ÉLNI ISTEN ÉS AZ EMBEREK ELŐTT

Oly sok közös szándékért imában egyesülve, consummati in unum,1 az Úrral való beszélgetésünket azzal a megújított kívánsággal akarjuk kezdeni, hogy jó eszközök legyünk az ő kezében. Itt, az Oltáriszentségben jelenlévő Jézus előtt – mennyire szeretem kifejezni a hitemet az Eucharisztiában valóságosan jelenlévő Jézusban – imátokban erősítsétek meg szívetekben azt a vágyat, hogy elterjesszétek az egész világon, annak minden zugában, ezt a szenvedélyes szívdobogást, azok között, akik Isten és az emberek szolgálatában fölemésztik magukat. Mert a szentek közösségének kimondhatatlanul valóságos volta révén mindannyian összeköttetésben vagyunk egymással – János2 munkatársainak nevez bennünket – hogy az Úr igazságát és békéjét továbbadjuk. Ezért gondolkodjunk el azon, hogyan tudnánk utánozni a Mestert. Vagyis álljunk meg, és gondoljuk végig, hogyan tanulhatunk meg néhány olyan erényt közvetlenül Krisztus életéből, amelynek láthatóvá kell válnia, ha terjeszteni akarjuk az ő országát.

Az okosság szükséges erény

A mai vasárnap szentmiséjében az evangélium Máté szerint erről számol be: Tunc abeuntes pharisaei, consilium inierunt ut caperent eum in sermone3, a farizeusok összejöttek, hogy megvitassák, hogyan tudnák Jézust végzetes kijelentésre csábítani. Ne felejtsétek el, hogy ez az álnok taktika ma is mindenütt működik. A farizeusok gyomvetése valószínűleg sohasem vész ki, mindig és mindenhol buján tenyészett. Talán azért engedi meg ezt az Úr, hogy bennünket, gyermekeit okos emberekké neveljen. Az okosság erénye ugyanis mindenki számára nélkülözhetetlen, akinek tanácsot kell adnia, erősítenie, rendreutasítania, ösztökélnie vagy bátorítania kell másokat. A kereszténynek pontosan ugyanígy kell tennie apostolként a mindennapi helyzetekben embertársaival.

Én most Istenhez imádkozom, kérem a Szűzanya közbenjárását, aki az Egyházban él, de fölötte is van, Krisztus és az Egyház között, az emberek védelmezőjeként, úrnőjeként és édesanyjaként, mint ahogy az Úrnak is édesanyja. Okosságot kérek az Úrtól mindenki számára, de főleg azok számára, akik a társadalom vérkeringésébe kapcsolódva Istenért akarunk dolgozni: mert valóban meg kell tanulnunk okosnak lenni.

Az Evangélium így folytatódik: A farizeusok odaküldték hozzá tanítványaikat a Heródes-pártiakkal, és azt mondták neki: Mester4. Nézzétek, milyen hazug módon nevezik mesternek, mintha csodálói és barátai lennének, olyan címet adnak neki, mint akik azt várják, hogy valamiben tanítsa őket. Magister, scimus, quia verax es5, tudjuk, hogy te igazmondó vagy... Micsoda képmutatás! Lehet-e ennél alattomosabbnak lenni? Tehát legyetek éberek. Ne legyetek gyanakvóak, se bizalmatlanok, de érezzétek vállatokon a bárány terhét – gondoljatok a jó pásztor képére a katakombákban – , és ne csak egyetlen lélek terhét, hanem az egész Egyházét, az egész emberiségét.

Ha ezt a felelősséget eltökélten magatokra veszitek, bátrak és okosak lesztek, Isten ügyének méltó védelmezői és hirdetői. Világos, egyértelmű magatartásotok rokonszenvet kelt sok emberben, és tisztelettel tekintve rátok, mesternek fognak titeket hívni – noha nem ez a szándékotok, hiszen nem keresünk földi dicsőséget. De ne csodálkozzatok, ha a sok ember közt, akik közelednek hozzátok, olyanokra is bukkantok, akik csak hízelegni akarnak. Jól véssétek emlékezetetekbe, amit már annyiszor mondtam nektek: se rágalom, se gyűlölködő pletykák, se embertől való félelem, sem a mit mondanak majd?, legkevésbé a képmutató behízelgés nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy teljesítsük kötelességünket.

Emlékeztek az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédre? Egy ember az út mellett fekszik, a rablók megverték és kifosztották. Először egy ószövetségi pap megy arra, azután egy levita, mindketten továbbmennek anélkül, hogy törődnének vele. Arra ment egy szamaritánus is. Amikor odaért hozzá és meglátta, megesett rajta a szíve. Odalépett hozzá, olajat és bort öntött a sebeire, és bekötözte, azután föltette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta6. Az Úr nemcsak néhány kiválasztott embert hív ilyen cselekvésre, hiszen rögtön ezután azt mondja annak, aki kérdezte: Menj, és te is hasonlóképpen cselekedjél!7 Ha megállapítjuk akár saját életünkről, akár máséról, hogy valami nincs rendben benne, és helyre kell hozni, lelki vagy emberi segítséggel, és ezt mi, Isten gyermekei meg tudjuk tenni és meg is kell tennünk, akkor az okosság azt kívánja, hogy megfelelő legyen a segítségünk: alapos, becsületes, szerető szívű és erőslelkű. Nem megoldás, hogy úgy érezzük, nem ránk tartozik. Ugyanilyen tévedés azt hinni, hogy a problémák maguktól megszűnnek, ha nem csinálunk semmit vagy kivárunk. Az okosság azt parancsolja, hogy ha olyan a helyzet, az orvosságot azonnal és teljes mértékben alkalmazzuk, miután föltártuk a sebet. Legyetek egyszerűek és igazlelkűek, amint megállapítottátok a baj legcsekélyebb tünetét. Mindegy, adnotok kell-e az orvosságot vagy kapnotok. Meg kell engedni annak, aki Isten nevében gyógyítani tud, hogy kitiszítsa a sebet, először a környékét, aztán egyre közelebb a baj fészkéhez, míg a gennyet el nem távolította, és a fertőzött rész egészen tiszta nem lesz. Ez elsősorban magunkra vonatkozik, utána viszont mindenkire, akinek az igazságosság vagy a szeretet alapján segítenünk kell. Különösen az Úrnak ajánlom most imában a szülőket és mindazokat, akiknek nevelői vagy képzési feladatuk van.

Félelem az emberektől

Ne hagyjátok, hogy kifogások visszatartsanak, alkalmazzátok a gyógyszert teljes mértékben. De tegyétek úgy, ahogy egy anyai kéz tenné, azzal az utolérhetetlen gyöngédséggel, ahogyan sebeinket és horzsolásainkat gyermekkorunkban játék vagy elesés után kezelte. Várjatok vele kissé, ha kell, de sosem tovább a föltétlenül szükségesnél, mert ez már nem okosság volna, hanem kényelemszeretet vagy gyávaság. Senkinek sem szabad visszariadnia attól, hogy sebeket fertőtlenítsen, különösen annak nem, aki mások lelki képzésével van megbízva.

Megtörténhet, hogy akinek az a feladata, hogy gyógyítson, de nem törődik vele vagy visszariad, valaki a fülébe súgja: Mester, tudjuk, hogy igazmondó vagy8. Ne engedjétek meg ezt az irónikus dicséretet! Aki nem igyekszik feladatát lelkiismeretesen teljesíteni, nem mester, mert nem az igaz útra tanít. Nem is igazmondó, mert hamis okossága túlzónak vagy fölöslegesnek tartja a világos, bevált útmutatásokat, amelyek sokszorosan bebizonyosodtak a helyes viselkedés által, az életkor által, az emberek vezetésében szerzett tudás és az emberi gyöngeség ismerete által, és a nyáj minden egyes tagja iránti szeretet által, és ezek sürgetik, hogy ha beszélni kell, vagy közbeavatkozni, érdeklődést mutatni.

A hamis mester az igazság teljes megismerésétől fél; már a gondolata is nyugtalanítja annak a helyzetnek, amelyben kötelessége volna a fájdalmas gyógyszert alkalmazni. Legyetek biztosak abban, hogy az ilyen magatartás se okosságra, se részvétre, se egészséges józanészre nem vall, csupán kislelkűségre, felelőtlenségre, esztelenségre, butaságra. Az ilyen ember később elkezd rettegni, és megpróbálja megakadályozni a rosszat, de már túl későn. Elfelejti, hogy az okosság erénye a megfelelő időt is ismeri, amikor a nyugodtan átgondolt, bevált tapasztalatra épülő tanácsot könyörtelen tisztánlátással, egyértelműen ki kell mondani, el kell fogadni vagy továbbadni.

Térjünk vissza Máté beszámolójához: Mester! Tudjuk, hogy igazmondó vagy, és az Isten útját az igazság szerint tanítod9. Mindannyiszor elképedek ezen a cinikus eljáráson. Azzal a szándékkal jönnek, hogy Jézus szavait kicsavarják, rajtakapják valami elszóláson; s ahelyett, hogy kertelés nélkül kifejtenék a szerintük megoldhatatlan problémát, elhalmozzák a mestert olyan dícsérő szavakkal, amelyeknek csak becsületes ajkakról és tiszta szívből volna szabad jönniük. Szándékosan időzöm ezeknél a megfigyeléseknél, hogy megtanuljunk nem gyanakodni, hanem okosnak lenni arra, és képesnek megvédeni magunkat az álnok kérkedés ellen akkor is, ha – mint itt – a szavak és külső magatartás igazak: nem nézed az emberek személyét, minden ember számára vagy itt, bátran hirdeted az igazságot, és tanítod a jót10.

Ismétlem, okosnak kell lennünk, nem gyanakvónak. Ajándékozzatok meg mindenkit teljes bizalmatokkal, legyetek nyíltszívűek. Én egy keresztény, becsületes ember szavában teljesen megbízom, szava nekem többet ér, mint száz közjegyző egyöntetű hitelesítése. Talán megesett, hogy emiatt a beállítottságom miatt becsaptak, mégis jobbnak látom, hogy vállaljam a bizalmammal való visszaélés kockázatát, mint hogy valakinek kétségbevonjam a szavahihetőségét, hiszen emberként és Isten gyermekeként joggal tart igényt a bizalomra. Higgyétek el nekem, hogy soha nem bántam meg.

Becsületesen élni

Ha nem szerzünk magunknak mindegyre ösztönző erőt hétköznapjaink számára az Evangéliumból, az annak a jele, hogy nem szemléljük elég odaadóan. Közületek sokan fiatalok még, vannak, akik idősebbek. Mi jó gyümölcsöt akarunk teremni, különben nem is lennénk itt. Igyekszünk viselkedésünkbe bevonni az áldozat szellemét, kamatoztatni akarjuk az Istentől ránkbízott talentumokat, mert érezzük magunkban a buzgóságot a lelkek iránt. De nem ez volna az első eset, ha valaki közületek teljes jóakarattal áldozatul esne egy ilyen vegyes társaságnak – ex phariseis et herodianis11, mint a farizeusok és a Heródes-pártiak. Ezek csapdát állítanak, holott keresztényként Isten jogait kellene védeniük, s ehelyett a gonoszság erőivel kötnek szövetséget azok zaklatására, akik testvéreik a hitben, és a közös Megváltó művének szolgái.

Legyetek okosak, egyszerűségben tevékenykedjetek, mert ez Isten igazi gyermekeinek erénye. Beszédetek és ahogyan tesztek valamit, legyen természetes. Járjatok a dolog végére, ha kérdésesnek láttok valamit, ne maradjatok a felszínen. És legyetek előre tisztában vele, hogy keresztény kötelességeitek komoly és az életszentség szellemében való teljesítése másokban és önmagunkban is okozhat kellemetlenséget.

Nem akarom titkolni előttetek, hogy szenvedek, mikor korholnom kell, vagy olyan döntést hoznom, ami fájdalmat okoz. Nem vagyok szentimentális, de fáj nekem előtte, alatta és utána is. Az a gondolat vígasztal, hogy csak az állatok nem sírnak, mi viszont, emberek, Isten gyermekei, tudunk sírni. Tisztában vagyok tehát vele, hogy ti is szenvedni fogtok néha, ha a kötelességeteket hűségesen akarjátok teljesíteni. Valószínűleg kényelmesebb elkerülni mindig és mindenben a fájdalmasat azzal az ürüggyel, hogy nem akarjuk megszomorítani embertársunkat. Ez azonban tévút, amit azért választunk, mert félünk attól, hogy szenvedést okozunk magunknak, mert az, hogy meg kell feddni valakit, általában nem kellemes dolog. De gondoljatok arra, gyermekeim, hogy a pokol tele van csukott szájakkal.

Egyesek közületek orvosok. Bocsássátok meg nekem, hogy megint az orvostudomány köréből veszek egy hasonlatot; lehet, hogy nem egészen megfelelő, de aszkétikus meggondolásként jól alkalmazható. Aki a sebet be akarja gyógyítani, az először alaposan kitisztítja, még a környékét is. Persze tudja az orvos, hogy fáj, de azt is tudja, hogy sokkal rosszabb lesz, ha most nem teszi meg. Így aztán fertőtleníti a sebet. Fáj, ég, de így akadályozza meg a nagyobb bajt.

Ha viszont már a testi egészség is megkívánja az ilyen eljárást még kisebb horzsolásoknál is, mennyivel inkább szükség van rá, mikor a lélekről, az ember életének valódi központjáról van szó. Mennyire alaposan kell akkor tisztogatni, eltávolítani, fertőtleníteni, szenvedni! Az okosság parancsolja ezt, és ha valaki fél ettől a kötelességtől, és nem tesz neki eleget, az nem csupán hanyagság, hanem az igazságosság és erősség elleni vétek is.

Legyetek meggyőződve arról, hogy egy kereszténynek, aki azt akarja tenni, ami Isten és ember előtt helyes, – annak – legalábbis csírájában – minden erényre szüksége van. Igen, de a saját gyöngeségem, Atya? – kérdezhetitek. Én pedig ezt felelem: beteg orvos nem tud gyógyítani? Nem tudja fölírni a megfelelő gyógyszert akkor is, ha krónikus betegsége van? Persze hogy tudja, elég, ha megvan a hozzá szükséges tudása, és ugyanolyan odaadással gyógyít, mint amilyennel a saját betegségét kezeli.

Saját gyöngeségünk gyógyító ereje

Ha Isten jelenlétében bátran megvizsgáljuk magunkat, ti is és én is mindennap számtalan hibát találunk magunkban. Nem döntő fontosságúak, mindaddig, amíg Isten segítségével küzdünk, hogy legyőzzük őket. Le is fogjuk küzdeni őket, ha talán nem is sikerül teljesen megszabadulni tőlük. Ezenkívül ha azon fáradozol, hogy mindig válaszolj Isten kegyelmére, gyengeségeid ellenére segíteni fogsz másoknak saját súlyos hibáik legyőzésében. Mivel tudod, hogy éppen olyan törékeny vagy, mint ők, és éppúgy beleeshetsz bármely szörnyű hibába, megértőbbé és finomabbá válsz, de sürgetni is fogod, hogy mi mindannyian úgy döntsünk, teljes szívünkből szeretjük Istent.

Keresztényként, Isten gyermekeiként embertársaink segítői kell, hogy legyünk. Komolyan kell vennünk azt, ami a Jézus körüli alakoskodók szájában hamisan csengett: te nem nézed az emberek személyét12. Mi tehát elutasítunk magunktól minden részrehajlást – bennünket minden ember érdekel! –, de magától értetődően először is azokkal kell törődnünk, akiket Isten többféle, néha látszólag véletlen körülmény miatt helyezett környezetünkbe.

Et viam Dei in veritate doces13, te Isten útját az igazság szerint tanítod. Tanítani, tanítani, tanítani! Isten igazi útját megmutatni! Ne félj, hogy látják személyes hibáidat, a tieidet és az enyémeket; sőt sürgetést érzek, hogy elmondjam, hogy küzdeni akarok ellenük, ebben és ebben a dologban meg akarok változni, hogy hűségesebb lehessek az Úrhoz. Isten útját mutatjuk meg azzal is, hogy törekszünk úrrá lenni nyomorúságainkon: először is életünk tanúságtételével, bármennyire föltűnőek is a hibáink; azután azzal, hogy tanítunk, amint Urunk tette, aki coepit facere et docere14 – először cselekedett, és aztán szentelte magát a tanításnak.

Hadd mondjam el, hogy nagyon szeretlek benneteket – és a mennyei Atya még jobban szeret titeket, aki végtelenül jó, és mindig Atya –, és nem tudok rólatok semmi rosszat mondani. De úgy látszik, segítenem kell nektek abban, hogy szeressétek Krisztust, és Krisztus nyáját, az Egyházat. Úgy gondolom tudniillik, hogy nem tesztek túl rajtam ebben: Versenyeztek velem, de nem tudtok fölülmúlni. Tehát amikor elmélkedésben vagy személyes beszélgetésben feltárom hibáitokat, nem azért teszem, hogy fájdalmat okozzak, csak azt akarom, hogy mindannyian még jobban szeressük Krisztust. Azt sem akarom semmiképpen elfelejteni, hogy mindarra, amit az erények szükségességéről mélyen bele akarok vésni lelketekbe, nekem is nagyon nagy szükségem van.

Egyszer hallottam valakitől egy kemény megjegyzést, hogy a botlás megtapasztalása semmi másra nem való, mint arra, hogy még százszor elbotoljunk ugyanúgy hibázva. Szerintem viszont legyetek bizonyosak abban, hogy aki okos, tanul a saját botlásából. Megkapta a figyelmeztetést, megerősíti magában a jószándékot, megújítja vágyát, hogy szent legyen. Isten szolgálatában elért győzelmeitek és elszenvedett vereségeitek megtapasztalásából mindig megerősödött szeretettel kerüljetek ki és azzal az elhatározással, hogy keresztény állampolgári jogaitokat és kötelességeiket komolyan veszitek, nem téveszt meg és nem kelt félelmet bennetek a dicséret, a felelősség vagy a rossz testvérek szóbeszéde. Föltéve persze, hogy becsületesen és hűségesen keressük Isten dicsőségét és embertársaink javát.

Tehát okosnak kell lennünk. Miért? Azért, hogy igazságosak legyünk, gyakoroljuk a felebaráti szeretetet, eredményesen szolgáljuk Istent és az embereket. Találóan mondták az okosságról, hogy genitrix virtutum15 és auriga virtutum16, az erények anyja és vezetője.

Mindenkinek a magáét

Olvassátok el figyelmesen a mai részt az Evangéliumból, hogy fel tudjuk használni a nagyszerű leckét az erényekről, amelyeknek meg kell határozniuk cselekvésünket. A farizeusok és heródiánusok álnok behízelgési kísérlete után teszik föl az igazi kérdést: Mit gondolsz: szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem?17 Figyeljétek meg alattomosságukat, mondja Aranyszájú Szent János. Ugyanis nem azt mondják, magyarázd el nekünk, mi a jó, a megfelelő, a megengedett, hanem: mondd meg nekünk, mi erről a véleményed. Megszállott igyekezettel akarnak neki csapdát álltani, és kegyvesztetté tenni őt a politikai felsőbbség előtt18. Jézus azonban fölismerte gonosz szándékukat, és azt mondta: „Miért kísértetek engem, ti képmutatók! Mutassátok az adópénzt!” Azok odahoztak neki egy dénárt. Ekkor megkérdezte tőlük: „Kié ez a kép és a felirat?” Azt felelték neki: „A császáré.” Erre azt mondta nekik: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené”19.

Látjátok: nagyon régi dilemmáról van szó, és az Úr világos, félreérthetetlen feleletet ad rá. Nincs ellentét Isten szolgálata és az emberek szolgálata közt, az állampolgár jogai és kötelességei és a keresztény ember jogai és kötelességei közt, a földi tartózkodási helyünk építéséért és virágzásáért végzett munka és azon tudás közt, hogy a világ csak út, út az égi hazába.

Ebben is megmutatkozik – nem fáradok bele, hogy hangoztassam – az élet egysége, amely szükséges azoknak, akik mindennapi munkájukkal, családi életükkel és társadalmi feladataikkal akarnak eljutni az életszentségre. Jézus elutasítja az ellentmondásos magatartást: Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti20. A keresztényt, aki föltétel nélküli igenlő válaszával a meghívásra Isten mellett dönt, választása arra ösztönzi, hogy mindent Istenre irányítson, és ezzel egyidejűleg mindent megadjon felebarátjának, ami őt az igazságosság szellemében megilleti.

Semmiféle álszent okoskodás nem igazolhatja, hogy elvegyünk valamit a másik embertől, ami megilleti. Ha valaki azt mondja: »Szeretem Istent«, és a testvérét gyűlöli, az hazug21. De azok a szűkmarkúak is csalódnak, akik takarékoskodnak a teremtő Istennek, Atyánknak járó, imádó szeretettel és tisztelettel, és azok is, megtagadják az engedelmességet az isteni parancsoknak abban a hamis föltételezésben, hogy egyesek közülük nem egyeztethetők össze az ember szolgálatával. Szent János erről azt mondja nagyon világosan: Abból tudjuk meg, hogy szeretjük Isten gyermekeit, hogy szeretjük Istent, és megtesszük parancsait. Mert az az Isten iránti szeretet, hogy megtartjuk parancsait. Parancsai nem nehezek22.

Időnként hallotok majd néhány praktikusnak beállított, de szeretetnek nem nevezhető elméletet, hogy megrövidítsék Isten tiszteletét a dicsőítését. Mindaz, ami Istent magasztalja, számukra túlzás. Ne törődjetek ezekkel a hangokkal, menjetek tovább utatokon. Az ilyen spekulációk csak értelmetlen vitatkozásokhoz vezetnek, amelyek sok embert megbotránkoztatnak, és ellentmondanak Krisztus parancsának, hogy adjuk meg mindenkinek, ami neki jár, ezzel gyakorolva finom érzékkel és határozottan az igazságosság magasztos erényét.

Az igazságosság követelményei Istennel és emberrel szemben

Mélyen bele akarjuk vésni lelkünkbe, hogy ez látszódjon a viselkedésünkön is: első helyen áll az igazságosság Istennel. Ez a próbaköve az igazság éhezésének és szomjazásának23, ez különbözteti meg az igazságosságot attól a kiabálástól, amelynek az alaphangja irigység, elkeseredés, önzés és kapzsiság … Mert ijesztő és szívtelen igazságtalanság megtagadni Teremtőnktől és Megváltónktól az őt megillető hálát mérhetetlenül bőkezű adományai sokaságáért, amely Tőle árad ránk. Ha valóban törekedtek az igazságosságra, gyakran gondoljátok át, mennyire függtök Istentől – mert mid van, amit nem kaptál?24 – és ez mélyebbé teszi a hálát, amit éreztek, és erősebbé vágyatokat, hogy jobban viszonozzátok az Atya határtalan szeretetét.

Kialakul majd így bennetek a gyermeki jámborság, és egyre inkább szívbeli gyöngédséggel közeledtek Istenhez. Ne bizonytalanítson el, ha néhány képmutató azt kérdezi majd, joga van-e rá Istennek, hogy ennyit követeljen. Lépjetek csak fenntartások nélkül Isten elé, engedelmesen, mint az agyag a fazekas kezében25, és mondjátok teljes szívvel: Istenem és mindenem! Te vagy Istenem és mindenem. Ha azután váratlanul kemény csapás ér, például meg nem érdemelten szorult helyzetbe kerülsz mások miatt, képes leszel megújuló örömmel énekelni: Legyen meg, teljesüljön, dicsérjük és magasztaljuk Isten mindennél igazságosabb és mindennél szeretetreméltóbb akaratát. Ámen. Ámen.

Találóan mutatja be Isten színe előtti helyzetünket a hasonlat arról a szolgáról, aki tízezer talentummal tartozott26. Nekünk sincs semmink, amiből vissza tudnánk adni tartozásunkat. Ez Isten jótettei miatt mérhetetlen, de bűneink még növelik is. Igazság szerint legodaadóbb küzdelmünk sem érdemli ki az isteni megbocsátást számtalan bűnünk számára. De amire nem képes az emberi igazságosság, azt a túláradó isteni irgalom meg tudja tenni. Mert jó, mert irgalma örökkévaló27, Isten el tudja törölni tartozásunkat.

Emlékeztek rá, hogy a példabeszédnek van egy másik fele is, amely pontosan a fordítottja az elsőnek. Az a szolga, aki alighogy megszabadult óriási adósságától, nem irgalmaz szolgatársának, pedig még száz dénár sincs, amivel az tartozott neki. Itt mutatkozik meg szívének gonoszsága. Önmagában véve joga van visszakövetelni a tulajdonát. De lázadozik bennünk valami, mert ekkora könyörtelenség nem lehet igazságos. Nem lehet helyénvaló, hogy abban, aki éppen előtte irgalmas jóságot és megértést kapott, nyoma se legyen a türelemnek adósa iránt. Itassa át gondolkodásotokat, hogy az igazságossághoz nem elég a jogok és kötelességek kimérése, igazságosnak lenni nem számtani művelettel kell, nem összeadással és kivonással.

A keresztény erényesség többet követel. Hálásnak, szeretetreméltónak, nagylelkűnek akar téged, jó és rossz időkben hűséges, megbízható barátnak. Azt akarja, hogy a törvényt és a törvényes fölsőbbséget tiszteljük, és szívesen változtassunk a véleményünkön, ha belátjuk, hogy tévedtünk. Főleg pedig igaz emberként teljesítsük hivatásbeli, családi és társadalmi feladatainkat, magától értetődő odaadással, nem tüntetően, élve jogainkkal, amelyek egyben kötelességek is.

Nem hiszek a lusták igaz voltában, mert az ő dolce far nienté-jük – ahogyan az én szeretett Itáliámban mondják – ellentmond, néha igen súlyos formában, az igazságosság egyik alapvető elvének: a munkának. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Isten az embert arra teremtette, ut operaretur28, hogy dolgozzon, és embertársaink függnek a munkánktól a családban, az országban, az egész emberiségnek szüksége van hatékony munkánkra. Gyermekeim, micsoda szegényes elképzelésük van az igazságosságról azoknak, akik azt hiszik, hogy az csupán az anyagi javak igazságos elosztása!

Igazságosság, szabadságszeretet és az igazság szeretete

Még gyermek voltam, amint fülem volt a hallásra, hogy a Szentírás nyelvezetét használjam29, mikor már hallottam véleményeket és ellenvéleményeket a szociális kérdésről. Szó sincs tehát rendkívüli dologról, régi, mindig is létező téma. Abban a pillanatban jelenhetett meg, amikor az emberek társulni kezdtek, és észrevehetővé vált az életkor, értelem, munkateljesítmény, érdekek vagy a személyiségek különbözősége.

Nem tudom, elkerülhető-e, hogy a társadalomnak osztályai legyenek. Nem is az én dolgom, hogy ilyen témákról tárgyaljak, főként nem ebben a kápolnában, ahol azért jöttünk össze, hogy Istenről beszéljünk – soha életemben nem szeretnék másról beszélni, – és hogy vele beszélgessünk.

Gondolkodjatok úgy, ahogy akartok mindarról, amit az isteni gondviselés a nézetek szabad küzdelmére bízott. Én azonban Jézus Krisztus papja vagyok, és ezért általánosabb szempontból kell fölhívnom a figyelmeteket arra, hogy sohasem szabad felhagynunk az igazságosságért való munkálkodással, még ha hősiességet kíván is.

Mivel tudjuk, hogy Krisztus szerezte meg nekünk a szabadságot30, kötelességünk, hogy minden egyes ember személyes szabadságát védjük. Ha nem így tennénk, milyen jogon követelnénk meg ezt a magunk számára? Az igazságot is terjesztenünk kell, mivel veritas liberabit vos31, az igazság szabaddá tesz bennünket, a tudatlanság viszont rabszolgává. Támogatnunk kell minden ember élethez való jogát, az emberhez méltó élethez szükséges dolgokhoz való jogot, a munkához, és pihenéshez, állapotának megválasztásához, családalapításhoz, gyermekek neveléséhez való jogot, betegségben és idős korban az emberi méltósághoz való jogot, a kulturális javakhoz, más állampolgárokkal törvényes célokért való szabad egyesülés jogát – mindenek előtt pedig minden embernek azt a jogát, hogy teljesen szabadon megismerhesse Istent és szerethesse, mert egy helyesen képzett lelkiismeret mindenben fölfedezi a Teremtő kezenyomát.

Ezért nagyon fontos, hogy hangsúlyozzuk a marxizmus és a keresztény hit öszeférhetetlenségét. Ezzel én nem politikai tant hirdetek, hanem csupán azt ismétlem, amit az Egyház tanít. El lehet-e képzelni valamit, ami a hittel kibékíthetetlenebbül ellentétes, mint egy olyan rendszer, amely Isten szerető jelenlétének a lélekből való eltüntetésére épít? Mondjátok ki jó hangosan, hogy senki ne csukhassa be a fülét: ahhoz, hogy megvalósítsuk az életben az igazságosságot, nincs szükségünk a marxizmusra. Ellenkezőleg, az ilyen súlyos tévedés, amely kizárólag anyagi megoldásokkal félretolja a béke Istenét, csak akadályokat gördít az emberi jólét és az egymás iránti megértés elé. A kereszténység adja meg nekünk a tiszta fényt, amelyben a válasz minden kérdésre láthatóvá válik: elég az, hogy őszintén fáradoztok azon, hogy katolikusok legyetek, non verbo, neque lingua, sed opere et veritate32, nem szavakkal és nyelvvel, hanem tettekkel és igazságban. Mondjátok ki az igazságot mindig, csomagolatlanul, nem törődve félelmekkel, valahányszor alkalom van rá, és ha kell, teremtsétek meg rá az alkalmat.

Igazságosság és szeretet

Olvassátok a Szentírást, szemléljétek az Úr életének egy-egy jelenetét, tanítását. Álljatok meg azoknál az intéseknél, amelyekkel azt a maréknyi embert alakította, akiket apostolainak szánt, és akiket elküldött az egész világba. Mi a fő üzenet, amely végig jelen van? Nem a szeretet új parancsa? A szeretet nyitja meg az utat a pogány, tönkretett világba.

Legyetek meggyőződve arról, hogy puszta igazságossággal sohasem tudjátok megoldani az emberiség nagy kérdéseit. Ne csodálkozzatok, hogy az emberek megsértődnek, ha csak száraz igazságossággal kezelik őket, mert az ember méltósága sokkal többet kíván, hiszen Isten gyermeke. Szeretetnek kell mindent belülről élettel betöltenie, és kísérnie kívülről, ez mindent szelíddé, istenivé tesz, hiszen szeretet az Isten33. Mindig az istenszeretet legyen az indítóokunk, akkor könnyebb lesz a felebaráti szeretet, és minden földi szeretet tisztább és értelemmel átitatottabb.

A puszta igazságosságtól hosszú az út a szeretet teljességéig, és nem sokan járják végig, a célig. Néhányan megelégszenek egy pár lépéssel: nem törődnek az igazságossággal, és némi jótékonysággal elintézik a dolgot. Ezt felebaráti szeretetnek nevezik, és nem gondolják végig, hogy ez csak a kötelességük kis része. Elégedettek magukkal, mint az a farizeus, aki törvénytisztelőnek tartotta magát, mert kétszer böjtölt hetente, és tizedét adott jövedelméből34.

A szeretet, az igazságosság túláradása, először is a kötelesség teljesítését kívánja meg: azzal kezdjük, ami jogos, azután azzal, ami helyesnek tűnik… De a szeretethez még sok minden szükséges: gyengédség, finom érzék, beleérző képesség, barátságos magatartás. Vagyis meg kell szívlelni azt, amit az apostol mond: hordozzátok egymás terhét, s így teljesíteni fogjátok Krisztus törvényét35. Csak így fogjuk teljes mértékben élni a szeretetet és megvalósítani Krisztus parancsát.

Számomra a legjobb példa arra, hogyan kapcsolható össze a valódi igazságosság és szeretet, az, ahogyan egy anya viselkedik. Ugyanúgy szereti mindegyik gyermekét, de éppen ezért másképpen kezeli mindegyiküket. Ez az egyenlőtlen igazságosság, hiszen mindegyik gyermek más. Embertársaink viszonylatában is tökéletesíti és kiegészíti a szeretet az igazságosságot úgy, hogy eltérő tulajdonságú emberekkel eltérő módon viselkedünk. A tényleges helyzet szerint adhatunk a szomorúnak örömöt, a tudatlannak tudást, a magányosnak melegséget… Az igazságosság megköveteli, hogy mindenkinek megadjuk a magáét, de nem ugyanazt. Az utópisztikus egyenlősítés súlyos igazságtalansághoz vezet.

Ha mindig úgy akarunk viselkedni, mint egy jó anya, ahhoz el kell felejtenünk magunkat, és nem kívánni másféle uralkodást, mint hogy másoknak szolgáljunk, ahogyan Jézus Krisztus élte és tanította ezt: az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon36. Ehhez belső erő kell, hogy saját akaratunkat alárendeljük az isteni mintának, hogy mindenkiért tudjunk tenni, és keressük a küzdelmet az emberek örök boldogságáért és javáért. Nem ismerek jobb utat ahhoz, hogy igazságosak legyünk, mint az odaadó és szolgáló életet.

Sokan naivnak fognak tartani. Nem törődöm vele, ha így gondolkoznak rólam, mert még mindig hiszek a szeretetben; kezeskedem róla, hogy mindig is hinni fogok! És amíg az Úr élni enged, továbbra is azon fogok fáradozni, mint Krisztus papja, hogy legyen egység és békesség azok között, akik – mint ugyanazon Atyaistennek a gyermekei – testvérek; hogy az emberek jobban megértsék egymást, és hogy mindenkinek része legyen ugyanabban az eszményben: a hitben.

Forduljunk Szűz Máriához, az okos és hűséges Szűzhöz, Szent Józsefhez, az ő jegyeséhez, az igaz ember tökéletes példaképéhez37. Ők, akik Jézus, az Isten Fia jelenlétében megélték azokat az erényeket, amelyeken elmélkedtünk, kieszközlik nekünk azt a kegyelmet, hogy ezek az erények mélyen gyökeret verhessenek lelkünkben, azért, hogy elhatározzuk, úgy cselekszünk mindenkor, mint a Mester jó tanítványai: okosan, igazságosan, telve szeretettel.