HITBŐL ÉLNI

Olykor azt halljuk, hogy ma kevesebb csoda történik, mint régen. Nem úgy van-e inkább, hogy ma kevesebb az olyan ember, aki hitből él? Isten nem válhat hűtlenné saját ígéreteihez: Kérd tőlem, és odaadom neked a nemzeteket örökségedül, és osztályrészedül a Föld határait1. Isten az igazság, minden létező oka, semmi sem történik mindenható akarata nélkül.

Miképpen kezdetben, most és mindörökkön örökké2 . Istenben nincs változás. Neki nem kell olyasmire törekednie, amije nincs, mert Ő a Tett, a Szép, a Magasztos teljessége tegnap, ma és mindenkor. Az ég, mint a füst, elenyészik, a föld, mint a ruha, szétfoszlik…; de szabadításom örökre megmarad, és igazságosságom nem szűnik meg3.

Isten Jézus Krisztusban megkötötte az új és örök szövetséget az emberrel. Mindenhatóságát üdvösségünk szolgálatába állította. Ha az emberek bizalmatlanná válnak, és megremegnek, mert hitük fogyatékos, megtudjuk Izajástól, aki az Úr nevében hirdeti: Vajon túl rövid a kezem a megváltáshoz? Vagy nincs bennem erő a megmentésre? Íme, fenyegetésemmel kiszárítom a tengert, sivataggá teszem a folyókat, elrothadnak halaik víz nélkül, és szomjan pusztulnak. Gyászba öltöztetem az eget, és zsákruhát adok rá takaróul4.

A hit természetfölötti erény. Készségessé teszi szellemünket arra, hogy a kinyilatkoztatott igazságokat elfogadja, és igent mondjunk Krisztusra, aki a maga teljességében megismerteti velünk a Szentháromság döntését a megváltásról. Sokszor és sokféle módon szólt hajdan Isten az atyákhoz a próféták által. Ezekben a végső napokban pedigFia által szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé rendel, aki által a világokat is teremtette s aki – mivel az ő dicsőségének visszfénye és lényegének képmása. Ő tartja fenn mindenható lényével a világot. Véghezvitte a bűntől való megváltásunkat, és helyet foglalt az isteni Fölség jobbján5.

A Siloe tónál

Szeretném, ha Jézus maga beszélne nekünk a hitről, ha ő tanítana a hitre. Nyissuk ki tehát az Újszövetséget és vegyünk szemügyre vele együtt néhány szakaszt az életéből. Ő ugyanis szívesen tanította tanítványait apránként, hogy bizalommal eltelve az isteni akarat teljesítésének szenteljék magukat. Jézus szavaival és tetteivel oktatja őket.

Vegyük elő a János evangéliumának kilencedik fejezetét: Amikor továbbment, látott egy vakon született embert. Tanítványai megkérdezték őt: ”Mester, ki vétkezett, ő vagy a szülei, hogy vakon született?”6 Ők, akik Krisztushoz oly közel voltak, rosszat gondoltak a szegény vakról. Tehát ne csodálkozzatok, ha az Egyház számára végzett szolgálatotok közben olyan tanítványaival találkoztok, akik veletek vagy másokkal ugyanígy tesznek. Ne törődjetek vele, ne figyeljetek rájuk, úgy tegyetek, ahogy a vak tett: bízzátok magatokat egészen Jézus kezére, az Úr nem vádol, hanem megbocsát; nem ítél el, hanem fölment; nem nézi távolságtartóan a betegséget, hanem isteni körültekintéssel alkalmazza a gyógymódot.

Krisztus a földre köpött, sarat csinált a nyálból, s a sarat a vak szemére kente, és azt mondta neki: Eredj, mosakodj meg a Siloe tavában!” Ez küldöttet jelent. Elment tehát, megmosdott, és ép szemmel tért vissza7.

Milyen példát ad hitből a vak ember! Élő hit, tettekben megnyilvánuló hit. Te is így követed Isten utasításait, mikor sokszor vakká válsz, és lelkedet homályba borítják a gondok? Gyógyító hatása volt a víznek, puszta érintéssel tudta meggyógyítani a vakságot? Nem, erre valami titkos kenőcs egy alkimista konyhájából alkalmasabb lett volna. De a vak hisz, cselekedetre váltja az isteni utasítást, és tisztán látó szemmel tér haza.

Az evangélistának fontos volt, – így magyarázza ezt a szakaszt Szent Ágoston – hogy tudassa velünk ennek a tónak a nevét, ezért mondja:” ami annyit tesz, mint küldött”. Hogy ki a küldött, tudjátok; ha őt nem küldték volna, senki sem szabadult volna meg bűneitől8 . Szilárd hittel kell ragaszkodnunk ahhoz, aki gyógyít bennünket; az isteni Orvoshoz, akit azért küldtek, hogy meggyógyuljunk. Minél súlyosabb és kilátástalanabb a betegségünk, annál erősebb kell, hogy legyen a hitünk.

Minden esemény megítélésekor az isteni mértéket kell alkalmaznunk, és sohasem szabad elveszítenünk a dolgok természetfölötti látásmódját; meggyőződésünk kell, hogy legyen, Jézus nyomorúságunkat is fölhasználja arra, hogy dicsőségét sugározza. Ha tehát úgy érzitek, hogy belopódzik lelketekbe az önzés, fáradtság, bátortalanság, vagy ha szenvedélyek igája nehezedik rátok, azonnal cselekedjetek, hallgassátok meg, mit mond a Mester, anélkül, hogy megijednétek attól a szomorú valóságtól, amik mi magunk vagyunk; mert gyöngeségeink elkísérnek, amíg csak élünk.

Ez a keresztény ember útja. Szükségét érezzük annak, hogy szilárd és alázatos hittel minduntalan hívjuk Istent: Uram, ne bízz bennem! De én viszont bízom Benned! Ha aztán lelkünk megsejti, mekkora szeretettel, együttérzéssel, milyen nagy gyöngédséggel néz ránk Jézus, és hogy sose tekinti ügyünket elveszettnek, akkor megértjük az apostol szavát egész mélységében: virtus in infirmitate perficitur9, az erő a gyöngeségben teljesedik be. Az Úrba vetett hitünkkel nyomorúságos voltunk ellenére – sőt, éppen általa – hűségesek leszünk Istenhez, a mi Atyánkhoz. Ereje fölragyog, és gyöngeségünkben hordoz bennünket.

Bartimeus hite

Most pedig figyeljük meg Szent Márk beszámolóját egy másik vak meggyógyulásáról. Amikor kiment Jerikóból tanítványaival és a nagy sokasággal, a vak Bartimeus, Timeus fia az út mellett ült, és kéregetett10. Amikor a vak a tömeg lármáját hallotta, megkérdezte, mi az. Mondták neki, hogy a názáreti Jézus megy arra. Akkor annyira lángolni kezdett lelke a Krisztusba vetett hittől, hogy fölkiáltott: – Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam!11

Te, aki az út szélén állsz, ennek az oly rövid életútnak a szélén; te, akinek hiányzik a fény; te, akinek több kegyelem kell, hogy igazi elhatározással törekedj az életszentségre – nem érzed azt te is, hogy kiáltanod kell? Nem sürget a vágy, hogy te is hívd: – Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!12 Tessék egy nagyszerű röpima, ismételd gyakran!

Azt tanácsolom nektek, hogy álljatok meg egy kis időre, és nézzétek meg, mi előzte meg a csodát. És közben nagyon mélyen véssétek emlékezetetekbe a következőt: Milyen mérhetetlenül nagy a különbség Jézus irgalmas szíve és a mi szegény szívünk között! Ez a gondolat mindig segíteni tud majd nektek, különösen a megpróbáltatás és kísértés idején, és akkor is, ha jelentéktelen dolgokban vagy olyan alkalmakkor, amikor egész hősiességünkre szükség van, hogy nagylelkű választ tudjunk adni.

Sokan leintették őt, hogy hallgasson13. Így történt veled is, mikor érezted, hogy Jézus a közeledben jár. Meggyorsult a szívverésed, elfogott a belső nyugtalanság, és kiáltani kezdtél. De barátaid, kényelmességed, környezeted, mindenki azt tanácsolta: maradj csöndben, ne kiabálj! Miért kellene Jézust hívni? Hagyd békén!

De a szegény Bartimeus nem hallgatott erre; még hangosabban kiabált: – Dávid fia, könyörülj rajtam! Az Úr, aki hallotta őt az első pillanattól fogva, hagyta, hogy kitartson az imában. Teveled is így van. Jézus meghallja a lélek első kiáltását, de vár. Belénk akarja oltani azt a meggyőződést, hogy szükségünk van Rá; azt akarja, hogy kérjük Őt, olyan makacsul, mint az a vak a jerikói úton. Utánoznunk kell őt ebben. Ha Isten halogatja is a meghallgatást, és ha egyesek vissza is akarnak tartani az imádságtól, akkor sem szabad abbahagynunk14.

Jézus megállt, és megparancsolta, hogy hívják őt eléje. Néhány jóakaratú körülálló biztatja: Bízzál! Kelj fel, hív téged!15 Ez nem más, mint a keresztény hivatás felszólítása! De ez nemcsak egyetlen isteni hívás; gondoljuk meg, hogy az Úr bennünket minden pillanatban keres: Kelj föl – mondja nekünk – emelkedj föl lustaságodból, kényelemszeretetedből, kicsinyes önzésedből, parányi gondjaidból. Kelj föl a lapos földről, amelyhez tapadsz tompán és körvonalazatlanul. Legyél magasabb, növekedj súlyban, térfogatban, természetfölöttibb látásban.

Mire az ledobta fölső ruháját, fölugrott, és odament hozzá16. Nem tudom, voltál-e háborúban. Sok éve, hogy láttam egy csatateret néhány órával a harc megszűnte után: a földön szanaszét gyapjútakarók, kulacsok, hátizsákok hevertek családi emléktárgyakkal, szeretett emberek leveleivel és fényképeivel szanaszét… Nem a vesztesek szórták el mindezt, hanem a győztesek; minden poggyásztól megszabadultak, hogy könnyebben be tudják venni az ellenséges állást. Úgy tettek, mint Bartimeus, mikor Jézushoz sietett.

Ne feledd, hogy áldozatra van szükség ahhoz, hogy Jézushoz jussunk; szükséges, hogy mindent elvessünk, ami ebben zavarhat: takarót, hátizsákot, kulacsot. Tégy így te is Isten dicsőségére vívott harcodban, ebben a szeretetért és békéért vívott harcban, amely által ki akarjuk terjeszteni Krisztus birodalmát. Ahhoz, hogy szolgálhasd az Egyházat, a pápát és a lelkeket, késznek kell lenned arra, hogy minden fölöslegesről lemondj: a takaróról, amely fagyos éjszakákon védelmed volna, családi emlékeidről, amelyekhez annyira ragaszkodsz, a vízről, amely felfrissít. Leckét tanulunk hitből, leckét tanulunk szeretetből; és megtanuljuk belőle, hogy így kell szeretnünk Krisztust.

Hitből fakadó tettek

És azonnal elkezdődik egy isteni párbeszéd, egy olyan csodálatos beszélgetés, amely meghat és lángra gyújt, mert Bartimeus most te vagy és én. Az Úr azt kérdezi: Quid tibi vis faciam? Mit tegyek veled? És a vak felel: Uram, hogy lássak16. Magától értetődik! És te? Te vajon látsz? Nem voltál-e úgy néha, mint ez a jerikói vak? Emlékszem, hogy sok évvel ezelőtt, amikor erről a helyről elmélkedtem, éreztem, hogy az Úr vár tőlem valamit – de nem tudtam, mit – és hogy röpimákkal válaszoltam. Uram, mit akarsz? Mit kérsz tőlem? Sejtettem, hogy valami újat akar tőlem, és az a Rabboni, ut videam – Uram, hogy lássak – engem is rávett, hogy szüntelen imában kérjem Krisztust: Uram, add, hogy az történjen, amit Te akarsz tőlem.

Imádkozzatok velem az Úrhoz: Doce me facere voluntatem tuam, quia deus meus es tu17 taníts meg engem akaratod teljesítésére, mert Te vagy az én Istenem. Lelkünkből szálljon fel tehát az őszinte vágy és a hatékony kívánság, hogy el tudjuk fogadni Urunk meghívását, és valóra tudjuk váltani szándékait, rendíthetetlen hittel, és abban a szilárd meggyőződésben, hogy sohasem téved.

Ha így szeretjük az isteni akaratot, azt is megértjük, hogy a hit értéke nemcsak attól függ, milyen tisztán fejezzük ki, hanem azon a határozottságon is, ahogy tettel is megvédjük és aszerint cselekedjünk.

De térjünk vissza megint ahhoz, ami ott Jerikó előtt történt. Krisztus most hozzád beszél. Azt kérdezi: mit tegyek neked? Hogy lássak, Uram, feleled, hogy lássak! Jézus pedig így szól: – Menj, a hited meggyógyított téged. – Erre azonnal látni kezdett, és követte őt az úton18 . Őt követni az úton. Megértetted, mit kér tőled az Úr, és elhatároztad, kíséred Őt az útján. Azon fáradozol, hogy az Úr lábnyomába lépj, magadra öltöd Krisztus ruháját, magává Krisztussá válsz; mert hited – a hit abban a fényben, amit az Úr ajándékoz – hatékony és áldozatkész kell, hogy legyen. Ne töltsd az időt álmodozással, és ne keresgélj más utakat, mert ez az a hit, amit kíván tőlünk: nagylelkűnek kell lenni a cselekvésben, és mindent kitépni és eldobni, ami akadályozza, hogy lépést tartsunk Vele.

Hit és alázat

Most Máté számol be egy megragadó eseményről. Ekkor egy tizenkét éve vérfolyásos asszony hátulról odament, s megérintette ruhája szegélyét19. Micsoda alázat! Azt gondolta magában: „ha csak ruháját érintem is, meggyógyulok”20. Mindig lesznek olyan betegek, mint Bartimeus, erős hitűek, akik nem restellik hangosan kiáltva megvallani Őt. De vegyétek figyelembe, hogy Krisztus útján nincs két egyforma lélek. Az asszony hite is erős, de ő nem kiált, csak közeledik Krisztushoz, anélkül, hogy az emberek észrevennék. Elég neki, hogy megérintse ruhája szegélyét, mert biztos benne, hogy ennyi is meggyógyítja. Alighogy megtette, az Úr megfordul és ránéz. Ő már tudja, mi játszódik le ebben a szívben, ismeri bizalmát: Bízzál, leányom! A hited meggyógyított téged21.

Szemérmesen érintette meg a szegélyt, bizakodva lépett oda, istenfélően hitt, belátóan ismerte fel, hogy meggyógyult. (…) Ezért: ha gyógyulásról van szó, hadd érintsük meg hittel Krisztus ruhája szegélyét!22 Megérted-e, milyennek kell lennie hitünknek? Alázatosnak. Ki vagy te, és ki vagyok én, hogy Krisztus hívását megkaptuk? Kik vagyunk, hogy szabad ennyire közel lennünk Hozzá? Amint az asszonynak a tömegben, nekünk is felkínált egy alkalmat, de nem csak annyit, hogy megsimítsuk a ruháját, és egy pillanatra érinthessük öltözete szegélyét. Ő egészen a miénk. Egészen nekünk adja magát, Testével, Vérével, Lelkével, egész Istenségével. Mindennap magunkhoz vesszük ételként, meghitten beszélünk Vele, ahogy egy apával, ahogy a Szeretettel magával beszélünk. És mindez igaz, nem csak úgy képzeljük.

Törekedjünk nagyobb alázatra! Mert csak olyan hit nyitja meg szemünket a dolgok természetfölötti látására, ami alázatos. Itt a földön csak két lehetőség van – minden egyéb alternatíva nélkül, vagy természetfölötti, vagy állati módon élünk. Számunkra csak az elsőnek szabad léteznie, az Istenre irányuló életnek. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de az élete kárt szenved?23 Mindaz, amit a föld hordoz, mindaz, amit értelem és akarat el akar érni – mit használ az embernek? Mit ér mind, ha minden elmúlik, minden elsüllyed, ha minden földi kincs csak látszat? Mit használ mindez, ha elkezdődik az öröklét, örökre – örökre – örökre?

Ez a kis szó – örökre – tette naggyá Avilai Terézt. Kislány volt még csak, mikor a várfallal körülvett várost a Puerta del Adaján keresztül elhagyta kisöccsével, Rodrigóval; a pogányokhoz akart menni, és Krisztusért vértanúságot szenvedni; ha kisöccse elfáradt az úttól, azt súgta a fülébe: – Mindörökké, mindörökké, mindörökké24.

Az emberek hazudnak, ha földi dolgokról mondják, hogy örökre. Csak Isten színe előtt igazság az örökre, lényegi igazság, és úgy kell élned, olyan hittel, hogy ha az örökkévalóságra gondolsz, a valóban örökre létezőre, akkor már itt is érezd a mennyország előízét.

A mindennapi élet és a szemlélődés

Megint az Evangéliumhoz fordulunk, és meghallgatjuk Máté beszámolóját a huszonegyedik fejezetből. Mikor Jézus kora reggel visszatért a városba, megéhezettt. Meglátott egy fügefát az út mellett. Odament hozzá25. Micsoda öröm Uram, látni, hogy ember vagy, aki éhes, ahogy a Szikari kútnál szomjas voltál26. Mert így perfectus deus, perfectus homo27-nak látlak, egészen Istennek, de egészen embernek is, húsból és vérből valónak, olyannak, mint én. Kiüresítette magát, szolgai alakot vett föl28, hogy sohase kételkedjem abban, hogy megért, hogy szeret.

Éhes volt. Ha a munkában, tanulásban, apostoli feladataink közben elfáradunk, és szinte fal van előttünk, Krisztusra tekintünk: a jóságos Jézusra, a fáradt Jézusra, az éhes, a szomjas Jézusra. Milyen könnyűvé teszed, Uram, hogy megértsünk! Olyannak mutatkozol, mint aki közülünk való, a bűnt kivéve, hogy kézzelfoghatóan világos legyen számunkra: veled együtt legyőzhetjük rossz hajlamainkat és bűneinket. Nem számít a fáradtság, sem az éhség, sem a szomjúság, sem a könynyek… Mert Krisztus is volt fáradt, szomjas és éhes, és sírt is. Ami számít, az a küzdelem, hogy az Atya akaratát teljesítsük, aki a mennyben van29: szeretnivaló küzdelem, mert az Úr mindig a mi oldalunkon van.

Jézus közeledik a fügefához: hozzád és hozzám közeledik, éhezi és szomjazza a lelkeket. A keresztről így kiáltott: sitio30, szomjazom. Ez miránk való szomjazás, szeretetünkre, lelkünkre és mindazokéra, akiket hozzá kell vezetnünk: a keresztúton, a halhatatlanság útján, az égi nagyszerűség útján.

Jézus odament a fügefához, de semmit sem talált rajta31. Ez szomorú. Így van a mi életünkben is? Úgy van, hogy hiányzik a hitünk, halovány az alázatunk, és nincs áldozat és tett? Csak a keresztény homlokzat van meg, egymagában és haszontalanul? Borzasztó volna, mert az Úr azt parancsolja: – Ne legyen rajtad gyümölcs soha többé! – Erre a fügefa azonnal kiszáradt32 A Szentírásnak ez az epizódja fáj nekünk, és egyszersmind arra ösztönöz, hogy újra föllobbantsuk hitünk lángját, és szerinte éljünk, hogy Krisztus mindig találjon gyümölcsöt nálunk.

Ne áltassuk magunkat: az Úr sohasem függ a mi terveinktől; legbüszkébb szándékaink is csak gyermekjátékok az Ő számára. Ő csak lelkeket akar, szeretetet, hogy mindenki Őhozzá jusson, és birtokolja az Ő országát mindörökké. Sokat kell a földön dolgoznunk, és jól kell dolgoznunk, mert éppen a mindennapi feladataink az anyag, amit meg kell szentelnünk. De ne felejtsük el, hogy mindezt Istenért tegyük; ha csak magunkért tennénk, csak gőgből, akkor csak leveleket teremnénk, és sem Istennek, sem az embereknek nem nőne a sűrűlombú fán egyetlen jóízű gyümölcs se.

Miután látták a tanítványok a kiszáradt fügefát, elcsodálkoztak, és megkérdezték: Miért száradt ki a fügefa hirtelen?33 Az első tizenkettő, aki annyi csodát látott, megint csodálkozik; hiányzik belőlük a mindent lángragyújtó hit. Ezért mondja az Úr: Bizony mondom nektek: Ha volna hitetek, és nem kételkedtek, nemcsak a fügefával tehetnétek meg ezt, hanem, ha azt mondanátok ennek a hegynek: emelkedj föl, és vesdmagad a tengerbe, megtörténne34. A feltétel, amit Jézus kíván, ez: éljünk a hitből. Akkor el tudjuk mozgatni a hegyeket. És oly sok mindent kell elmozdítani… az egész világban, de mindenekelőtt saját szívünkben. Mennyi az akadálya Isten kegyelmének! Higgy tehát: higgy tettekkel, higgy áldozatokkal, higgy alázattal. Mert a hit mindenható teremtményekké tesz bennünket: Mindazt, amit hittel, imádságban kértek, megkapjátok35.

Az az ember, aki hisz, helyesen ítéli meg a földi dolgokat; tudja, hogy – amint Avilai Szent Terézia mondja – az élet itt olyan, mint egy rossz éjszaka egy rossz fogadóban36. Mindig megújítja magában azt a meggyőződését, hogy az élet itt a földön a munka és a küzdelem időszaka, azért kaptuk, hogy megtisztuljunk, és csökkentsük adósságunkat, amivel bűneinkért az isteni igazságosságnak tartozunk. A hívő azt is tudja, hogy a földi javak csak eszközök, és eszközként használja őket, nagyvonalúan és hősiesen.

A hitet nem prédikálni, hanem élni kell. Gyakran megeshet, hogy hiányzik hozzá az erőnk. Ilyenkor tegyünk úgy, – ismét az Evangéliumot vesszük elő – mint a megszállott fiú apja. Vágyott rá, hogy meggyógyuljon a fia, remélte is, hogy Jézus megteszi, de nem tudott ekkora boldogságban hinni. Jézus pedig, aki mindig hitet kíván, belelát a szegény ember belső zűrzavarába, és előzékenyen segít: Ha valamit tehetsz? Minden lehetséges annak, aki hisz37 Minden lehetséges: mindenhatóak vagyunk! De hittel. Az ember érzi, hogy ingadozik a hite, fél, hogy a hiányos bizalom meghiúsítja fia gyógyulását. Sírva fakad. Ne szégyenkezzünk az ilyen könnyek miatt, mert Isten iránti szeretetből fakadnak, bűnbánó imából támadnak, alázatból. A gyermek apja azonban felkiáltott, és könnyeket hullatva azt mondta: – Hiszek! Segíts hitetlenségemen! 38

Ugyanezekkel a szavakkal fordulunk most hozzá, ennek az elmélkedésnek a végén. Uram, hiszek! A Te hitedben nőttem fel, és elhatároztam, hogy közelről követlek. Életemben már sokszor könyörögtem irgalmadért. És gyakran hittem lehetetlennek is, hogy ilyen nagyszerű csodákat tudsz véghezvinni gyermekeid szívében. Uram, én hiszek! De segíts, hogy erősebben és mélyebben higgyek.

És imánk Máriához is szól, mert Ő, Isten Anyja és a mi Anyánk, tanítómesterünk a hitben: És boldog, aki hitt, mert be fog teljesedni, amit az Úr mondott neki39.