EMBERI ERÉNYEK

Lukács beszéli el nekünk evangéliumának hetedik fejezetében a következőket: Egy farizeus megkérte Őt, hogy egyen nála. Bement a farizeus házába, és asztalhoz telepedett (Lk 7, 36). Odamegy egy asszony, akit az egész városban bűnös nőnek ismertek, és közeledik Jézushoz. Meg akarja mosni Jézus lábát – aki az akkori szokás szerint fekve étkezik. A gesztus megragadó, mert az asszony könnyei a víz, és haja a törülköző. Értékes alabástrom edényből balzsammal keni meg a Mester lábát, és csókolgatja.

A farizeus rosszra gondol. Nem fér a fejébe, hogy Jézus szíve ennyire telve van könyörületességgel: Ha ez próféta volna, bizonyára tudná, kicsoda és miféle asszony ez, vagyis hogy bűnös (Lk 7, 39)... Jézus a farizeus gondolataiba lát és így szól hozzá: látod ezt az asszonyt? Bejöttem a házadba, és nem adtál vizet lábaimra. Ez meg könnyeivel öntözte lábaimat, és a hajával törölte meg. Csókot sem adtál, ez meg, mióta bejött, nem szűnt meg csókolgatni lábaimat. Olajjal nem kented meg fejemet; ez meg kenettel kente meg a lábaimat. Azért mondom neked: sok bűne bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett (Lk 7, 44-47).

Most nem tudunk Jézus könyörületes szívének isteni gazdagságánál hosszasabban időzni, mert valami másra akarunk rátérni: Jézus hiányolja az udvariasság és a tapintat jeleit, amelyeket nem kap meg a farizeustól. Krisztus a perfectus Deus, perfectus homo (Athanáziusz Hitvallás, Quicumque), valóságos Isten, a Legszentebb Szentháromság második személye, valóságos ember. Üdvösségünkön munkálkodik, nem természetünk tönkretételén. És megtanuljuk Tőle, hogy nem keresztényhez méltó, ha felebarátunkat, Isten teremtményét, akit saját képére és hasonlatosságára teremtett (Ter 1, 26), megvetjük.

Emberi erények

Bizonyos laikus gondolkodásmód és néhány jámbornak nevezhető felfogás szerint a keresztény ember nem egészen ember. A laikus felfogás szerint az evangélium követelményei elfojtják a keresztény értékeket, a jámbor pedig az esendő természet miatt veszélyeztetettnek látja a hit tisztaságát. Mindkettő azonos eredményre jut: félreismerik Krisztus megtestesülésének mélységét, és nem veszik figyelembe, hogy az Ige testté lett – emberré lett – és közöttünk lakott (Jn 1, 14).

Tapasztalatom egészen mást mond nekem, mint embernek, mint kereszténynek és mint papnak: bármilyen mélyen süllyedt is a bűnbe egy szív, valahol hamu alatt parázslik benne a jóságnak egy szikrája. És ha egy ilyen szív kapuján négyszemközt és Krisztus szavával kopogtattam, mindig válaszolt rá.

Sok ember van ezen a világon, akinek nincs kapcsolata Istennel, talán mert soha nem volt alkalmuk Isten szavát hallani, vagy már elfelejtették, de emberileg őszinték, lojálisak, együttérzők, tisztességesek. Meg vagyok győződve róla, hogy az ilyen ember közel áll ahhoz, hogy Isten számára megnyíljon, mert a természetes erények a természetfelettiek alapjai.

Igaz, hogy ezek a személyes feltételek magukban nem elégségesek mert senki nem váltható meg Krisztus kegyelme nélkül. De Isten egyengetni fogja annak az útját, aki ezeket a hajlamokat megőrzi és ápolja; ez az ember szentté válhat, mert jó emberként tudott élni.

Bizonyára megfigyeltétek már néha ennek az esetnek nagyjából a fordítottját is: vannak emberek, akik magukat keresztényeknek vallják, meg vannak keresztelve, a szentségekhez járulnak, és becstelenek, hazudozók, megbízhatatlanok, gőgösek. Egy szempillantás alatt elbuknak, röviden felragyognak, és a mélybe zuhannak., mint a hullócsillagok.

Ha mint Isten gyermekei felelősségünket komolyan vesszük, felismerjük, hogy Isten igazán emberinek kíván bennünket. Fejünkkel az eget érintsük, de mindkét lábunkkal szilárdan álljunk a földön. A keresztény életért nem emberi mivoltunk megtagadásával kell fizetnünk, sem azoknak az erényeknek a megtagadásával, amelyek másokban megvannak Krisztus ismerete nélkül is. Nem, minden egyes keresztény élet ára Jézus Krisztus megváltó vére: és megismétlem, Urunk bennünket nagyon emberinek és isteninek akar, azt kívánja, hogy naponta igyekezzünk követni Őt, aki perfectus Deus, perfectus homo – egészen Isten, egészen ember.

Nem tudnám megmondani, hogy a természetes erények közül melyik a legfontosabb, mert ez attól függ, hogy milyen szempontból nézzük őket; továbbá ez a kérdés felesleges is, hiszen nem arról van szó, hogy csak egyetlen erényre vagy éppenséggel néhány erényre törekedjünk: sokkal fontosabb, hogy azért harcoljunk, hogy valamennyit elnyerjük és életünkben megvalósítsuk. Minden egyes erény összefügg az összes többivel; így például, ha őszinteségre törekszünk, ez igazságossá, vidámmá, okossá és higgadttá is tesz.

Szintén kevéssé győznek meg azok az elképzelések, amelyek különbséget tesznek az egyéni és társadalmi erények között. Az önzést egyetlen erény sem támogatja. Minden erény szükségszerűen szolgálja az egyes ember és az embertársak érdekeit. Mivel mindnyájan emberek és Isten gyermekei vagyunk, életünket nemcsak úgy kell vennünk, mint egy ragyogó életmű vagy fényes karrier érdekében végzett szorgalmas munkát. Mindannyiunknak szolidaritást kell éreznünk egymással, igen, mi valamennyien a kegyelem szintjén, a szentek közösségének természetfeletti kötelékével vagyunk egymással összekötve.

Ugyanakkor arra is kell gondolnunk, hogy az egyes ember személyes szabadságához tartozik a döntés és a felelősség joga; ezért az erények is egészen személyes jellegűek: az egyén erényei. És mégis, a szeretetnek ezt a harcát senki sem egyedül harcolja, senki sem a költeményből kiszakított verssor, ahogy mondani szoktam, egymásnak segítünk, vagy ártunk, mert mindannyian egy lánc szemei vagyunk. Kérjétek most velem együtt Istent, a mi Urunkat, horgonyozza le ezt a láncot mélyen, erősen a szívében, míg el nem jön az idő, amikor őt örökre, színről színre láthatjuk.

Lelkierő, higgadtság, türelem, nagylelkűség

Néhány természetes erényt szeretnénk most jobban megvizsgálni. Miközben én beszélek, próbáljatok az Úrral személyes párbeszédet folytatni, kérjetek tőle segítséget, hogy mélyebben elmerülhessünk emberré válásának titkába, és így sikerüljön minden ember számára tanúsítanunk, hogy Ő azért jött el, hogy megváltson bennünket.

Egyetlen ember életútja sem könnyű, a keresztényé se. Vannak időszakok, amikor úgy tűnik, minden elképzeléseink szerint megy, de ezek a szakaszok meglehetősen rövidek. Az élet azt jelenti, hogy nehézségekkel kell megküzdenünk, hogy szívünk örömöt és bánatot egyaránt átél; és mindezek által nagyobb lelkierőre teszünk szert, türelmesebbek, nagylelkűbbek és higgadtabbak leszünk.

Erős az, aki állhatatosan lelkiismerete szerint cselekszik; aki cselekedeteinek értékét nem egyéni érdekei szerint ítéli meg, hanem aszerint, hogy azok másoknak mennyire szolgálnak. Az erős néha szenved, de kitartó, talán sírni fog, de könnyei nem rendítik meg, lehet, hogy erős ellenállásba ütközik, de nem hajlik meg. Emlékezzetek a Makkabeusok könyvéből való példára, az agg Lázárra, aki inkább választja a halált, semmint, hogy Isten törvényét megszegje: Ezért elszántan válok meg életemtől, így legalább méltónak mutatom magam idős koromhoz. Készséggel és bátorsággal halok tisztes halált a magasztos és szent törvényekért, hogy nemes példát adjak az ifjaknak (2Mak 6, 27-28).

Akinek nagy lelkiereje van, azt nem sürgeti, hogy erényének gyümölcseit mihamarabb leszüretelje: türelmesen vár. Mert a lelkierő képessé tesz bennünket arra, hogy a türelem erényét emberi és isteni vonásaiban is helyesen értékeljük. Állhatatossággal fogjátok megőrizni lelketeket (Lk 21, 19). A lélek kézbentartása a türelem erényén múlik, mert ez valamennyi erény gyökere és őrzője. A türelmen keresztül vagyunk urai lelkünknek, mert ha megtanulunk magunkon uralkodni, akkor kezdünk azzá válni, ami vagyunk (Nagy Szent Gergely, Homiliae in Evangelia, 35, 4 (PL 76, 1261)). Végül a türelem képesít bennünket arra, hogy megértők legyünk embertársainkkal szemben, mert megértjük, hogy a lelkek – mint a jó bor – idővel jobbá válnak.

Lelkileg erős, türelmes: ezért higgadt valaki. De nem úgy, mint az, aki nyugalmát úgy nyerte el, hogy embertársai iránt részvétlen, vagy azon az áron, hogy mindegy neki a valamennyiünkre vonatkozó nagy megbízatás, a jóság magvainak elvetése mindenütt a világban. Azért kell nyugodtnak lennünk, mert mindig bocsánatot nyerünk, és mindent jobbra fordíthatunk – kivéve a halált, de Isten gyermekeinek a halál jelenti az életet. A lelkinyugalom, ha másért nem, azért is szükséges, hogy észszerűen cselekedhessünk; aki ugyanis önuralmát megőrzi, képes a dolgokat jobban megfontolni, az érveket és ellenérveket mérlegelni, cselekedeteinek várható következményeit helyesen értékelni és ezután megfontoltan és határozottan cselekedni.

Néhány természetes erényről kívánunk nagy vonalakban beszélni; bizonyosan sok másik is eszetekbe jut majd, mikor az Úrhoz imádkoztok. Szeretnék azonban egy nagyon vonzó erényről még röviden megemlékezni: a nagylelkűségről.

A nagylelkűség azt jelenti: nagy a szíve, kitáruló, sokak számára nyitott a lelke. A nagylelkűség teszi, hogy magunkból kilépünk, és készek vagyunk mindenki javára nagyot és értékeset tenni. Aki ennek az erénynek birtokában van, az nem ismeri a kicsinyesség korlátait, az önző számítgatást és az öncélú csalást, mert feltétel nélkül állítja erejét egy olyan ügy szolgálatába, amely megérdemli. Képes önmagát odaadni. Nem elégszik meg azzal, hogy ad, hanem saját magát adja oda. És így a nagylelkűség legnagyobb ismérvét fedezi fel, ami nem más, mint önmagunk odaadása Istennek.

Munkaszeretet, szorgalom

A munkaszeretet és szorgalom erénye egyetlen belső magatartáshoz kapcsolódik: ahhoz az igyekezethez, hogy Istentől kapott képességeinket termékennyé tegyük. Ezek azok az erények, amelyek arra ösztönöznek bennünket, hogy amit elkezdtünk, fejezzük is be. A munka nem átok, sem bűnök büntetése, ezt már 1928 óta prédikálom. A Teremtés könyvében olvassuk, hogy a munka már az ember Isten elleni lázadása előtt is megvolt (Vö. Ter 2, 15): a munka kezdettől fogva szerepelt a teremtés hatalmas művének részeként az isteni tervben.

A szorgalmas ember kihasználja az időt, mert az idő több mint pénz, az idő Isten dicsőítése! Az ilyen ember azt teszi, amit tennie kell és ott van abban, amit tesz, nem úgy, mint aki unalmas, üres időtöltésnek tekinti, hanem figyelmes, okos megfontoltsággal. Ezért gondos. A gondos latin szava, diligens, a diligere igéből származik, amelynek jelentése „szeretni”, „értékelni”, „vizsgálódva kiválasztani”. Nem az a szorgalmas, aki sebbel-lobbal ügyködik, hanem az, aki szeretettel és körültekintően dolgozik.

Urunk, aki tökéletes ember volt minden szempontból, mesterségben kívánt dolgozni; finomérzésű odaadással földi élete éveinek döntő többségét kézművesként töltötte, falujának lakói között. Tevékenységével, amely egyformán volt emberi és isteni, arra tanít bennünket, hogy a mindennapi munka nem lényegtelen, hanem megszentelődésünk sarkallatos pontja és állandó lehetőség arra, hogy Istennel találkozzunk, és Őt szellemünkkel és két kezünkkel is dicsérjük és dicsőítsük.

Őszinteség és igazságosság

A természetes erények állandó erőfeszítést kívánnak meg tőlünk, mert bizony nem könnyű önmagunkhoz hűnek maradni, amikor hosszú időn keresztül olyan helyzetben vagyunk, hogy saját biztonságunk láthatóan veszélyben forog. Ezt látjátok egy olyan kristálytiszta tulajdonságnál, mint az igazmondás: Valóban igaz-e vajon, hogy ez már nem létezik, hogy végképp átadta volna helyét a féligazságoknak és fondorlatoknak? Félünk az igazságtól és nyomorult kifogásként azt állítjuk inkább, hogy senki nem mond igazat, senki nem él őszinte, igaz életet, mindenki alakoskodik és hazudik.

Szerencsére nem így van. Sok olyan ember van – keresztény épp úgy, mint nem keresztény – aki köpönyegforgatás helyett kész arra, hogy az igazság kedvéért tisztességes emberi jó hírét kockára tegye. Mivel ezek az emberek az igazmondást szeretik, képesek arra, hogy a tévedést helyrehozzák, ha észreveszik. Erre képtelenek azok, akik a hazugságra építenek, és csak olyan „igazságot” ismernek, amely tisztességtelenségük elpalástolására szolgál.

Ha igazmondók vagyunk, akkor igazságosak is leszünk. Szívesen beszélnék kimerítőbben az igazságosságról, de most arra kell szorítkoznom, hogy csak néhány jellemzőjét emeljem ki, nehogy elmélkedésünk célját szem elől tévesszem: nevezetesen, hogy a természetes erények szilárd alapján valódi, igazi életet építsünk fel a hitből táplálkozva. Az igazságosság azt jelenti, hogy mindenkinek megadjuk a magáét, de szerintem ez nem elég. Akármilyen sokat is érdemel valaki, még többet kell neki adnunk, mert minden egyes lélek Isten egyedülálló mesterműve.

A szeretet legszebb megnyilvánulása, ha önmagunkat nagyvonalúan felülmúljuk az igazságosságban, gyakran feltűnés nélkül, de gyümölcsözően, mind a mennyben, mind itt a földön. Jóllehet a középút vagy a helyes mérték az erkölcsi erény jellemző vonásai, ezeket a fogalmakat nem szabad oly módon félreérteni, mintha ezek egyet jelentenének a szokásos középszerűséggel, azzal, hogy megelégszünk az elérhető eredmény felével is. A túl sok és a túl kevés között a középút sokkal inkább egy csúcshoz hasonlít, amelyet bölcsességünk az elérhető legjobbnak ismer fel. Éppen így nincs középszerűség az isteni erényeknél: az embernek nem lehet túl sok hite, túl sok reménye és szeretete. Éppen az Isten iránti határtalan szeretetnek kell a nagylelkűség, a megértés és a felebaráti szeretet folyamaként embertársainkra kiáradnia.

A mértékletesség gyümölcsei

A mértékletesség annyit jelent, hogy önmagunk urai vagyunk. Nem minden ragadhat zabolátlan árként magával, amit testileg, vagy lelkileg átélünk; tudnom kell, hogy nem tehetek meg akármit, amire képes vagyok. Bár kényelmesebb, hogy az úgynevezett természetes ösztönök vizein hagyjuk magunkat sodródni, de az út végén csak a szomorú egyedüllét vár saját nyomorúságunkkal.

Milyen sokan vannak, akik nem tagadnak meg semmit gyomruktól, szemüktől, kezüktől, és attól is idegenkednek, hogy meghallgassák, ha tisztaságról beszélnek nekik. A nemzőerőt – amely Isten adománya, hogy teremtő erejének részesei legyünk és önmagában magasztos dolog – rosszul használják fel, puszta eszközül önzésük szolgálatában.

Nem szívesen beszélek a tisztátalanságról. Szívesebben vizsgálom azt, hogy a mértékletesség milyen gyümölcsöket terem és az embert úgy szeretném látni, mint valódi embert, akit nem befolyásol az értéktelen csillogás, mint a szarkát. Az ilyen ember le tud mondani mindarról, ami lelkének kárára van, és tisztában van azzal is, hogy ezzel a lemondással csak látszólag hoz áldozatot: hiszen egy áldozatos élet sok béklyótól szabadítja meg, és szíve legmélyén megízlelheti Isten teljes szeretetét.

Ilyenkor az élet visszanyeri mértéktelenség által elhomályosított színeit, és ismét lehetővé válik számunkra, hogy másokkal törődjünk, másokkal megosszuk javainkat és fogékonyak legyünk az igazán nagy dolgok iránt. Az ilyen mértékletesség segíti a lelket abban, hogy józan, szerény és megértő legyen; könnyen és magától értetődően hajlik a tartózkodó magatartásra, ami azért vonzó, mert érezteti az értelem uralmát. A mértékletesség nem beszűkülést jelent, hanem távlatokat nyit. A beszűkülést sokkal inkább a mértéktelenség teremti, hiszen a szív saját magát dobja oda, amikor szánalmas módon elcsábul az első üres csinnadrattára.

A szív bölcsessége

Aki szívében bölcs, azt okosnak hívják (Péld 16, 21), olvassuk a Példabeszédek könyvében. Félreértenénk az okosságot, ha a kicsinyhitűséggel és csüggetegséggel azonosítanánk. Az okosság a helyes cselekvésre való állandó hajlamban nyilvánul meg, éspedig úgy, hogy a cselekvés célját világosan felismerjük, és nagy gonddal választjuk ki a cél eléréséhez megfelelő eszközöket.

Mindazonáltal az értelmesség önmagában nem a legnagyobb érték. Mindig meg kell magunktól kérdeznünk: értelem, de mire használt értelem? Mert van más, fordított okosság is – nevezzük inkább ravaszságnak –, amely az önzés szolgálatában áll. Ez is a megfelelő eszközöket keresi, de alantas célok elérése érdekében. A fokozott éleselméjűség még csak erősíti a gonoszságra való hajlamot, és rászolgál arra a szemrehányásra, amelyet Szent Ágoston egy prédikációjában így fogalmazott meg: Azt kívánod, hogy Isten szíve, amely mindig igazságos, meghajoljon szíved romlottsága előtt, hogy ahhoz alkalmazkodjék? (Augustinus, Enarrationes in Psalmos, 63, 18 (PL 36, 771)). Ez az olyan ember hamis bölcsessége, aki saját erejéből szeretné önmagát igazolni. Az ilyeneknek szól Pál apostol: Ne legyetek bölcsek a magatok szemében (Róm 12, 16). Mert meg van írva: elpusztítom a bölcsek bölcsességét és az okosok okosságát megsemmisítem (1Kor 1, 19).

Aquinói Szent Tamás az általunk okosságnak nevezett értelem jótéteményei közt három mozzanatot különböztet meg: tanácsot kérni, helyesen ítélni és helyes döntést hozni (Vö. Aquinói Szent Tamás, Summa Theologiae, II-II, q. 47, s. 8). A bölcsesség első lépése, hogy felismerjük saját korlátainkat, tehát alázatosak vagyunk. Belátjuk, hogy ebben vagy abban a kérdésben nem ismerjük ki jól magunkat, vagy hogy bizonyos körülményeket, amelyeknek az ismerete a döntéshozatalhoz fontos lenne, nem tudunk megfelelően értékelni. Ezért tanácsadóhoz fordulunk, éspedig nem akármilyenhez, hanem ahhoz, aki megosztja velünk a képességet és az őszinte vágyat arra, hogy Istent szeressük, és híven kövessük. Nem elégséges az, hogy egyszerűen tanácsot kérünk valakitől, hanem arra is ügyelnünk kell, hogy a keresett tanácsadó önzetlenül járjon el, és őszinte legyen.

Ezután jön el az ítélethozatal ideje, mert a bölcsesség gyakran gyors, idejében történő döntést igényel. Előfordulhat az is, hogy bölcs dolog a döntéssel a körültekintőbb ítélethozatalig várni, de más esetekben – különösen akkor, ha mások jólétéről van szó – oktalanság is lehet, ha nem fogunk azonnal hozzá a helyesnek ítélt megoldás megvalósításához.

Az ilyenfajta bölcsesség a szív bölcsessége. Soha nem válhat ez „a test bölcsességévé”, amelyről Pál apostol beszél (Vö. Róm 8, 6), és amely azoknak sajátja, akik bár értelmesek, értelmüket nem arra használják, hogy Istent felismerjék és szeressék. Az igazi bölcsesség mindig figyel Isten sugallataira és ebben az éber figyelésben a lélek az üdvösség ígéreteit és cselekedeteit kapja. Áldalak téged, Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és az értelmesek elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek (Mt 11, 25).

A lélek bölcsessége sok más erénynek szab irányt és ad célt. Így az ember a bölcsesség által bátor is lesz, de nem vakmerő; igyekszik egészen Isten akarata szerint élni és megveti a kényelemszeretők zavaros kifogásait. Az okosok mértéktartása korántsem jelent érzéketlenséget vagy különcködő magatartást, a bölcs igazságossága nem keménység, türelme pedig nem jelent szolgalelkűséget.

Nem az a bölcs, aki sohasem téved, hanem az, aki eljut odáig, hogy hibáit helyrehozza, és inkább vállalja tízszer, hogy téved, ahelyett, hogy kényelmes semmittevésbe menekülne. Az okos sem elhamarkodva, sem vakmerően nem cselekszik, de igenis vállalja a cselekvés kockázatát, és semmiképpen sem mond le arról, hogy jót cselekedjék, csak azért, mert fél a hibázástól. Ismerőseink között akadnak olyanok, akik mérlegelve, tárgyilagosan és önzetlenül hoznak döntéseket; csaknem ösztönösen hagyatkozunk az ilyenekre, mert a maguk csendes, szerény módján mindig jól és helyesen viselkednek.

Az okosság szeretetreméltó erénye a keresztény ember számára nélkülözhetetlen, mindazonáltal ennek az erénynek legvégső célja nem a társadalom békéje, sem az, hogy az emberek egymással jól megférjenek. Legfontosabb célja sokkal inkább az, hogy Isten akarata teljesüljön: Isten azt akarja, hogy egyszerűek legyünk, de nem gyermekien együgyűek, hogy szeressük az igazságot, de ne legyünk óvatlanok vagy felületesek. Az értelmes szív megszerzi a tudást (Péld 18, 15). Isten szeretetének felismerése, a döntő és üdvözítő tudás az, amely minden ember számára békét és megértést hoz és az egyes embereket az örök élet felé irányítja.

Egy köznapi út

Néhány természetes erényről beszéltünk. Ezek után némelyek talán megkérdezik: az ilyen erényes élet nem jelenti-e azt, hogy az ember elszigetelődik normális környezetétől, elidegenedik a mindennapok világától? Nem! Sehol sincs az megírva, hogy a keresztény embernek el kellene idegenednie a világtól. Urunk, Jézus Krisztus szavaival és tetteivel egyaránt éppen egy olyan erényt dicsért, amely az én szívemhez különösen is közel áll: a természetességet, az egyszerűséget.

Képzeljétek magatok elé, hogyan is lép be Urunk a földi létbe: éppen úgy, mint minden más ember. Gyermek- és ifjúkorát is úgy tölti el egy palesztinai faluban, mint mindenki más. Újból és újból halljuk az elmúlt názáreti hétköznapok visszhangját nyilvános működésének idején: beszél a munkáról, azt akarja, hogy tanítványai kipihenjék magukat (Mk 6, 31), mindenkihez kedves és nem tér ki egyetlen beszélgetés elől sem: kifejezetten tanítványai lelkére köti, hogy engedjék hozzá a kisgyermekeket (Lk 18, 16). Talán saját gyermekkorára emlékezik, amikor egy hasonlatában a piacon játszó gyermekről beszél (Vö. Lk 7, 32).

Mindez talán nem normális, természetes és egyszerű? A hétköznapokat talán nem lehet így élni? Néha azonban úgy megszokják az emberek az egyszerűt, a hétköznapi dolgokat, hogy azután öntudatlanul vonzódnak a feltűnőhöz, a mesterkélt dolgokhoz. Mindenki tapasztalhatta már, amikor egy frissen szakasztott illatos rózsára azt mondják: mintha nem is lenne igazi!

A természetesség és egyszerűség két csodálatos erény, mert fogékonnyá teszik az embert Krisztus üzenetének befogadására. Megfordítva: minden, ami mesterkélt és bonyolult, a folytonos önmagunk körül keringés mintegy falat von körénk, amelyen az Úr hangja nem hatol át. Emlékezzetek rá, hogy Krisztus a farizeusok szemére hányja: körmönfont világban élnek, amelyben a mentából, a kaporból és a köményből adott tized számít, nem pedig a törvény legfontosabb követelményei: az igaz élet és a hűség. Megszűrnek mindent, amit isznak, nehogy átcsússzon rajta egy szúnyog, a tevét pedig lenyelik (Vö. Mt 23, 23-24).

Nem. Nem kell, hogy furcsa vagy idegen legyen valami egy jó ember életében, aki saját hibáján kívül nem ismeri Krisztust, sem pedig a keresztény ember életében. Azok a természetes erények, amelyekről ma elmélkedünk, megmutatják, hogy az viselkedik valóban emberi módon, aki igyekszik igazat mondani, aki méltányos, őszinte, erőslelkű, fegyelmezett, nagyvonalú, higgadt, igazságos, dolgos, türelmes akar lenni. Lehet nehéz erre törekedni, de nincs benne semmi különleges. Csak azok csodálkoznak rajta, akiknek a tekintetét elhomályosítja a gyávaság vagy a puhányság.

Emberi és természetfölötti erények

Ha egy ember arra törekszik, hogy a természetes erényeket megvalósítsa, akkor szíve már nagyon közel van Jézushoz. És a keresztény ember ezen kívül még azt is tudja, hogy a három isteni erény, a hit, remény és szeretet a többi erénnyel együtt, amelyeket Isten kegyelme magával hoz, arra ösztönzi, hogy soha ne lankadjon el abban a harcban, amelyet a benne és más embertársaiban is élő, meglévő jótulajdonságokért vív.

Szögezzük ezért le: a természetes erények a természetfelettiek alapjai; és a természetfölötti erények állandóan és megújulva ösztönöznek a helyes életre. A természetes erények utáni vágy azonban nem elegendő, rendszeresen gyakorolnunk kell őket. Discite benefacere (Iz 1, 17) – tanuljatok meg jót tenni. Szükséges, hogy az erényeket állhatatos cselekvéssel megvalósítsuk: az őszinteséget, az igazlelkűséget, a pártatlanságot, lelki nyugalmat, a türelmet éljük, mert a szeretet tettekből áll, és Istent nem lehet csupán szavakkal szeretni, hanem tettekkel és igazsággal kell (1Jn 3, 18).

Miközben a keresztény ember ezekért az erényekért küzd, lelkét képessé teszi a Szentlélek kegyelmének hatékony befogadására, és így az isteni támogatás megerősíti a természetes jótulajdonságokat. A legszentebb Szentháromság harmadik személye – a lélek édes vendége (Veni Sancte Spiritus szekvencia) – megajándékoz adományaival: bölcsességgel, értelemmel, jó tanáccsal, erősséggel, tudománnyal, jámborsággal, istenfélelemmel (Vö. Iz 11, 2).

Akkor érzi majd az ember az örömöt és békességet (Vö. Gal 5, 22), az örömteli békét, az ujjongást, amely szívünkben elvegyül az öröm természetes erényével. Még ha egyszer úgy éreznénk is, hogy minden összeomlik… semmi sem omlik össze, mert Te Uram, vagy az én erőm (Zsolt 42, 2). Ha Isten lakik lelkünkben, minden más mellékes és múló, bármennyire fontosnak tűnik is: mi azonban Istenben, maradandók vagyunk.

A jámborság adományán keresztül a Szentlélek bizonyosságot ajándékoz nekünk arról, hogy Isten gyermekei vagyunk. És miért lennénk szomorúak, ha Isten gyermekei vagyunk? A szomorúság az önzés salakja: ha az Úrnak akarunk élni, akkor soha nem leszünk szűkében az örömnek, még akkor sem, amikor hibáinkra és nyomorúságainkra tekintünk. Az öröm lesz jellemző imádságos életünkre és az imádság dicsőítő énekké magasztosul: mert szeretünk és akik szeretnek, azok énekelnek.

Ha így élünk, életünk a béke műve lesz a világban és mások számára szeretetreméltóvá tesszük az Isten felé vezető utat, mert Isten a jókedvű adakozót szereti (2Kor 9, 7). A keresztény ember, egy a világon élő sok-sok másik közül, így adja tovább az örömöt, amely abból a kegyelem által szerzett készségből fakad, hogy az Atya akaratát teljesíti. Nem áldozatnak tekinti magát, nem érez gátlásokat, nincs olyasféle érzése, hogy gyámkodnak felette, hanem emberként és Isten gyermekeként felemelt fejjel jár.

Hitünk szerez teljes érvényt az erényeknek, melyeket természeteseknek nevezünk, és amelyek minden embernek sajátjává kell, hogy váljanak. A keresztény embert senki nem szárnyalhatja túl emberiességben. Ezért képes Krisztus tanítványa – nem sajátmagától, hanem Isten kegyelme által – embertársainak azt a felismerést közvetíteni, amelyet sokan sejtenek, de fel nem foghatnak: nevezetesen, hogy az igazi boldogság, a felebarátnak tett igazi szolgálat Megváltónk szívén keresztül történik: perfectus Deus, perfectus homo.