AZ IDŐ KINCS

Amit most elmondok nektek, amikor most Atyánkkal, az Istennel beszélgetünk, az személyes imám nekem is, csak most hangosan végzem. Sokszor és szívesen emlékeztetlek titeket rá, hogy nektek is igyekeznetek kell, hogy bensőséges imává változtassátok ezt az időt, még akkor is, ha – mint például ma, különleges körülmények olyan témára irányítják figyelmünket, amely első pillantásra alig látszik alkalmasnak a szerető párbeszédre, amilyenek az Úrral való beszélgetések. Azt mondom: első pillantásra, mert minden, ami bennünk és körülöttünk történik, az imánk témája lehet, és kell, hogy legyen.

Az időről szeretnék beszélni, az elszaladó időről. Hagyjuk azt a közhelyet, hogy egy évvel több: egy évvel kevesebb... Azt se kérdezzük, mit gondolnak az emberek az idő mulandóságáról, mert valószínűleg csak olyan válaszokat kaptok majd, mint a következő verssorok: Fiatalság, égi kincs, eltűnsz, visszaút sosincs... Persze az sincs kizárva, hogy egyebet is hallotok, és talán abban több érzék mutatkozik a természetfölötti iránt.

Nem is az a szándékom, hogy mélabús gondolatokba mélyedjek az idő rövidségéről. Bennünket, keresztényeket földi utunk mulandósága arra kellene, hogy indítson, hogy jobban használjuk ki az időt, de semmiképpen sem arra, hogy félni kezdjünk Urunktól, és főleg nem arra, hogy a halált rossz végnek fogjuk föl. Mert hála Isten irgalmának és kegyelmének, szabad azt mondanunk, – amint többé-kevésbé költői módon gyakran elmondtak már – , hogy minden elmúló év egy lépéssel közelebb visz végleges hazánkhoz, a mennyhez.

Ha erre gondolok, nagyon könnyen megértem Pál apostol korintusiaknak szóló figyelmeztetését: Tempus breve est (1Kor 7, 29) Milyen rövid ideig tart földi utunk! Annak a kereszténynek a szívében, aki ezt egészen komolyan veszi, szemrehányásként visszhangzanak ezek a szavak, mert olyan sokszor nem vagyunk elég nagylelkűek, de állandó biztatásként is, hogy maradjunk hűségesek. Igen, így van, rövid az az idő, amelyben szeretni tudunk, odaadhatjuk magunkat és engesztelhetünk. Ezért helytelen volna elpazarolni ezt a kincset, felelőtlenül kiszórva az ablakon.

Máté evangéliumának huszonötödik fejezetében ezt olvassuk: Akkor hasonló lesz a mennyek országa a tíz szűzhöz, akik fogták lámpásukat, és kimentek a vőlegény elé. Öt közülük ostoba volt, öt pedig okos (Mt 25, 1-2). Az evangélium beszámol arról, hogy az okosok kihasználták az időt. Előrelátóan magukkal hozták a szükséges olajat, és készen várják a hívást, hogy itt az idő. Itt a vőlegény, gyertek ki elébe! (Mt 25, 6) Akkor meggyújtják lámpájukat, és örömmel sietnek eléje.

El fog jönni az a nap, amely nekünk az utolsó lesz. Nem félünk tőle, mert Isten kegyelmébe vetett szilárd bizalommal mostantól fogva készen állunk, hogy égő lámpákkal menjünk az Úr elé, készen az odaadásra, erős lélekkel, kis dolgokban megnyilvánuló szeretettel. Hiszen a mennyei nagy ünnep vár. Mi vagyunk, szeretett testvéreim, a vendégek az Ige menyegzőjén, mi, akik az Egyházban a hit birtokában vagyunk, a Szentírással tápláljuk magunkat, és ujjongva örülünk annak, hogy Isten kapcsolatban van az Egyházzal. Kérlek titeket, vegyétek fontolóra, lakodalmi ruhában jöttetek-e erre a menyegzőre, vizsgáljátok teljes komolysággal gondolataitokat és törekvéseiteket (Nagy Szt. Gergely, Homiliae in Evangelia, 38, 11 (PL 76, 1289)). Biztosítalak titeket, – és magamnak is ezt mondom – hogy ezt a lakodalmas ruhát abból az istenszeretetből szövik, amelyet a legjelentéktelenebb feladatokban is életünkké tettünk. Mert az apróságokat, a látszatra semmitmondó mozdulatot is észrevenni a szeretők szokása.

Vegyük föl újra a példabeszéd fonalát. Mit tesznek a balga szüzek? Miután hallották a kiáltást, fölkészülnek a vőlegény fogadására; elmennek olajat venni. De ez az elhatározásuk nagyon későn támadt: mialatt úton voltak, megérkezett a vőlegény, és akik készen voltak, bevonultak vele a menyegzőre. Ezzel az ajtó bezárult. Később megérkezett a többi szűz is. Beszóltak: Uram, Uram, nyiss ki nekünk!! (Mt 25, 10-11). Nem mintha egészen tétlenek lettek volna, valamit megpróbáltak... És mégis megkapták a kemény választ: nem ismerlek benneteket (Mt 25, 12). Nem tudtak, vagy nem akartak a szükséges buzgósággal fölkészülni, elmulasztottak előre gondoskodni róla, nem vettek idejében olajat. Hiányzott belőlük az odaadás, hogy megtegyék azt a keveset, amit rájuk bíztak. Sok idejük volt, de nem használták ki.

Vizsgáljuk meg bátran életünket. Miért nincs néhány percünk, ami még ahhoz kellene, hogy munkánkat, megszentelődésünk eszközét szeretettel befejezzük? Miért hanyagoljuk el kötelességeinket a családban? Miért imádkozunk, vagy hallgatunk misét olyan sietősen? Miért hiányzik belőlünk a nyugalom és türelem, amikor állapotbeli kötelességeinkről van szó, és miért időzünk oly sokat bogaras ötleteinknél? Azt mondhatnátok, ezek csekélységek. Igen, valóban, de ezek a csekélységek alkotják az olajat, a mi olajunkat, ami táplálja a lángot, és amitől kigyullad a fény.

Az első órától kezdve

A mennyek országa hasonlít a gazdához, aki kora reggel kiment, hogy munkásokat fogadjon szőlejébe (Mt 20, 1). Ismeritek a példabeszédet: a benne szereplő ember többször kimegy a piactérre, mert munkásokat keres. Egyeseket már napkeltekor fölfogad, másokat csak estefelé.

Mindenki egy dénárt kap: a bért, amit megígértem neked, vagyis képemet és hasonlóságomat. A dénárba belenyomták a király képét (Szt. Jeromos, Commentariorum in Matthaeum libri, 3, 20 (PL 26, 147)). Ilyen Isten irgalmassága: mindenkit hív ott és azok közt az életkörülmények közt, amelyek közt van, mert azt akarja, hogy minden ember megmeneküljön (1Tim 2, 4.). Keresztények vagyunk születésünknél fogva, hitben neveltek, az Úr félreérthetetlenül kiválasztott. Ha tehát érzékelitek, hogy Ő hív, még ha az utolsó órában is, szabad-e még a piactéren maradnotok, és a napon üldögélnetek, mint azoknak a munkásoknak, akiknek nem volt tennivalójuk?

Sose szabad, hogy felesleges időnk legyen, egy másodperc sem: nem túlzok. Sok a munka: nagy a világ, emberek milliói nem hallottak még Krisztus tanításáról. Mindegyiktektől kérdezem: úgy gondolod, túl sok az időd? Gondolkozz csak rajta, mert lehet, hogy áldozatul estél a lanyhaságnak, vagy – ami a hitet illeti, olyan vagy, mint aki megbénult, mozdulatlan, megmerevedett, terméketlen, és képtelen vagy mindazt a jót továbbadni, amit kellene a körülötted lévőknek a környezetedben, munkahelyeden, családodban.

Talán azt kérdezed: mi szükség van arra, hogy erőlködjünk? Nem én felelek neked, hanem Szent Pál: Krisztus szeretete sürget minket (2Kor 5, 14.). Egy emberélet nem elég arra, hogy szereteted sugarát lépteiddel kimérd. Az Opus Dei kezdete óta nagy vágyam, hogy azoknak a nagylelkű embereknek, akik készek voltak rá, hogy Krisztus hívását tettekre váltsák, odakiáltsam: arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt (Jn 13, 35.). Éppen erről ismernek fel bennünket majd, ha a keresztény minden cselekedetének a szeretet a kiindulópontja.

Ő, aki maga a tisztaság, mégsem mondja azt, hogy tanítványait életük tisztaságáról ismerik föl. Ő, aki oly mértékletes, akinek még egy köve sincs, amire fejét lehajtsa (Vö. Mt 8, 20), aki napokig böjtöl a magányban (Vö. Mt 4, 2), nem azt mondja apostolainak: arról fogják felismerni, hogy választottaim vagytok, hogy nem vagytok falánkok és iszákosok.

Jézus Krisztus tiszta élete – akkor is így volt, és mindig így lesz – pofon volt az akkori társadalom számára, amely olyan züllött volt, mint gyakran a mienk is. Mértékletessége ostorként csapott azokra, akik folyton lakomáztak, majd hánytatták magukat, hogy tovább falhassanak, akiknek Pál apostol szavai szerint istenük a hasuk (Vö. Fil 3, 19).

Az Úr alázata is arculcsapás volt azoknak, akiknek élete azzal telt el, hogy folyton önmagukkal foglalkoztak. Itt, Rómában már gyakran beszéltem arról, talán ti is voltatok ott egyszer, hogy a diadalívek alatt, amelyek ma már csak romok, győztes császárok és hadvezérek vonultak: hiún, fölfuvalkodottan, büszkén, és csak azért hajtották meg a fejüket, hogy homlokukat ne üssék bele a boltívbe. De Krisztus, az alázatos, nem azt mondja: alázatos és szerény voltotokról ismerik majd föl, hogy tanítványaim vagytok.

És ezt is meg kell jegyeznünk: a Mester parancsa, Isten igaz fiának igazolványa már kétezer éve megvan, és még mindig egészen újnak tűnik. Sajnos, nagyon sok ember számára az is marad, mert sohasem vagy ritkán vették azt a fáradságot, hogy meg is valósítsák – papi igehirdetésemben nagyon sokszor elmagyaráztam már ezt. Szomorú, de így van. És mégis, milyen világos a Mester parancsa, milyen határozott: Arról fognak titeket megismerni, hogy szeretitek egymást! Ezért érzem sürgető szükségét annak, hogy szüntelenül emlékeztesselek titeket az Úrnak erre a mondatára. Szent Pál ezt is hozzáteszi: Hordozzátok egymás terhét, s így teljesíteni fogjátok Krisztus törvényét (Gal 6, 2). Elpazarolt óráid vannak, és te rendszerint avval mentegeted magadat, hogy elég időd van még... Közben pedig annyi testvéred és barátod majd leroskad a munka súlya alatt. Segíts nekik, finom érzékkel, előzékenyen, mosolyogva; úgy, hogy szinte ne is vegyék észre, és még csak meg se tudják hálálni, mert felebaráti szereteted nemes tartózkodása elkerülte a föltűnést.

A szegény üres lámpású várakozók talán azt gondolták, nincs egy szabad pillanatuk sem. A piacon ácsorgó munkások számára az egész nap szabadidő: nem érzik az ösztönzést a szolgálatra, pedig az Úr az első órától kezdve állandóan és sürgősen embereket keres. De mi engedelmeskedni akarunk fölszólításának, igent akarunk mondani rá. Szeretetből akarjuk a nap terhét és hevét viselni (Mt 20, 12), és ez több mint csak úgy eltűrni.

Istenért termőnek lenni

Vegyük most szemügyre a példabeszédet arról az emberről, aki idegenbe készült. Összehívta szolgáit, s rájuk bízta vagyonát17. Mindegyiknek különböző nagyságú pénzösszeget ad, hogy távollétében gazdálkodjon vele. Hasznos lehet számunkra megfigyelni annak az embernek a magatartását, aki egy talentumot kapott. Mifelénk talán tyúkeszűnek hívnák. Gondolkodik, töri a fejét, és a végén dönt: elment, ásott egy gödröt, és elrejtette urának pénzét 18.

Mivel foglalkozhatott ez az ember, miután letette a szerszámot, amivel munkáját végezte? Felelősségérzet nélkül a könnyebb megoldást választotta: csak visszaadja azt, amit rábíztak. Ezután már csupán agyonüti az időt: a perceket, órákat, napokat, hónapokat, éveket, az egész életet! A többiek sürögnek, forognak, kereskednek, becsületesen törekednek arra, hogy több legyen, amit visszaadnak, mint amennyit kaptak. Joggal akarnak a munkájukkal nyereséghez jutni, mert az Úr nagyon világosan megmondta: Negotiamini dum venio, Kamatoztassátok, míg vissza nem térek 19. De ez az ember ügyet sem vet rá, elherdálja az életét.

Milyen szomorú az olyan életforma, amelyben nincs más gondja az illetőnek, mint hogy agyonüsse az időt, elpazarolja ezt az Istentől ajándékozott kincset! Nincs mentség, amivel ezt igazolni lehet. Ne mondja senki: Csak egy talentumot kaptam, és ennyivel nem tudok semmire menni. Egy talentummal is tehetsz jót20. Milyen elszomorító, mikor valaki nagyobb vagy kisebb tehetségét kihasználatlanul hagyja, pedig arra kapta, hogy szolgálja vele az embert és a társadalmat!

Az a keresztény, aki csak agyonüti földi idejét, kockáztatja, hogy mennybejutásának lehetőségét üti agyon, mikor önző módon visszahúzódik, elbújik, közömbössé válik. Ha valaki szereti Istent, Krisztus szolgálatában nemcsak azt adja oda, amije van, és ami ő: egészen odaadja magát, és ezzel túlteszi magát az olyan ember beszűkült látóhatárán, aki mindenben – legyen az egészség, elismertség, karrier – csak saját énjét látja.

Az én, az én, az én ... számos ember csak így tud beszélni és gondolkodni. Milyen szomorú! Szent Jeromos így folytatja: hogy ezeken az embereken valóban beteljesedik, ami írva van: „Mivel mentséget keresnek bűneikre” (Zsolt 140,4), a gőg bűnét még lustasággal és hanyagsággal is tetézik21.

A gőg az, ami folyton ezt hangoztatja: az én, az én, az én... Az a főbűn, ami az embert terméketlen teremtménnyé teszi, gátolja arra való készségét, hogy dolgozzon Istenért, és arra készteti, hogy könnyű kézzel bánjon az idővel. Ne vesztegesd el a hatékonyságodat. Vesd le az önzést! Azt mondod, tiéd az életed? Istené az életed, és Isten iránti szeretetből minden embernek kell, hogy használjon. Ásd ki a földből ezt a talentumot! Hasznosítsd és nagy örömmel fogod tapasztalni, hogy Isten ügyeiben nem azok az eredmények számítanak, amelyek kivívják az emberek csodálatát. Csak az a fontos, hogy mi mindent odaadjunk, ami vagyunk és amink van, hogy gondosan dolgozzunk, és akarjunk lankadatlanul jó gyümölcsöt teremni.

Talán ad nekünk Isten még évet, hogy Őt szolgáljuk. De most ne gondolj ötre vagy kettőre, csak arra az egyre, amely most kezdődött. Döntsük el, hogy odaadjuk, és nem ássuk el!

A szőlőskertben

Volt egy gazda, szőlőt ültetett, kerítést készített köréje, prést ásott benne, és tornyot épített. Aztán kiadta azt bérlőknek, és idegen földre utazott22.

Szeretném, ha ennek a példabeszédnek a tanítását mai témánk szempontjából vennénk szemügyre. A keresztény hagyomány Isten választott népének jelképes sorsát látja benne; különösen kiemeli, hogy mi, emberek Isten lenyűgözően nagy szeretetét hűtlenséggel és hálátlansággal viszonozzuk.

Ma csak egyetlen mondattal foglalkozom: idegen földre utazott, és hozzáfűzöm azt a gondolatot, hogy nekünk keresztényeknek azt a szőlőskertet, amibe az Úr helyezett, nem szabad elhagynunk. A körülkerített terület feladatai teljes erőnket igénybe kell, hogy vegyék. A présnél fogunk dolgozni, a nap munkájának fáradozása után a toronyban fogjuk kipihenni magunkat. Ha a kényelemszeretet vezetne, annyi volna, mintha azt mondanánk Krisztusnak: ami azt illeti, az én éveim az enyémek, nem a Tieid, eszembe sem jut a szőlőddel törődni.

Az Úr életet, érzékeket, képességeket és számtalan kegyelmet adott nekünk, ezért nem szabad elfelejtenünk, hogy mindegyikünk egy munkás a sok közt, és hogy a birtokos azért rendelt bennünket a birtokára, hogy közreműködjünk más emberek ellátásának a feladatában. A körülkerített terület működésünk helye, ott kell naponta dolgoznunk, és ezáltal hozzájárulnunk a megváltás művéhez23.

Hadd térjek vissza erre még egyszer: a te időd tied volna? Istené! Lehet, hogy pillanatnyilag nem zaklat ilyesféle önzés, hála Isten irgalmának, de emlékeztetlek rá, hogy valamikor majd talán meginog szívedben a Krisztusba vetett hit. Akkor majd kérlek – helyesebben Isten kér – maradj hű jóföltételeidhez, győzd le gőgödet, fegyelmezd fantáziádat, és ne tűnj el csak úgy valahová, árulóként.

A piactéri munkás, aki Isten szép napját végigácsorogja, a ravaszdi, aki elássa talentumát, aztán csak agyonüti az órákat, a tett elől menekülő, aki nem törődik a szőlőskerti munkával: mindegyikből hiányzik az érzék a nagy feladat iránt, amit a Mester ránk, keresztényekre bízott, hogy eszközeinek tudjuk magunkat, – hiszen társmegváltókul jelölt ki bennünket – és így is tegyünk, adjuk oda egész életünket boldog áldozatul a lelkek javáért.

A terméketlen fügefa

Nyissuk ki újra Máté evangéliumát, és olvassuk el, hogy Jézus Betániából visszatérve megéhezett24. Engem minden megfog, amit Krisztus tesz, különösen, mikor az nyilvánul meg, hogy igazi ember, valóságos ember és valóságos Isten, és tanítani akar arra, hogy személyes fogyatékosságainkat és természetes gyöngeségeinket is fölhasználjuk, és mindent, ami bennünk van, az Atyának fölajánlva, aki szívesen fogadja az égő áldozatot.

Az Úr megéhezett. Ő, a mindenség Teremtője, a mindenség Ura! Köszönöm neked Istenem, hogy az evangélista isteni sugallatra olyan finom érzékkel tanúskodott, és ez arra ösztönöz, hogy még jobban szeresselek, és szent emberséged szemlélését meg bensőségesebben kívánjam! Perfectus Deus, perfectus homo25, egészen Isten és egészen ember, húsból és vérből való, mint te vagy én.

Előző nap Jézus sokat dolgozott. Elindul, és éhséget érez, ezért odamegy egy fügefához, ami messziről pompás lombozatúnak látszik. Márk megjegyzi: Ekkor még nem volt fügeérés ideje26. Az Úr jól tudja, hogy ebben az évszakban nem talál fügét, mégis odamegy a fához; látja a dús lombú, de haszontalan fa látszólagos termékenységét, és parancsol: Senki ne egyen rólad többé soha gyümölcsöt27.

Micsoda keménység! Soha többé nem fogsz teremni! Mekkora lehetett az apostolok megdöbbenése, miközben fölismerték, hogy Isten bölcsessége közöl valamit ebben a mondásban! Jézus megátkozza ezt a fát, mert csak a termékenység látszatát találja meg benne, csak leveleket. Nekünk pedig rá kell jönnünk, hogy semmi sem mentség arra, hogy terméketlenek legyünk. Egyesek talán azt mondják: Ebben az ügyben nem látok tisztán... Nincs mentegetődzés! Mások így beszélnek: a betegségem... annyira tehetségtelen vagyok... a körülmények annyira kedvezőtlenek... ebben a környezetben... Semmi sem állja meg a helyét. Jaj annak, aki hamis apostolkodás dús lombjaival ékesíti föl magát, vagy egy látszólag termékeny élet gazdagságával dicsekszik, és nem kísérli meg, hogy valóban gyümölcsöt teremjen! Az ember először azt gondolná róla, hogy kihasználja az időt: tevékenykedik, szervezget ezt vagy azt, újfajta megoldásokat talál mindenre... És mégsem terem semmit... Senki sem kap semmit abból, amit ő tesz, mert hiányzik belőle a természetfölötti életereje.

Kérjük az Urat, tegyen bennünket készségessé a hősi lelkületű munkára, amivel termést hozunk. Sokan vannak a földön, akik pompásan fénylő leveleket tudnak csak mutatni annak, aki odamegy hozzájuk, leveleket, semmi mást, csak levelet. Sok ember néz ránk abban a reményben, hogy csillapítjuk éhségüket, akik tulajdonképpen Istenre éheznek. És ne felejtsük el, az Úr minden eszközt megadott hozzá nekünk: alkalmatlanságunk ellenére elég jól ismerjük tanítását, és velünk van kegyelme.

Újra emlékeztetlek titeket: tempus breve est28; nincs sok időnk, mert a földi élet rövid. Mivel megvannak eszközeink, amelyeket Istentől kapunk, semmi egyébre nincs szükségünk, csak jóakaratra, hogy éljünk az alkalmakkal, amiket az Úr kínál nekünk. Mikor Ő eljött ebbe a világba, elkezdődött számunkra és mindenki számára a kellő idő, az üdvösség napja29. Ne kelljen az Úrnak, a mi Atyánknak szemünkre vetnie, amit Jeremiás által nyilatkoztatott ki: A gólya fenn az égen ismeri a maga idejét; a gerlice, a fecske és a daru pontosan tudja, mikor kell költöznie. De az én népem nem ismeri az Úr ítéletét30!

Nincsenek rossz vagy kedvezőtlen napok, minden nap jó arra, hogy az Úrnak szolgáljunk. A napok csak attól rosszak, hogy az ember elrontja őket: hiányos hittel, lustasággal, érzéketlenséggel, amely távol tartja őt az Istennel Istenért végzett munkától. Dicsőítem az Urat minden időben31. Az idő fogyó kincs. Elfut ujjaink közt, mint sziklák között a víz. A tegnap már elmúlt, a ma éppen most siklik el, és rövidesen tegnap lesz a holnapból. Az emberi élet rövidre szabott, mégis mennyi mindent lehet ez alatt a rövid idő alatt Istenért tenni!

A mentségek nem jók semmire. Az Úr bőkezűen megajándékozott: türelmesen tanított, példabeszédekkel magyarázta meg parancsait, fáradhatatlanul intett. Tőlünk is megkérdezheti, amit Fülöptől: Annyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem32? Eljött a komoly munkaideje, a nap minden percét egészen ki kell használni, vidáman és szívesen viselni a nap terhét és hevét33.

Az Atya dolgaiban lenni

Lukács evangéliumában a második fejezet egyik helye segíthet nekünk, hogy ezt a gondolatot befejezzük. Krisztus még gyermek. Mekkora fájdalom lehetett édesanyjának és Szent Józsefnek, mikor útközben hazafelé észrevették, Jézus nincs a rokonok és barátok közt! És mekkora öröm, mikor meglátták messziről, amint tanítja Izrael tanítóit! De figyeljünk csak a Fiú látszólag kemény feleletére, amit édesanyja kérdésére adott! Miért kerestetek engem? 34

Tehát nem volt értelme, hogy keresték? Mennyire egyszerű felelni rá, ha egy lélek megtapasztalja, milyen Jézust elveszíteni és utána megtalálni... Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám dolgaiban kell lennem?35 Nem tudtátok, hogy minden időmet a mennyei Atyának kell szentelnem?

Legyen mai imánk gyümölcse a meggyőződés, hogy földi utunk mindig és minden helyzetben út Istenhez. Nagyszerű kincs, fényes nyom az égen; csodálatos adomány Istentől a kezünkben, Istennek és az embereknek vagyunk felelősek érte, bánjunk úgy is vele. Az életben elfoglalt helyzetünkön nem kell semennyit változtatnunk, mert a világban élő emberek vagyunk, akik megszentelik hivatásukat, életüket a családban és a társadalomban, csupa olyasmit, ami látszólag teljesen földi.

Huszonhat éves koromban, amikor megértettem annak a megbízásnak a teljes mélységét, hogy Istent az Opus Deiben szolgáljam, szívem egész hevével kértem az Urat, adja nekem egy nyolcvanéves ember méltóságát. Gyermekhez és kezdőhöz illő naivsággal azt kértem az Úrtól, növelje meg éveim számát, hogy jobban értsek ahhoz, hogyan kell az időt helyesen kihasználni, és minden percet az Ő szolgálatára fordítani. Az Úrnak tetsző az ilyen adomány osztogatása. Talán egyszer majd fölkiálthatunk, te meg én: Több értelmet kaptam, mint az aggastyánok, mert azt követem, amit előírsz36. A fiatalság nem kell, hogy meggondolatlanságot jelentsen, mert az öregség sem jelent okvetlenül okosságot és bölcsességet.

Kérjük együtt Jézus Krisztus édesanyját! Anyánk, Te láttad Jézust, amint fölnövekszik, és hogy hogyan használta föl azt az időt, amit az emberek közt töltött. Taníts meg engem, hogy napjaimat az Egyház és a lelkek javára használjam. Jóságos Anyám, taníts meg arra is, hogy amikor szükség van rá, meghalljam lelkem mélyén a szeretetteljes szemrehányást: nem az enyém az időm, hanem Atyámé, aki a mennyben lakik.