ELSZAKADÁS

Nagyhét elején vagyunk. Közel van az a pillanat, amikor a Golgotán az egész emberiség megváltása beteljesül, és én úgy gondolom, ez az idő éppen alkalmas arra, hogy te is és én is átgondoljuk, milyen módon szerezte meg Jézus, a mi Urunk, üdvösségünket. Szemlélni akarjuk irántunk való szeretetét, ezt a valóban kimondhatatlan szeretetet irántunk, szegény teremtmények iránt, akik a föld sarából vagyunk.

Memento homo, quia pulvis es, et in pulverem reverteris1. Emlékezél, ember, hogy por vagy és porrá leszel. Ezekkel a szavakkal intett bennünket anyánk, az Egyház a böjti idő kezdetén, hogy ne felejtsük el soha, milyen nyomorúságosak vagyunk: testünk, amely most duzzad az életerőtől, egy napon eloszlik, mintha csak könnyű porfelhő lenne, ami az úton marad utánunk: mint köd, amit elűz a nap2.

Krisztus példája

Miután ilyen nyersen fejeztem ki, mennyire semmi vagyunk, szeretnék egy másik valós tényt fölidézni nektek, ami azonban nagyszerű: Isten bőkezűségét, amely hordoz, és istenivé tesz bennünket. Halljátok az apostol szavát: Hiszen ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét, hogy értetek szegénnyé lett, bár gazdag volt, hogy az ő szegénysége által gazdagok legyetek3. Szemléljétek nyugodtan Mesterünk példáját, azonnal annyi ösztönzést találtok benne, hogy egész életünkre indítást kapunk belőle a szemlélődéshez és hogy pontos, őszinte jófeltételeket, az eddiginél nagylelkűbb elhatározásokat hozzunk. Mi nem akarjuk szem elől téveszteni a célt, amely mindannyiunké: mindegyikünknek Krisztushoz hasonlóvá kell válnia, ahhoz a Krisztushoz, aki – amint éppen most hallottátok – érted és értem szegény lett és szenvedett, hogy példát adjon nekünk, amit követnünk kell4.

Sosem tetted fel magadban a kérdést, tiszteletteljes kíváncsisággal, hogyan mutatta meg Jézus az ő túláradó szeretetét? Újra csak Szent Pál felel nekünk: Ő mint Isten (...) kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett föl, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint ember5. Gyermekeim, erre a titokra csak csodálattal és hálával tekinthetünk, mert azt tanítja: Isten hatalmának teljessége, minden fensége, végtelen szépsége és harmóniája, gazdagságának kimeríthetetlensége, maga az Isten rejtve maradt Jézus Krisztus emberségében, hogy nekünk szolgáljon. A Mindenható jelenik meg közöttünk, és egy időre homállyal takarja el saját dicsőségét, hogy megkönnyítse teremtményeinek a vele való megváltó találkozást.

Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Isten nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van6 – írja Szent János evangéliumában, mikor megmutatta magát a látásától megzavarodott embereknek. Először újszülöttként Betlehemben, később mint egy gyermek a sok közül, majd a templomban értelmes, eleven eszű fiatalként, végül mint szeretetreméltó, megnyerő tanító, aki megdobogtatja a lelkes tömegek szívét.

Isten így emberré vált szeretetének néhány vonása kell csak, és Krisztus nagylelkűsége szíven talál, lángra gyújt, szelíden bánatra indít, mert porig aláz saját viselkedésünk, ami oly gyakran önző és kicsinyes. Az Úr nem riad vissza attól, hogy megalázkodjon, mert így nyomorult állapotunkból istengyermeki méltóságra emel, és testvéreivé fogad. Viszont te meg én balga büszkeségünkben csak élvezzük az adományokat és képességeket, amelyeket kaptunk, és emelvényként használjuk őket, hogy a többiek fölött állónak érezzük magunkat. Mintha csupán a mi érdemünk volna az a mégiscsak viszonylagos értékű teljesítmény. Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna? 7

Bár mindenki magára vonatkoztatná, amit most mondok nektek! Isten odaadásának és megalázkodásának láttán iszonyatos bűnnek tűnik a gőgös ember becsvágya és önteltsége, mert végtelen ellentétben van azzal példával, amelyet Jézus adott. Próbáljátok meg megérteni, mit jelent, hogy ő Isten, és megalázkodik. A saját énjébe bolondult ember pedig föltétlenül mások fölött akarja érezni magát, és nem jön rá, hogy csak agyag, olcsó cserépedény.

Talán hallottátok gyermekkorotokban a mesét a parasztemberről, aki egy aranyfácánt kapott ajándékba. Először meglepetten és örömmel fogadta az ajándékot, de aztán megfelelő helyet kellett neki keresnie. Hosszú ideig hányta-vetette magában a dolgot, aztán úgy döntött, hogy a tyúkólban helyezi el az aranyfácánt. A tyúkokat elbűvölte a jövevény szépsége, körülvették, és csodálták, félistennek tartották. A nagy fölfordulás közepén jött el az etetés ideje. A paraszt szórni kezdte a magokat, ide egy marékkal, oda egy marékkal, a fácán pedig éhes volt a hosszú várakozás után. Nekiesett, meg akarta tömni a gyomrát, és a tyúkok egyszerre lehiggadtak, mikor látták, hogy ez a ragyogó szépség milyen hétköznapian nagybelű. Kiábrándultan kezdték el csipkedni, amíg ki nem tépték minden tollát. Ugyanilyen nyomorúságos a bukása az olyan embernek, aki önmagát dicsőítve jár a világban. Annál szerencsétlenebb, minél vakmerőbben támaszkodott a saját erejére, és bízott saját képességeiben.

Vonjátok le belőle a gyakorlati következtetést a mindennapokra. Értsétek meg, hogy a képességeket – a természetfölöttieket éppúgy, mint természeteseket – azért bízták ránk, hogy helyesen használjuk őket. Szabaduljatok meg attól a nevetséges ábrándképtől, hogy bármit is csupán saját erőfeszítéseteknek köszönhettek. És minden számításotoknál gondoljatok arra, hogy van egy tényező, amelyet senki sem hagyhat ki – Isten.

Ha így nézitek a dolgokat, akkor ki kell, hogy alakuljon bennetek a meggyőződés, hogy ha őszintén és szorosan az Úr nyomában akarunk járni, és valóban szolgálni akarjuk az Istent és az embereket, akkor semmit meg nem tartva szabaddá kell válnunk önmagunktól. A szellemi adományoktól, az egészségtől, a megtiszteltetésektől, a nemes becsvágytól, a sikerektől és a diadaloktól.

Igen, még azokat a jó törekvéseket is belefoglalom, – mert ennyire elszántnak kell lenned – amelyek abból a vágyból fakadnak, hogy csak Isten dicsőségét keressük, és mindennel őt magasztaljuk. Ha ez a szándékunk, akkor tisztán és határozottan kell működnie akaratunknak: Uram, én ezt vagy azt akarom, de csak akkor, ha neked is tetsző, különben mi hasznom van belőle? Ettől halálos döfést kap az önzés és a hiúság, ami mindannyiunk szívébe belopódzik, és megszerezzük lelkünknek az igazi békét, mert minél inkább elszakadunk tőlük, annál bensőségesebben és erősebben fészkeljük be magunkat Isten ölelésébe. Ahhoz, hogy Krisztushoz hasonlóvá váljunk, szívünknek egészen szabadnak kell lennie a ragaszkodásoktól. Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de az élete kárt szenved?8 Szent Gergely azt mondja erről: Nem elég a dolgoktól elszakadva élni, ha nem szakadjunk el önmagunktól is. De (...) magunkon kívül kihez fogunk fordulni? És ki fog lemondást gyakorolni, ha ez annyit jelent, hogy tagadjuk meg magunkat?

Tudjátok meg azonban: más a helyzetünk, mint a bűn miatt bukottaknak, és más mint Isten által megformáltaknak. Másfélének teremtettek bennünket, és másfélévé alakítottuk mi magunkat. Tagadjuk meg tehát, amivé bűneink miatt lettünk, és maradjunk olyanok, amilyenné a kegyelem tett. Az, aki gőgösnek született, és alázatossá válik, mikor Krisztushoz tér, már legyőzte önmagát; az, aki kéjenc volt, és önmegtartóztató életre tér át, megtagadta azt, aki azelőtt volt; az, aki kapzsi volt, és már nem pénzsóvár, hanem elkezd adakozni a sajátjából, ahelyett, hogy idegen tulajdont szerezne meg magának, bizonyos, hogy legyőzte önmagát9.

A keresztény ember önuralma

Az Úr szíveket keres, nagylelkűeket és valóban mindentől elszakadtakat. Kívánságának megfelelhetünk, ha határozottan átvágjuk azokat a hajóköteleket vagy finom szálakat, amelyek bennünket énünkhöz kötnek. Nem hallgatom el, hogy ez az elhatározás állandó küzdelem; minduntalan háttérbe kell szorítani terveinket, amelyeket jónak tartanánk és akarnánk; küzdenünk kell, hogy le tudjunk mondani olyasmiről, amiről sokkal nehezebb, mint a legcsábítóbb anyagi javakról.

Annak az elszakadásnak, amelyről Jézus prédikált, és amelyet minden kereszténytől elvár, szükségképpen megvan a látható kifejezése. Jézus Krisztus coepit facere et docere10, elkezdett cselekedni és tanítani, tanítását előbb tettekkel hirdette, majd szóban. Hányszor szemléltétek az Urat újszülöttként az istállóban, amint nagyon-nagyon szegényesen, szalmán fekve és jászolyban alussza első földi álmát. Szemetek előtt van az a sokféle tanítás is, amelyet apostoli vándorútja közben kaptatok, például az, amit annak a férfinak mondott, aki követni akarta tanítványául szegődve: A rókáknak odújuk van, az ég madarainak pedig fészkük, az Emberfiának azonban nincs hova lehajtania fejét11. Nem utolsósorban újból eszetekbe fog jutni az evangélista elbeszélése az apostolokról, akik szombatnapon úton voltak, megéheztek, és elkezdték egy búzamező kalászait tördelni12.

Azt mondhatjuk, hogy Urunk úgy áll küldetéséhez, amelyet Atyjától kapott, hogy mindig az adott napnak él, és ahogy az őt hallgatókat tanítja isteni szavaival: Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit egyetek, se a testetek miatt, hogy mibe öltözzetek. Az élet több az eledelnél, és a test a ruházatnál. Nézzétek a hollókat! Nem vetnek, nem aratnak, nincs kamrájuk, nincs magtáruk, és az Isten táplálja őket. Mennyivel többet értek ti akárhány madárnál! (…) Nézzétek a liliomokat, hogyan növekednek! Nem fonnak és nem szőnek; mégis, mondom nektek: Salamon teljes dicsőségében sem volt úgy öltözve, mint egy ezek közül. Ha pedig a mező füvét, amely ma van, és holnap kemencébe vetik, Isten így ruházza, mennyivel inkább titeket, kicsinyhitűek13!

Mennyi gondot, mennyi aggódást takaríthatnánk meg, ha erősek volnánk a hitben, és jobban bíznánk az isteni gondviselésben! Ha bizonyosabbak lennénk az isteni segítségben, amely soha sem hagy bennünket cserben! Akkor nem emésztene a sok gond, mert az Úr szava szerint ezeket a pogányok keresik14, vagyis azok, akiknek nincs érzékük a természetfölöttiek iránt. Barátként, papként, atyátokként szeretném minden élethelyzetre vonatkozóan emlékezetetekbe idézni a bizakodást, hiszen Isten irgalmából mindannyian Atyánk gyermekei vagyunk, aki mindenható, az égben és a szívetek mélyén lakik. S ezért, mintha tűzzel tenném, szeretném szívetekbe írni, hogy földi utunkon – belsőleg elszakadva oly sok, állítólag nélkülözhetetlen dologtól – csak optimizmusra van okunk. Atyátok azonban tudja, hogy szükségetek van ezekre15, és ő majd gondoskodik mindenről. Higgyétek el, csak így élhetünk a teremtés uraiként16, és nem esünk abba az iszonyú szolgaságba, amelybe sokan mások, akik elfelejtik, hogy ők Isten gyermekei, és túlbuzgón tervezik a holnapot vagy egy későbbi időpontot, amikor talán már nem is élnek.

Engedjétek meg nekem megint, hogy egy kicsit beavassalak személyes tapasztalataimba. Isten jelenlétében nyitom meg lelkemet nektek, abban a meggyőződésben, hogy nem példakép, hanem csak szegény, nyomorult ember, alkalmatlan, tompa szerszám vagyok, amelyet azért használt fel az Úr, hogy világosan megmutassa, Ő még egy asztallábbal is csodálatosan tud írni. Mikor tehát magamról mesélek, eszembe sem jut, hogy amit teszek, annak a legcsekélyebb érdemet is tulajdonítsam; még kevésbé akarlak titeket arra biztatni, járjátok ugyanazt az utat, amelyen az Úr engem vezetett; mert lehet, hogy az Úr tőletek nem ugyanazt kéri, ami nekem annyit segített, hogy Isten művében, amelynek egész életemet szenteltem, szabadon dolgozhassak.

Mivel saját kezemmel tapinthattam, saját szememmel láthattam, azért állítom nektek a következőt: ha rábízzátok magatokat az isteni Gondviselésre, ha mindenható karjába kapaszkodtok, akkor mindig meglesz az, amivel Istent, az Anyaszentegyházat és a lelkeket szolgálni tudjátok anélkül, hogy el kellene hanyagolnotok kötelességeiteket. És élvezni fogjátok azt az örömöt és azt a békét, amelyet mundus dare non potest17, amelyet a világ nem adhat, és amelyet az összes földi jó birtoklása meg nem adhat.

Az Opus Dei kezdetei óta, 1928-tól – miközben semmiféle anyagi segítségem nem volt – és személyesen egyetlen fillérem sem; nem is avatkoztam gazdasági kérdésekbe, amelyek magától értetődően föllépnek, amint hús-vér emberek, vagyis nem angyalok kezdenek dolgozni egy művön, és anyagi eszközökre van szükségük ahhoz, hogy a munka eredményes legyen.

Az Opus Deinek mindig sok ember nagylelkű segítségére volt szüksége, hogy fenntartsa apostoli műveit, és azt hiszem, ez így is marad mindig, az idők végéig. Mert egyrészt ezek a művek sohasem lesznek nyereségesek, másrészt, bár növekszik munkatársaink száma és gyermekeim teljesítménye, az apostoli mű maga is terjedelmesebb lesz, és szaporodni fognak a felkérések apostoli tevékenységekre. Ezért kellett olykor nevetnie gyermekeimnek, ha nyomatékosan buzdítottam őket hűségre az isteni kegyelemhez, és közben egyszuszra fölszólítottam őket, hogy imádkozzanak merészen és kitartóan több kegyelemért... és több pénzért, a csengő érmékért, amelyek sürgősen kellettek.

Az első években még a legszükségesebb dolgok sem voltak meg. Isten tüzének vonzására iparosok, alkalmazottak, diákok gyűltek körém... Nem tudtak semmit szegénységünkről és nyomorúságos helyzetünkről, mert az Opus Deiben, hála Isten kegyelmének, mindig megpróbáltunk úgy dolgozni, hogy amilyen sok az áldozat és az ima, annyira láthatatlan legyen. Ha most visszagondolok arra az időre, teljes szívemből köszönetet kell mondanom Istennek. Micsoda biztonságban éreztük magunkat! Tudtuk, hogy csak Isten országát és igazságát kell keresnünk, és a többit mind megkapjuk ráadásképpen18. Nyugodtan mondhatom, egyetlen apostoli kezdeményezés sem maradt el anyagi eszközök hiányában. A megfelelő pillanatban megszerezte számunkra a szükségeseket így vagy úgy Isten, a mi Atyánk szokásos gondoskodása. Tisztába kellett, hogy jöjjünk vele: ő tud fizetni.

Ezért azt tanácsolom: ha mindig urai akartok maradni magatoknak, törekedjetek a teljes elszakadásra, félelem, meggondolások, gyanakvás nélkül. Személyes és családi kötelességeiteket teljesítve minden tisztességes földi eszközt tiszta szándékkal fogtok fölhasználni, és közben arra gondoltok majd, hogy Istent, az Egyházat, hazátokat és az egész emberiséget szolgáljátok. Mindig az vezessen, hogy nem az számít, megvan-e valami vagy nincs, hanem az, hogy keresztény hitünk igazsága szerint viselkedjünk, amely a teremtett dolgokat csak eszköznek tekinti. Vigyázzatok, ne essetek áldozatul a félrevezető látszatnak, nincs ezekben semmi véglegesen maradandó: Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol moly és rozsda emészt, ahol tolvajok betörnek, és lopnak. Gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem moly, sem rozsda nem emészt, és ahol tolvajok nem törnek be, és nem lopnak. Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is19.

Ha valaki boldogságát csak ennek a világnak a dolgaiban keresi, erőszakot követ el értelmes használatuk ellen, és lerombolja a Teremtő által akart rendjüket. Tanúja voltam már igazi tragédiáknak. Az ilyen emberek szíve szomorúan és kielégítetlenül bolyong, rosszkedvük nem szűnik, már a földön is rabszolgák, és éppen azoknak a javaknak áldozatai, amelyeket mérhetetlen fáradozás és nélkülözések árán sikerült összegyűjteniük. Mindenekelőtt azonban arra kérlek, ne feledjétek soha, hogy Isten nem lakhat olyan szívben, amely rendezetlen, alantas, értelmetlen szeretet sarába süllyedt. Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti20. Ezért másféle szeretet felé kell fordulnunk, amely boldoggá tesz bennünket (...), vagyis fordítsuk vágyainkat a magasság kincsei felé21.

Ezekkel a szavakkal nem arra akarlak rávenni, hogy mostantól fogva letégy kötelességeid teljesítéséről, és ne állj ki jogaidért. Éppen fordítva: ha erről az arcvonalról visszavonulnánk, az legtöbbször annyi volna, mint gyáván kitérni az életszentségért vívott küzdelem elől, amelyre Isten hívott bennünket. Ezért lelkiismeretbeli kötelességed különösen munkádra vonatkozólag, hogy te és a tieid semmiben se szenvedjenek hiányt, ami szükséges ahhoz, hogy keresztény életeteket méltó módon éljétek. Ne légy levert, és ne lázadozz, ha saját bőrödön is érezned kell, milyen az ínség, de – ismétlem – minden megengedett eszközzel igyekezned kell kiszabadulni belőle, mert Istent kísértenéd, ha nem tennéd. De küzdelmed közben ne felejtsd el: omnia in bonum! – azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra válik22, az ínség is, a szegénység is. Mostantól fogva szokj hozzá, hogy a kis hátrányokat örömmel fogadd: a kellemetlenségeket, a hideget, a forróságot, a lemondást valamiről, amit szükségesnek hittél, örömmel fogadd, ha lehetetlenné válik, hogy úgy és akkor pihenj, amikor neked jólesik, ugyanígy az éhséget, az egyedüllétet, a hálátlanságot, a megnemértést, a rágalmat...

Atyám, … ne vedd el őket a világból

Világi emberek vagyunk, hétköznapi keresztények, akik a társadalom vérkeringésébe kapcsolódva élnek. Az Úr azt akarja, hogy éppen hivatásbeli munkánkban legyünk szentek és hassunk apostoli módon. Azt akarja, hogy szenteljük meg magunkat a munkával, szenteljük meg a munkánkat, és segítsünk másokat, hogy ők is megszentelődjenek a munka által. Legyetek meggyőződve arról, hogy az Úr szerető Atyaként, szerető barátként ebben a környezetben vár rátok. Ezenkívül világossá teszi számotokra felelősséggel végzett hivatásbeli munkátok jelentőségét: a munka nemcsak létfenntartásotok eszköze, hanem a társadalom haladásának közvetlen szolgálata is, általa mások terhét együtt viselitek velük, és alkalom arra, hogy támogassátok azokat a helyi és világméretű kezdeményezéseket, amelyek egyes emberek vagy ínségben élő népek jólétének ügyét viszik előre.

Normális életünk – hogy olyanok vagyunk, mint mások – és fogékonyságunk a természetfölötti dolgok iránt, ez így együtt Jézus Krisztus példájának követése, aki valóban Isten és valóban ember. Nézzétek meg, milyen természetes minden az ő életében. Harminc évig él rejtetten, feltűnés nélkül. Egy kétkezi munkás a sok közt, falujában úgy ismerik őt, mint az ács fiát. Nyilvános életében sincs semmi hatásvadászó vagy különleges. Barátai vannak. Megjelenése olyan, mint a többieké, úgyhogy Júdásnak külön jelben kell megegyeznie ahhoz, hogy Jézust felismerjék: Akit megcsókolok, ő az23. Nem találunk rajta semmiféle különleges vonást. Engem megindít Mesterünk viselkedése: csak egynek lenni a sok közül.

Keresztelő Szent Jánosnak különleges hivatása volt, teveszőr köntöst viselt, sáska és vadméz volt a tápláléka. A mi Urunk varratlan köntöst viselt, evett és ivott, mint bárki, örült mások örömének, megosztotta fájdalmukat, nem utasította vissza a barátai által felkínált felüdülést, és – mindenki tudta róla – évekig maga kereste a kenyerét Józsefnek, a kézművesnek a műhelyében. A mi magatartásunk is ez kell, hogy legyen a világban: tiszta ruha, tiszta test és mindenekelőtt tiszta lélek.

Az is figyelemreméltó, hogy az Úr, aki a legteljesebb elszakadást tanítja a földi javaktól, mennyire törődik azzal, hogy ezeket a javakat ne pazarolják. A kenyérszaporítás csodája után, amikor több mint ötezer embert lakatott jól, azt mondta tanítványainak: »Szedjétek föl a megmaradt darabokat, hogy semmi el ne vesszen!« Összeszedték tehát, és tizenkét kosarat töltöttek meg24. Ha ezt az eseményt figyelmesen végiggondoljátok, meg fogjátok érteni, hogy sohase legyetek zsugoriak, hanem az Isten által rátok bízott képességek és anyagi javak jó kezelői.

Az elszakadás, amit Jézusra, példaképünkre tekintve hirdetek nektek, uralkodás. Semmi köze a kiabáló, tolakodó szegénységhez, ami csupán a lustaság és hanyagság álarca. Olyan legyen a ruházatod, amilyen helyzetedhez, környezetedhez, családodhoz, munkádhoz illik. Így öltöznek kollégáid is, te azonban Istenért öltözöl így, azzal a kívánsággal, hogy vonzó képe légy az igazi keresztény életnek, természetesen, hivalkodás nélkül. Ha törődünk ezekkel a dolgokkal – szeretném, ha megfogadnátok – inkább adjatok az ilyesmire túl sokat, mint túl keveset. Milyen lehetett Urunk viselkedése, milyennek gondolod? Elképzelted már, hogy milyen méltósággal viselhette varratlan köntösét, amelyet Mária valószínűleg sajátmaga szőtt? Emlékszel arra az esetre Simon házában, mikor Jézus szóvá tette, hogy nem adtak neki vizet, mielőtt asztalhoz ült?25 Természetesen Jézus mindenekelőtt azt akarja tanítani, amikor szóváteszi a hiányzó udvariasságot, hogy a szeretet a kis dolgokban mutatkozik meg igazán, de ugyanígy szeretné azt is tudtul adni, hogy a szokásos érintkezési formák őrá is vonatkoznak. Ezért fogunk – te és én – igyekezni a földi javaktól és kényelemtől való elszakadásért, hogy nem felejtkezünk el szerepünkről, és nem engedünk meg magunknak semmilyen különcködő viselkedést.

Annak a jeléül, hogy a földi dolgok urai és hűséges gazdái vagyunk Isten javainak – véleményem szerint – gondosan kell kezelnünk mindazt, amire szükségünk van, hogy sokáig megmaradjon, és jó állapotban tölthesse be a feladatát, ne menjen tönkre a gondozatlanságtól. Az Opus Dei házaiban egyszerű, kényelmes, de mindenekelőtt gondozott berendezést találtok, mert nem szabad a ház szegénységét a csúnyasággal és a piszokkal összetéveszteni. De nagyon jól megértem azt is, ha lehetőségeidnek, társadalmi helyzetednek és családod iránti kötelezettségeidnek megfelelően értéktárgyaid is vannak, amelyeket az áldozat és az elszakadás szellemében gondozol.

Már több mint huszonöt éve időnként meglátogattam egy karitatív intézményt, ahol szegényeket étkeztettek. Az odajáró koldusok egésznapi tápláléka az volt, amit ott kaptak. Tágas helyiség volt, és néhány jószívű nő tartotta fenn. Miután az első kiosztás megtörtént, más koldusok jöttek, hogy valamit nekik i jusson abból, ami megmaradt. Ebből a második csoportból föltűnt nekem egy koldus, mert egy ónkanál tulajdonosa volt! Előhúzta a zsebéből. és sóváran és kedvtelve nézte. Miután befejezte az evést, megint a kanalat nézte, és tekintete szinte diadalkiáltás volt: ez az enyém! Kétszer lenyalta, és elégedetten visszadugta a rajtalevő rongyok ráncai közé. A kanál igazán az övé volt! Ez a szerencsétlen – ágrólszakadt sorstársai közt – gazdagnak tartotta magát.

Ugyanabban az időben ismertem egy hölgyet a spanyol főnemességből. Istennél nincs az ilyesminek jelentősége, mert Ádám és Éva leszármazottaiként mindannyian egyenlőek vagyunk, gyenge teremtmények, akiknek erényei és hibái vannak, és ha Isten elhagy bennünket, a legnagyobb gaztettre is képesek. Mióta Krisztus megváltott bennünket, nem számítanak a különbségek, sem a fajta, sem a nyelv, sem a bőrszín, sem a származás, sem a gazdagság, mert mindannyian Isten gyermekei vagyunk. Az a hölgy, akiről most beszélek nektek, nagyúri házban lakott, de napi szükségleteire elég volt néhány fillér. Ezzel szemben bőkezűen fizette kiszolgáló személyzetét, a maradékból segélyezte a rászorulókat, magától viszont sok mindent megvont. Sok mindene volt, amire mások nagyon vágyódnak, de sajátmaga szegény volt, áldozatkész és mindentől teljesen elszakadt. Értitek, amit mondani akarok nektek? Elég, ha az Írás szavaira gondolunk: Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa26.

Ha ezt a lelkületet szeretnéd elérni, azt tanácsolom, érd be kevéssel a magad számára, másokkal viszont légy nagylelkű. Kerüld a fölösleges kiadásokat, amikor pazarlón, szeszélyből, hiúságból, kényelemszeretetből költekezel. Ne alakíts ki magadnak szükségleteket. Egyszóval tanulj Szent Páltól: Tudok szűkölködni, és tudok bővelkedni is; mindenütt mindent megszoktam: tudok jóllakni is, éhezni is, bővelkedni és nélkülözni is. Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad27.

Nagy Szent Gergely azt írja: Mindannyian, akik a hitért való küzdelem helyére jöttünk, vállaljuk a gonosz lelkek elleni harcot. Az ördögöknek nincs tulajdonuk a világban; mivel tehát ruhátlanul jelennek meg, mi is ruhátlanul kell, hogy küzdjünk ellenük. Mert ha valaki ruhában küzd egy ruhátlannal, hamar földre teremtik, mivel ellenfele talál rajta valamit, aminél fogva megragadja. És mi mások a földi dolgok, mint ruhafélék?28

Isten a jókedvű adakozót szereti

Az Úr által elvárt tökéletes elszakadás kapcsán szeretném fölhívni figyelmeteket egy másik, különösen fontos szempontra: az egészségre. Legtöbben fiatalok vagytok, abban a nagyszerű életszakaszban, amelyre jellemző a túláradó életerő. De az idő múlik, és a testi elhasználódás észrevehetővé válik. Azután lassanként egyre több korlátot tapasztalunk, ahogy ez már az érett években szokott lenni, végül pedig elérnek bennünket az öregkor fogyatkozásai. De meg is betegedhet közülünk bárki bármelyik pillanatban, és testi panaszaink is lehetnek.

Csak akkor leszünk majd képesek mindazt elfogadni, amit az emberek tévesen rossznak tekintenek, ha helyesen használjuk ki – tehát keresztényhez illő módon – a jó testi állapot idejét. Szeretném saját tapasztalataimat átadni nektek anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznék. Megeshet, hogy betegségünk idején embertársaink idegeire megyünk: nem látnak el rendesen, senki sem törődik velem, jobb bánásmódot érdemelnék, senki se ért meg... Az ördög mindig lesben áll, és a legkülönfélébb módokon támad nekünk. Betegség idején az a taktikája, hogy szeretne bennünk pszichózisfélét kiváltani, hogy elforduljunk Istentől, köztünk és környezetünk közt megmérgezze a viszonyt, és megsemmisítse az érdemek kincsét, amit úgy szerezhet meg minden lélek, ha a fájdalmat természetfölötti optimizmussal, vagyis szeretettel viseli el. Ha Isten akaratából mégis a gyötrődés hálójába kerülünk, lássátok ebben annak a jelét, hogy érettnek tart már arra, hogy még szorosabban kötődjünk megváltó keresztjéhez.

Ahhoz, hogy a betegséget vagy balsorsot, amelyet Isten esetleg ránk bocsát, örömmel viseljük, hosszú előkészület szükséges, mindennap önmagunktól elszakadva kell élnünk. Használjátok föl erre a naponta adódó alkalmakat: egy kis nélkülözést, normális, jelentéktelen fájdalmat, önmegtagadást. Közben pedig gyakoroljátok a keresztény erényeket.

A mindennapi életben sokat kell követelnünk magunktól, hogy ne gátoljanak hamis gondok, mesterséges szükségletek, amelyeket mi találunk ki magunknak; s amelyek legtöbbször képzelődésből, szeszélyből, kényelemszeretetből, szellemi tunyaságból támadnak bennünk. Gyors léptekkel kell Isten felé haladnunk, és ehhez az kell, hogy ledobjuk a terheket, amelyek fékeznek. Mivel a lelki szegénység nem azt jelenti, hogy nincs semmink, hanem hogy valóban elszakadtunk mindentől, legyünk résen, nehogy a magunk kitalálta, úgynevezett kényszerítő szükség hálójába essünk. Azt keressétek, ami elég; annyit keressetek, amennyi éppen kell. Ne törekedjetek többre. Mindaz, ami több ennél, teher, nem könnyebbség, mert csak nyomaszt, ahelyett, hogy fölemelne29.

Tanácsaimban szándékosan tértem ki ennyire a részletekre, mert nem a látványos, rendkívüli, bonyolult helyzetek a fontosak. Tudomásom van valakiről, aki olvasójelként kis papírszeleteket használt, amelyekre fölírt néhány röpimát, hogy eszébe juttassák Isten jelenlétét. Egy napon aztán az a vágya támadt, hogy ezt a kincset szeretettel megőrizze, de rájött, hogy kezd ragaszkodni azokhoz a papírdarabkákhoz. Kitűnő példaképe az erényeknek! Nem volna nekem nehéz, hogy több gyöngeséget fölsoroljak magamról, föltéve, hogy hasznotokra válna. Jónak látom, hogy néhányat megemlítsek, mert talán te is így vagy velük: könyveiddel, ruháddal, íróasztaloddal, szóval kacat-bálványaiddal.

Azt tanácsolnám, beszéljetek ezekről lelki vezetőtökkel, de gyermekes félelem és aggályos gond nélkül. Néha elég az a kis önmegtagadás, hogy rövid időre lemondunk valamiről az ilyesféle függőségek gyógyítására. Hasonló eljárás más területen is tanácsos, például igazán nem nagy dolog, ha egyszer lemondasz szokásos közlekedési eszközöd használatáról, és az így megtakarított pénzt alamizsnaként odaadod, bármilyen kevés is. Mindenesetre, ha valóban él benned az elszakadás szelleme, mindig találni fogsz alkalmat rá, hogy feltűnés nélkül és hatékonyan gyakorold.

Ha már egyszer megnyitottam nektek a lelkemet, el kell még mondanom, van még egy függőség bennem, de erről nem akarok lemondani sohasem: hogy szeretlek titeket. Minden tanítók legjobbjától tanultam, és ebben mindig a legnagyobb hűséggel akarom az ő példáját követni, és minden embert – legelőször is azokat, akik a közelemben vannak – határtalanul szeretni. Nem hat meg benneteket az az égő szeretet, Krisztus gyengédsége egyik tanítványa felé, amelyről az evangélista tanúskodik? Quem diligebat Jesus30, mondja a szöveg, akit Jézus szeretett.

A mai mise evangéliumának egyik gondolatával fejezzük be: Húsvét előtt hat nappal Jézus Betániába ment, ahol Lázár lakott, akit Jézus föltámasztott a halálból. Ott vacsorát készítettek neki. Márta felszolgált, Lázár azok között volt, akik vele ültek az asztalnál. Mária pedig fogott egy font igazi, drága nárduszolajat, megkente Jézus lábát, és hajával törülgette azt. A ház megtelt a kenet illatával31. Milyen ragyogó jele a bőkezűségnek Mária pazarlása! Júdás, a zsugori, pontosan kiszámította, és felhánytorgatta, hogy legalább háromszáz dénár32 értékű nárduszolajat pazaroltak el.

Az igazi elszakadás nagylelkűvé tesz Isten és testvéreink iránt. Arra késztet, hogy tevékennyé váljunk, keressük a lehetőségeket, és mindent latba vessünk, hogy segítsünk a szükséget szenvedőkön. Egy kereszténynek nem szabad megelégednie azzal a munkával, amely csak a szükséges anyagiakat teremti meg a maga és a családja számára. Ha igazán nagy és nyitott a szíve, az arra fogja késztetni, hogy ő is segítsen másoknak, mégpedig felebaráti szeretetből és az igazságosságérzettől vezetve, amint Szent Pál írja a rómaiaknak: Makedónia és Akhája ugyanis jónak látták, hogy némi gyűjtést rendezzenek a jeruzsálemi szentek szegényei számára. Jónak látták, de tartoznak is nekik. Mert ha a pogányok részesei lettek az ő lelki javaiknak, kötelességük a testiekben nekik szolgálni33.

Ne legyetek tehát szűkkeblűek és zsugoriak iránta, aki oly nagylelkűen kifosztotta magát, hogy nekünk adja, mértéket nem ismerő teljességgel. Gondoljátok csak meg: mibe kerül nektek, – akár pénzügyileg is – hogy keresztények vagytok. És ne felejtsétek el: Isten a jókedvű adakozót szereti. Isten pedig elég hatalmas, hogy minden kegyelmét bőven árassza rátok, hogy mindig, mindennel teljesen el legyetek látva, és bőven teljék minden jótéteményre34.

Miközben ezen a nagyhéten közelebb kerülünk Krisztus szenvedéséhez, arra akarjuk kérni a Boldogságos Szüzet, hogy mi is meg tudjuk tenni, amit Ő:35 vegyük ezeket a tanításokat fontolóra, és őrizzük meg szívünkben.