagy Te, Uram! Mindig az vagy, de különösen akkor érintesz meg, amikor leereszkedsz hozzánk, hogy mindennapi elfoglaltságaink közepette keress meg minket. Uram, add meg nekünk az egyszerűséget, a tiszta tekintetet és értelmet, hogy rád ismerjünk, amikor dicsőséged külső jelei nélkül jössz el hozzánk.

Amikor beérnek a faluba, utuk véget ér. A két tanítvány pedig, akiknek szívét észrevétlenül, de mélyen megérintették az emberré lett Isten szavai és szeretete, sajnálja, hogy Jézus továbbmegy. Ő ugyanis elköszön tőlük, „mintha tovább akarna menni”.43 Az Úr sosem erőlteti ránk magát. Azt akarja, hogy szabadon hívjuk őt, amikor megéreztük lelkünkbe árasztott szeretetének tisztaságát. Marasztalnunk kell őt, kérve: „Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van”44, közeledik az éjszaka.

Ilyenek vagyunk: hiányzik belőlünk a merészség, talán azért, mert nem vagyunk őszinték, vagy talán szégyelljük magunkat. A szívünk mélyén azonban azt gondoljuk: maradj velünk, mert a lelkünket sötétség veszi körül, és csak te vagy a fény, egyedül te tudod kielégíteni a minket felemésztő vágyat, mert „nagyon jól tudjuk, hogy a csodálatos, nemes ajándékok közül az első az, ha Istent örökre birtokoljuk.”45

Jézus ott marad. Kleofáshoz és társához hasonlóan a mi szemünk is akkor nyílik meg, amikor Krisztus megtöri a kenyeret. Bár eltűnik a szemünk elől, mi is képesek leszünk újra útra kelni, miközben már sötétedik, hogy beszéljünk róla a többieknek, mert ennyi öröm nem fér el a szívünkben.

Az emmauszi út… Az Úr édessé tette ezt a nevet. És az egész világ Emmausz, mert az Úr feltárta a föld isteni útjait.

A szent angyalokkal együtt

Azt kérem az Úrtól, hogy amíg itt élünk a földön, sose távolodjunk el isteni útitársunktól. Ezért igyekezzünk szorosabb barátságot kialakítani a szent őrangyalokkal. Mindannyiunknak szükségünk van a társaságra, égi és földi útitársakra. Forduljatok áhítattal a szent angyalokhoz! A barátság nagyon emberi dolog, de nagyon isteni is, akárcsak az életünk, amely egyszerre isteni és emberi. Emlékeztek arra, hogy mit mondott az Úr? „Nem nevezlek többé szolgának benneteket […]. Barátaimnak mondalak benneteket.”46 Arra tanít, hogy bízzunk Isten barátaiban, akik már az égben laknak, és embertársainkban is, akik itt élnek körülöttünk, még azokban is, akik úgy tűnik, hogy elfordultak Istentől, hogy visszavezessük őket a jó útra.

Végezetül megismétlem Szent Pálnak a kolosszeiekhez írt szavait: „mi is szüntelenül imádkozunk értetek, és könyörgünk, hogy akaratát teljesen ismerjétek, nagy bölcsességgel és lelki megértéssel.”47 Ezt a bölcsességet imádsággal, szemlélődéssel és a Szentléleknek a lélekben való működése által érhetjük el.

„Így majd az Úrhoz méltón éltek, egészen az ő tetszése szerint, minden jótettben gyümölcsöt hoztok, és Isten ismeretében gyarapodtok. Dicsőséges hatalmában szilárdítson meg titeket nagy erővel, hogy mindvégig kitartsatok és állhatatosak legyetek. Örömmel adjatok hálát az Atyának, aki arra méltatott benneteket, hogy részetek legyen a szentek örökségében, a világosságban; kiragadott minket a sötétség hatalmából, és áthelyezett szeretett Fia országába.”48

Oltalmazzon minket Isten Anyja, aki a mi Anyánk is, hogy mindannyian a hit teljességében, a Szentlélek ajándékaival és szemlélődő élettel szolgálhassuk az Egyházat. Örömmel dicsőítsük mindannyian az Urat, hűségesen teljesítve szakmai, hivatás- és állapotbeli kötelességeinket.

Szeressétek az Egyházat, és szolgáljátok annak az örömével, aki szeretetből szánta el magát erre a szolgálatra. Ha pedig reményvesztett emberekkel találkozunk, mint amilyen a két emmauszi tanítvány volt, akkor – nem a magunk, hanem Krisztus nevében – szólítsuk meg őket hittel, és mondjuk el nekik, hogy Jézus ígérete bizonyosan beteljesül, hogy ő szüntelenül virrasztva vigyáz menyasszonyára, és sohasem hagyja el. Eloszlik majd a sötétség, mert a világosság gyermekei vagyunk49, akik az örök életre kaptunk meghívást.

„»Letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság, mert az elsők elmúltak.« Akkor a trónon ülő megszólalt: »Íme, újjáteremtek mindent!« Majd hozzám fordult.»Írd fel: ezek a szavak hitelesek és igazak.« Aztán folytatta: »Megtörténtek. Én vagyok az alfa és az ómega, a kezdet és a vég. A szomjazónak ingyen adok az élet forrásának a vizéből. Ez lesz a győztes öröksége: az Istene leszek, és ő az én fiam lesz.«”50