AZ ÚR NYOMÁBAN JÁRNI

Ego sum via, veritas et vita1, én vagyok az út, az igazság és az élet. Ezekkel a szavakkal félreérthetetlenül megmondja az Úr, melyik a helyes ösvény, amely az örök életre vezet. Ego sum via. Ő az egyetlen út, amely az eget és a földet összeköti. Ezt hirdeti minden embernek, különösen pedig azoknak, akik mint te meg én, azt mondták neki, hogy komolyan veszik keresztény hivatásukat, és mindig meg akarják őrizni Isten jelenlétét: gondolkodásukkal, szavaikkal, és mindazzal, amit tesznek, a legszokványosabb mindennapi tettekkel is.

Jézus az út. Itt hagyta a világban vándorlásának szeplőtlen nyomait, eltörölhetetlen jelzésként, nem tudta sem az idő, sem az ellenség gonoszsága eltörölni. Jesus Christus heri et hodie; ipse et in saecula2. Ő ugyanaz tegnap és ma és mindörökké. Milyen öröm nekem erre gondolni! Ugyanaz a Jézus Krisztus, akinek volt ideje az apostolok és mindenki számára, aki fölkereste, ma nekünk él és örökké fog élni. Mi emberek néha nem tudjuk fölfedezni az arcát fáradt és homályos szemünkkel, noha mindig ugyanolyan időtlenül jelenvaló. Most, mikor elkezdjük imánkat a Tabernákulum előtt, kérd tőle azt, amit az evangéliumi vak: Domine, ut videam!3 Uram, add, hogy lássak! Hogy értelmem megvilágosodjon, és megnyíljon Krisztus szavának; hogy Krisztus élete gyökeret verjen lelkemben, megváltozzam, és felkészüljek az örök dicsőségre.

A keresztények útja

Mennyire átlátható Krisztus tanítása! Kinyitjuk az Újszövetséget, amint szoktuk, most a Máté evangéliumának tizenegyedik fejezetét: Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű4. Érted? Tőle, Jézustól kell tanulnunk. Ő az egyetlen példakép. Ha botlás és az ösvényről való letévedés nélkül akarsz előre jutni, elég ha ott mész, ahol ő ment, beleilleszted lábadat az ő lábnyomába, az ő alázatos, türelmes szívébe bemerészkedve iszol parancsainak és vonzó szavainak forrásából. Röviden ez ennyi: az legyen a törekvésed, hogy olyan légy, mint Krisztus, másik Krisztus légy testvéreid, az emberek közt.

De hogy senki se képzeljen valami mást, szemügyre veszünk egy másik helyet is Máté Evangéliumából: Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét, és kövessen engem5. Isten útja a lemondás útja, az önmegtagadásé, de ezzel együtt nem a szomorúságé és az ijedt magatartásé.

Nézd Krisztus nekünk adott példáját a betlehemi jászoltól a golgotai trónusig. Lásd meg, önmagát mennyire elfelejtve vállalta a nélkülözést: az éhséget, szomjúságot, kimerültséget, forróságot, bántásokat, értetlenséget, könnyeket…6 – de ott van öröme is, hogy elhozta minden embernek az üdvösséget. Nagyon szeretném, ha bevésnéd értelmedbe és szívedbe Szent Pál fölszólítását az efezusiakhoz, hogy kövessék bátran Krisztus lépéseit; az volna a kívánságom, hogy elmélkedj ezen gyakran, hogy gyakorlati következtetéseket vonj le belőle. Szent Pál azt írja: Kövessétek tehát, mint kedvelt gyermekek, Isten példáját, s éljetek szeretetben, ahogy Krisztus is szeretett minket, és odaadta magát adományként, jó illatú áldozatul Istennek7.

Jézus odaadta magát, engesztelő áldozat lett szeretetből. Te pedig a tanítványa vagy, Isten gyermekéül választott, akit a keresztfa árán megváltott – te is kész kell, hogy légy arra, hogy föláldozd magad. Ezért nem szabad a mi viselkedésünknek, soha egy helyzetben se önzőnek, bénultnak, nyárspolgárinak, könnyelműnek – vagy hülyének lennie – bocsásd meg, hogy ilyen durván őszinte vagyok. Ha csak arra törekszel, hogy az emberek becsüljenek, ha csak az a kívánságod, hogy kedvelt és tekintélyes légy, – akkor letértél az útról(…) Csak azok fognak a Szent Városba belépni, ott kipihenni magukat, és a királlyal mindörökké uralkodni, akik a szenvedések kegyetlen, meredek és keskeny útját járják8.

Szabad elhatározással kell a kereszthordozás mellett döntened, különben csak a száddal csatlakozol Krisztushoz, tetteid meghazudtolnak. Így sohasem lesz meghitt, igazi szeretettel telített kapcsolatod a Mesterrel. Nekünk, keresztényeknek egyszer s mindenkorra tudomásul kell vennünk, hogy nem vagyunk Krisztus közelében, ha nem szánjuk el magunkat arra, hogy szeszélyeink, hiúságunk, jólétünk, érdekeink egész halmazáról önként lemondjunk. Nem szabad egyetlen napunknak sem elmúlnia anélkül, hogy kegyelemmel és az önmegtagadás sójával ne ízesítenénk. De ne engedd gondolataidba beférkőzni azt az elképzelést, hogy boldogság nélküli életre vagy ítélve, mert nagyon szegényes boldogságban lesz részed, ha nem tanulod meg önmagad legyőzését, ha hagyod zsarnokoskodni rajtad szenvedélyeidet és szeszélyeidet ahelyett, hogy fölegyenesedve hordanád a keresztet.

Eszembe jut ennél a pontnál a spanyol aranykor egyik klasszikusának az elbeszélése, amelyet néhányan közületek már bizonyosan hallottak más elmélkedések alkalmából. A szerző egy álmot ír le. Két út nyílik előtte: egyik széles, könnyen járható, sok hívogató vendéglő és pihenőhely van mellette. Lovasok és kocsik mennek rajta zenélve és nevetve, ostoba zsivajt csapnak. Sokan vannak, nagyon sokan. Úgy tűnik, mind ittasok, mámorosan jól érzik magukat. De mámoruk hamis és gyorsan múló, mert az út mély szakadékba vezet. Ez az elvilágiasodott ember útja, a javíthatatlan nyárspolgáré. Örömöt fitogtatnak, amelyet nem éreznek; kielégíthetetlenül keresik az új, kellemes és szórakoztató dolgokat. A fájdalom, a lemondás és az áldozat szorongással töltik el őket. Krisztus keresztjéről nem akarnak tudni; szerintük ezt a bolondoknak találták ki. De igazában ők a bolondok: rabszolgái az irigységnek, tobzódásnak, érzékiségnek; a végén már önmagukkal is szembekerülnek, rájönnek, bár későn, hogy eljátszották földi és örök boldogságukat néhány unalmas semmiségért. Az Úr int bennünket: Aki meg akarja menteni életét, elveszti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de az élete kárt szenved?9

Az álomlátó a novellában megpillant egy másik utat. Ez ellenkező irányba vezet, és annyira keskeny és meredek, hogy lovon nem lehet járni rajta. Az utazók gyalog és lassan kapaszkodva jutnak rajta magasabbra. Vidám arccal kúsznak sziklagörgeteg közt és ott, ahol csak tüskés bozót nő. A töviseken itt-ott ruhafoszlányok maradnak, és a tövisek néha még a húsukba is beletépnek. De az út végén csodálatos kert várja őket, az örök boldogság, a menny. Ez a szentéletű emberek útja, akik készséggel megalázzák magukat Krisztusért, és föláldozzák a többiekért. Az itt járók nem félnek attól, hogy az út ennyire fáradságos fölfelé. Szeretettel hordozzák a keresztet, ha nehéz is, mert tudják, hogy egyenes derékkal tudnak járni a rájuk nehezedő teher alatt, mivel Krisztus az erejük.

Mit számít az, hogy elbotlunk az úton, ha az esés fájdalmával együtt megtaláljuk az erőt is ahhoz, hogy fölkeljünk, és friss lendülettel továbbmenjünk? Jegyezzük meg jól: nem az a szent, aki sohasem esik el, hanem aki alázattal és szent makacssággal mindig föl tud kelni. A Példabeszédek könyve azt mondja, hogy az igaz napjában hétszer esik el10; ezért mi, te meg én, szegény teremtmények nem fogunk sem csodálkozni, sem elbátortalanodni, mikor siralmas botlásainkra tekintünk. Hiszen tovább tudunk menni, mert erőt kapunk attól, aki megígérte nekünk: Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én fölüdítelek titeket11. Hála neked, Uram, quia tu es, Deus, fortitudo mea12, mert te vagy, Uram, az én erősségem. Te, mindig csak te vagy, Istenem, erőm, menedékem, támaszom.

Ha a belső életben igazán előre akarsz jutni, légy alázatos. Kérd bizakodva az Úr segítségét és a Szűzanyáét, aki a te anyád is. Békésen és nagy nyugalommal öleld át újra a keresztet, bármennyire is fáj még az utolsó bukás sebe, és mondd: küzdeni akarok a te segítségeddel, Uram, hogy ne akadjak el; hűségesen akarok válaszolni fölszólításaidra, nem akarok félni sem a meredek utaktól, sem mindennapi munkám látszólagos egyhangúságától, sem a tüskés gyomoktól, sem a kövektől, amelyekbe belebotlom. Tudom, hogy mennyire irgalmas vagy, és hogy utam végén az örök boldogság, az öröm és a végtelen szeretet vár.

Van azonban abban az elbeszélésben egy harmadik út is: ez is keskeny, rögös és bozóttal benőtt, mint a második. Ezen is átküzdi magát néhány ember, büszke pátosszal és színpadias arckifejezéssel legyőzve sok akadályt. De ez az út is ugyanabba a borzalmas szakadékba torkollik, amelyikbe az első. Ez a képmutatók ösvénye, akik tisztátalan szándékkal és becstelen igyekezettel meggyalázzák az Istenért végzett munkát, mert önző földi célok szolgálatába állítják. Balgaság fáradságos munkába fogni azért, hogy csodáljanak, és fárasztó erőfeszítéssel Isten parancsai szerint élni, hogy földi fizetséget vágjunk zsebre. Aki az erények gyakorlásából földi nyereséget akar szerezni, olyan, mint aki drága értéktárgyat néhány fillérért elveszteget; az eget vehetné be, de megelégszik múló tetszéssel (…) Ezért mondják azt, hogy a képmutatók reménye pókháló. Annyi fáradsággal fonták meg, és a halál lehelete elfújja13.

A célra szegezett tekintettel

Ezeket az igazságokat ilyen keményen tárom elétek, hogy vizsgáljátok meg lelkiismeretesen, milyenek az indítékok cselekvésetekben. Így majd helyretesztek egyetmást, és újból Isten és embertestvéreitek szolgálatába tudjátok állítani. Hiszen látjátok, Isten milyen közel van hozzánk, mellettünk lépked. Ránk nézett szeretettel, és meghívott minket, nem tetteink alapján, hanem saját elhatározása és kegyelme által, amelyet örök idők előtt adott nekünk Krisztus Jézusban14.

Tisztítsátok meg szándékotokat, tegyetek mindent Isten iránti szeretetből, öleljétek át örömmel a napi keresztet. Ezerszer mondtam el már, mert meggyőződésem, hogy ezeket a belátásokat mintegy vésővel kell beleírni minden keresztény szívébe. Ha a kellemetlenségeket és a fizikai és lelki fájdalmat nemcsak elviseljük, hanem szeretjük, és fölajánljuk Istennek minden ember és a magunk bűneiért engesztelésül, akkor – ezt biztonsággal állíthatom nektek – nem nyomaszt bennünket tovább a szenvedés.

Akkor már nemcsak valamiféle keresztet hordozunk, hanem felismerjük Krisztus keresztjét, és vígasztal az a tudat, hogy ennek a keresztnek a terhét a Megváltó hordja. Együtt fogjuk vele hordozni, mint cirenei Simon, aki a mezőről jött, és megérdemelt pihenőjére vágyott, de arra kényszeríttették, hogy tartsa oda a vállát, segítsen Jézusnak15. Önként azzá válni, ami akkor cirenei Simon volt a Fájdalom Emberének ronccsá vált teste mellett – szerető lélek számára nem szerencsétlenség, hanem bizonyság arra, hogy Isten közel van hozzánk, kiválasztottjaként megáld ezzel a teherrel.

Gyakran mondták már csodálkozva nekem, hogy gyermekeim az Opus Deiben, hála Istennek, mindig vidámak, vidámságuk fertőz. Magától értetődik, hogy így van, és mindig ugyanúgy magyarázom meg: persze hogy örülnek, mert nem félnek az élettől, és nem félnek a haláltól, nem engedik, hogy fölülkerekedjen rajtuk valamilyen kellemetlenség, az igyekezetük, hogy mindennap az áldozatvállalás szellemét éljék; készen arra, hogy gyöngeségeik és nyomorúságuk ellenére, háttérbe szorítsák magukat, hogy kellemesebbé, szeretnivalóvá tegyék embertársaik számára a keresztény ember útját.

Mint a szívverés

Tudom, hogy Isten színe előtt megpróbáljátok átvizsgálni életeteket, amíg beszélek hozzátok. Ugye igaz, hogy néha rossz érzést okoz neked, nyugtalan pillanatot, amikor isteni hívásokra nem feleltél? Vagy hogy a képmutatók útját jártad, és csak magadra gondoltál? Kifelé igyekeztél megőrizni boldogtalanul a keresztény magatartás látszatát, belül azonban megtagadtad a lemondást, nem álltál ellen sötét szenvedélyeknek, ahelyett hogy korlátlan és önzetlen odaadásban éltél volna, mint Jézus Krisztus.

Értsétek meg, hogy mikor most a tabernákulum előtt imádkoztok, nem szabad azzal megelégedni, hogy hallgatjátok a pap szavát, aki megpróbálja mindegyiktek imáját jobban az adott téma felé terelni. Én ösztönzéseket adok neked, támpontokat arra, hogy magad elmélkedj rajtuk. Beszélgess róluk nagyon személyesen és csöndesen Istennel, alkalmazd mostani helyzetedre, és így majd világosan meglátod Isten fényében, mi az, ami helyes magatartásodban, és mi fejlődik rossz irányba, azután pedig a kegyelem segítségével ki tudod majd javítani.

Köszönd meg Istennek sok önzetlen jócselekedetedet. Elmondhatod a zsoltáros imáját te is: Kihúzott a nyomorúság verméből, a sár fertőjéből; lábamat kősziklára helyezte, lépéseimet biztossá tette16. Kérj bocsánatot mulasztásaidért is, mert volt úgy, hogy eltévedtél a képmutatás sivár útvesztőjében, amikor „Isten dicsőségéről” és „az embertárs javáról” beszéltél, pedig csak magadnak akartál babérokat szerezni… Légy bátor és nagylelkű, vesd le mindezt, mondd az Úrnak, hogy nem akarod már félrevezetni őt és az embereket.

Ezután itt az ideje annak, hogy égi Anyádhoz könyörögj, vegyen a karjába, és irányítsa rád Fia irgalmas tekintetét. Kezdj el mindjárt konkrét jóföltételeket megfogalmazni: irtsd ki végre ezt vagy azt a kis dolgot, bármennyire fáj is. Ismered őket, Isten is ismeri: gőg, érzékiség, a természetfölötti látásmód hiánya. Ezek összefognak, és azt suttogják neked: de hiszen az ilyesmi szóra sem érdemes! Micsoda apróságok! Ne állj szóba a kísértéssel, mondd neki azt: én ebben is, mert ez isteni követelmény, odaadó akarok lenni! Nagyon igazad lesz, ha így gondolkozol, mert a szeretet a kis dolgokban mutatkozik meg igazán. A legkeményebb áldozatok azok közt, amelyeket az Úr kér, rendszerint az egészen kicsinyek. Ezek olyan rendszerességet kívánnak, és olyan nagy a jelentőségük, mint a szívverésnek.

Hány anyát ismertél már, aki hősi és rendkívüli dolgokat tett? Bizonyára nagyon keveset. De azt tudjuk, te is meg én is, milyen sok anya van, akik hősiesen élnek, igazán hősiesen, bár ez nem tűnik föl, nem látványos. Sohasem jelennek meg szalagcímeken, de folyton föláldozzák magukat, örömmel felejtik el saját kívánságaikat és hajlamaikat, ajándékba adják idejüket, lemondanak önmaguk érvényesítéséről, sikeréről, csak gyermekeik boldogok legyenek.

Nézzünk más mindennapos példákat. Szent Pál említ ilyeneket: A versenyzők valamennyien megtartóztató életet élnek, minden tekintetben. Ők hervadó koszorúért, mi pedig hervadhatatlanért 17. Ez így van, nézzetek jól körül. Micsoda áldozatot vállalnak férfiak és nők lelkesen és kevésbé lelkesen, csak, hogy külsejük ápolt legyen, vagy az egészségükért, vagy hogy tekintélyük nőjön… És mi? Mindezt látjuk, és még mindig nem tudjuk viszonozni Isten végtelen szeretetét, amelyre olyan kevés az emberek közt a válasz? Viszonozni azzal, hogy megtagadjuk önmagunkat abban, amiben meg kell tagadnunk azért, hogy szívünk és lelkünk még bensőségesebben Isten felé forduljon?

Sok ember keresztény érzéke annyira elferdült, hogy az olyan szavak mögött, mint önmegtagadás és engesztelés, csak a legszigorúbb böjtölést és önsanyargatást tudják elképzelni, amilyenekről csodálatraméltó szentek életrajzai számolnak be. A mi mostani elmélkedésünkben abból a magától értetődő alaptételből indultunk ki, hogy Jézus Krisztus a példa, akit életünkben követnünk kell. Igaz, hogy hithirdető munkásságára negyvennapos böjtöléssel készült föl a pusztában az Úr18, de előtte és utána a mértéktartás erényét gyakorolva annyira természetesen élt, hogy ellenségei azzal merték rágalmazni, falánk és borissza ember, vámosok és bűnösök barátja19.

Nagyon fontosnak tartom, hogy fedezzétek föl a magatok számára azt az egészen mély és egyszerű módot, amellyel Mesterünk engesztelt, mindig föltűnés nélkül. És ugyanezt várja el tőled is: Amikor böjtöltök, ne legyetek bús képűek, mint a képmutatók. Ők ugyanis elváltoztatják arcukat, hogy böjtölésükkel föltűnjenek az emberek előtt. Bizony mondom nektek, ők már megkapták jutalmukat. Te, amikor böjtölsz, kend meg a fejedet, az arcodat pedig mosd meg. Ne lássák az emberek, hogy böjtölsz, csak Atyád, aki a rejtekben van; és Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked20.

Így valósítsd meg az engesztelés szellemét: Isten felé fordulva és mint fiú, mint kisgyermek, aki ki akarja mutatni, mennyire szereti Atyját azáltal, hogy lemond néhány kincsről, amelynek nincs értéke: egy gombolyagról, egy fejetlen ólomkatonáról, egy üveg bádogkupakjáról… Az elhatározás nehezére esett, de szeretete legyőzte a belső ellenállást, és sugárzó örömmel nyújtja oda kezében.

Engedjétek meg, hogy újból meg újból rámutassak arra az útra, amelyről Isten felismerteti velünk, hogy ez az ő akarata, amelyre hív bennünket. És ez nem más, mint a világban szolgálni neki, megszentelve magunkat és embertársainkat megszokott munkánkkal. Nyomatékosan, és hittől vezérelt, egészséges emberi értelemmel mondja Szent Pál: Mert írva van Mózes törvényében: Nyomtató ökörnek ne kösd be a száját!21 és az apostol megkérdezi önmagától: Vajon az ökrökre van gondja Istennek? Nem inkább miértünk mondja ezt? Bizony, értünk írták meg ezt, hogy aki szánt, reménységben szántson, és aki csépel, abban a reménységben csépeljen, hogy része lesz a termésben22.

A keresztény élet nem kötelességek bonyolult fonadéka, amelyben a lélek csak vergődik. A keresztény élet úgy alkalmazkodik személyes körülményeinkhez, mint a kesztyű a kézhez. Azt kívánja tőlünk, hogy megszokott teendőink közt, akár kicsik, akár nagyok, az ima és az önmegtagadás segítségével soha ne veszítsük el a természetfölötti látást. Gondoljatok rá, hogy Isten szenvedélyesen szereti teremtményeit. Hogyan dolgozhat a szamár, ha nem kap enni, ha nincs ideje rá, hogy erőt gyűjtsön, vagy ha túl sok veréssel megtörik munkaerejét? Tested úgy hordoz téged Isten útjain a földön, mint egy szamár – egyébként szamár volt Isten trónja Jeruzsálemben. Ezért parancsolnod kell neki, hogy ne térjen le az isteni ösvényről, de föl is kell vidítanod, hogy örömmel és elevenen ugrálva ügessen, mint egy jó szamár.

Az engesztelés szelleme

Őszinte jó elhatározásokat fontolgatsz? Kérd az Urat, hogy segítsen neked nehézségeket vállalni, iránta való szeretetből mindent természetesen átitatni az önmegtagadás tisztító illatával. Add oda magad az ő szolgálatában csöndben, tolakodás nélkül, mint az örökmécses a szentségház mellett. Ha pillanatnyilag nem jutna eszedbe, szíved mit válaszoljon az isteni kegyelem ösztönzéseire, akkor hallgass csak ide.

Engesztelés pontosan teljesíteni azt a napirendet, amit te állítottál össze magadnak, akkor is, ha testednek nem tetszik, akkor is, ha gondolataid vágyálmokba akarnának menekülni. Engesztelés, ha akkor kelsz föl, amikorra előre elhatároztad. Engesztelés, ha egy nehéz, fárasztó munkát nem halasztasz el, mikor nincs okod rá.

Az engeszteléshez tartozik az is, ha össze tudod egyeztetni Isten, embertársaid és önmagad iránti kötelességeidet, mert kényszeríted magadat, hogy időt találj arra, amit éppen meg kell tenned. Engesztelsz, ha szeretettel aláveted magad az ima tervezett idejének, bármilyen kimerültnek, kedvetlennek vagy belsőleg hidegnek érzed magad.

Engesztelés az is, ha embertársaiddal való viselkedésedet átitatja a legmagasabb fokú szeretet, különösen akkor, ha azokról van szó, akik közel állnak hozzád. Engesztelésből lehet gyöngéden együtt érezni a szomorkodókkal, betegekkel, azokkal, akiket szenvedés próbál meg, türelmesnek lenni azokkal, akik terhedre vannak, vagy alkalmatlan időben jönnek. Engesztelés, ha terveinket fölborítjuk, vagy elhalasztjuk, ha a körülmények azt kívánják, és főleg, ha ez segít embertársainknak teljesíteni értelmes és jó szándékukat.

Engesztelni lehet azzal, ha jókedvűen fogadjuk a mindennapok ezer kis kellemetlenségét, és azzal, ha nem hagyjuk abba, amivel foglalkozunk, amikor már nem sikerül megújítani magunkban a kezdés örömteljes lendületét. Engesztelhetünk azzal, ha hálásan esszük meg azt, ami az asztalra kerül, és lemondunk különleges kívánságainkról.

Szülők számára és azoknak, akiknek vezetői vagy nevelői feladatuk van, engesztelés valakit kijavítani, akinek erre szüksége van, miután előtte mérlegelték a hiba fajtáját, annak a személyes adottságait, akinek segíteni akarnak, és nem hagyni, hogy szubjektív szempontok félrevezessék őket, mert ez gyakran gyávaság és szentimentalizmus.

Az engesztelés szelleme megtanít arra, hogy ne éljünk pusztán elképzelt tervek igézetében, amelyek jövőnket mesterműként és nagyszerű sikerként festik meg. Mekkora öröm Istennek, ha meg tudjuk tenni, hogy lemondunk kisszerű mázolmányainkról, és hagyjuk, hogy Ő vezesse az ecsetet, Ő adja meg a színárnyalatokat.

Lehetne még sok példát találni. Csak néhányat említettem, amelyek éppen eszembe jutottak. Ezeket napközben fölhasználhatod arra, hogy Istenhez és felebarátaidhoz közelebb kerülj. De ismétlem, a kis példák bemutatásával nem azt akarom mondani, hogy megvetem a nagy engesztelő tetteket. Ezek jók, helyesek, sőt szükségesek, ha az Úr valakit erre az útra hív. De fontos megtudni, lelki vezetőnk helyesli-e őket. Arra is figyelmeztetni szeretnélek, hogy a rendkívüli engesztelő gyakorlatok hatalmas bukásokkal járhatnak, amelyekhez a gőg vezet. Ha azonban mindig újra fölindítjuk magunkban a jó szándékot, hogy a napi kis ütközetekben Isten tetszését keressük, – például mosolygunk, ha nincs is hozzá kedvünk; állítom, hogy néha ez nehezebb, mint egy óra hosszat vezeklő övet viselni – ha folyton megújítjuk ezt a szándékot, nehezen leszünk gőgösek, és nehezen képzeljük azt, hogy már szinte hősök vagyunk, inkább olyannak látjuk magunkat, mint egy gyermek, aki apjának csak valami apróságot tud adni, de azt apja nagy örömmel fogadja.

Tehát egy kereszténynek mindig az önmegtagadás szellemében kell élnie? Igen, szeretetből. Ez a kincsünk pedig cserépedényben van, hogy a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne önmagunknak. Mindenfelől szorongatnak bennünket, de agyon nem nyomnak; bizonytalanságban vagyunk, de nem esünk kétségbe; üldözést szenvedünk, de elhagyottak nem vagyunk; földre terítenek, de el nem veszünk; állandóan hordozzuk testünkben Jézus halálát, hogy Jézus élete testünkben nyilvánvaló legyen23.

Talán eddig a pillanatig még nem éreztük égető szükségét annak, hogy ilyen közelről kövessük Krisztus lépéseit. Talán még nem jutott el tudatunkig, hogy kis dolgokról való lemondásainkat összekapcsolhatjuk az ő megváltó áldozatával: vezeklésül bűneinkért, minden kor embereinek bűneiért, az ördög romboló tetteiért, aki non serviam-jával: nem szolgálok-kijelentésével szüntelenül szembeszáll Istennel… Hogy merészeljük képmutatás nélkül azt kiáltani: „Uram, fájnak nekem a bántások, amelyek szeretetreméltó szívedet érik!”, ha nem tudjuk rávenni magunkat, hogy lemondjunk valami csekélységről, vagy egy parányi áldozatot hozzunk az isteni szeretet dicsőítésére? Az engesztelés – a valódi vezeklés – gyors léptekkel vezet bennünket az odaadás és szeretet útján, az odaadásén, mert jóvátétellel tartozunk, a szeretetén, mert segíteni akarunk általa másoknak, amint Krisztus is segített nekünk.

Mostantól fogva igyekezzetek valóban szeretni. Ha szeretsz, nem panaszkodsz és nem tiltakozol. Néha jól tűrjük a nehézségeket, de nyögünk és panaszkodunk, és ezzel elfecséreljük Isten kegyelmét, megkötjük a kezét, hogy ne akarjon több ajándékot adni. Hilarem enim datorem diligit Deus24: Isten a jókedvű adakozót szereti. Azt, aki tudja, hogyan kell adni, vagyis szerető szívvel, önként, nem úgy, mint az, aki tüntet vele, és azt hiszi, szívességet tesz másoknak, amikor odaadóan viselkedik.

Tekints még egyszer életedre. Kérj bocsánatot hibáidért, melyeket lelkiismereted rögtön észrevesz: nem fékezted nyelvedet, gondolataid túl gyakran köröztek önmagad körül, kritikus gondolatba beleegyeztél, és most kényelmetlenül érzed magad, gondban vagy… Pedig nagyon boldogok lehettek! Az Úr azt akarja, hogy vidámak legyünk, örömtől ittasak! Azt akarja, hogy mi is az örömnek azon az útján járjunk, amelyen ő járt! Hogy csak akkor érezzük magunkat nyomorultnak, ha el akarjuk hagyni az ő útját, és rá akarunk térni a magunk önző és érzéki útjára, vagy ami még rosszabb, a képmutatók útját választjuk.

A kereszténynek hitelesnek, igazlelkűnek, őszintének kell lennie minden dolgában. Krisztus szellemének kell látszania viselkedésén. Ha valakinek következetesnek kell lennie ezen a világon, az a keresztény, mert őrá bízták a fölszabadító, üdvözítő igazságot25. Neki kell kamatoztatnia ezt az adományt26. Azt kérdezitek esetleg, Atya, hogyan érhetem el, hogy ilyen őszinte legyen az életem? Jézus Krisztus megadta Egyházának az összes eszközt, ami kell hozzá: megtanított imádkozni, megmutatta, milyen kapcsolatban kell lenni a mennyei Atyával; elküldte Lelkét, a Nagy Ismeretlent, hogy működjön lelkünkben; szentségeket hagyott ránk a kegyelem látható jeleiként. Ezeket az eszközöket használd. Legyen intenzívebb a belső életed. Imádkozz mindennap, és sohase húzd el válladat Krisztus keresztjétől, ettől az édes tehertől.

Maga Jézus szólított föl téged, hogy kövesd, légy jó tanítványa, vess földi utadon békét és örömöt, amilyet a világ nem tud adni. Ehhez pedig – újra mondom – az élettől és a haláltól való félelem nélkül kell előremennünk, és nem térni ki a fájdalom útjából aggódva. Mert egy keresztény számára a fájdalom a tisztulás eszköze, és alkalom arra, hogy a mindennapi történésekben őszintén szeressük embertársainkat.

Lejárt az időnk. Ezzel az elmélkedéssel, amelyet most befejezek, indítást próbáltam adni, hogy tűzz ki magadnak néhány jó föltételt, ne sokat, de legyenek konkrétak. Gondold meg: Isten azt akarja, hogy örülj. Ha lehetőségeid határai közt megteszed a legjobbat, ami tőled telik, boldog leszel, nagyon-nagyon boldog akkor is, ha mindig meglesz a kereszted. De neked a kereszt már nem vérpad, hanem Jézus Krisztus uralkodói trónja. Urunk mellett ott áll anyja, Mária, ő a mi Anyánk is. Eszközölje ki neked az erőt, amire szükséged van ahhoz, hogy eltökélten kövesd Fiának lépteit.