HOGY MINDEN EMBER ÜDVÖZÜLJÖN

A keresztény hivatás, az Úr nekünk szóló meghívása elvezet a Vele való azonosulásra. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Ő azért jött a földre, hogy megváltsa a világot, mert „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön”1. Nincs olyan lélek, aki közömbös volna neki. Saját vérével fizette meg minden egyes ember megváltásának árát.2

Amikor ezeken az igazságokon elmélkedem, eszembe jut a Mester és az apostolok közötti beszélgetés kevéssel a kenyérszaporítás csodája előtt. Nagy sokaság kísérte Jézust. Az Úr feltekintett, és megkérdezte Fülöpöt: „Honnan veszünk kenyeret, hogy ehessenek?”.3 Gyors számolás után Fülöp így válaszolt: „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindegyiknek csak valami kevés jusson.”4 Nem volt ennyi pénzük, ki kellett találniuk valamit: „A tanítványok egyike, András, Simon Péter testvére így szólt: »Van itt egy fiú, akinek van öt árpakenyere és két hala. De mi ez ennyinek?«”.5

A kovász és a tészta

Követni akarjuk az Urat és elvinni az igéjét mindenkihez. Emberi szempontból logikus, hogy mi is feltegyük magunknak a kérdést: mi vagyunk mi ennyi emberhez? Még ha több millióan lennénk is, a Föld lakosságához viszonyítva nagyon kevés. Ezért egy kis kovásznak kell tekintenünk magunkat, amely kész arra, hogy az egész emberiség javát szolgálja, amint az apostol mondja: „egy kevés kovász az egész tésztát megkeleszti”6 , átalakítja. Meg kell tanulnunk élesztőnek, kovásznak lenni, hogy átalakítsuk a sokaságot.

Vajon a kovász jobb, mint a tészta? Nem, de a kovásznak köszönhetően lesz a tésztából ehető és egészséges táplálék.

Gondoljatok – akár csak nagy vonalakban –a kovász hatékony működésére, amelynek köszönhetően kerül az emberek asztalára a kenyér, ez az alapvető, egyszerű és mindenki számára elérhető táplálék. Sok helyen – talán ti is láttátok már – a sütés igazi szertartás, amelynek eredménye finom és szép egyaránt.

Jó lisztet vesznek, a lehető legjobbat. Hosszú, türelmes munkával gyúrják a tésztát a dagasztóteknőben, hogy összekeveredjen a kovásszal. Aztán hagyják pihenni, amire szükség van ahhoz, hogy az élesztő megtegye a dolgát, és a tészta megkeljen.

Közben már ég a tűz a kemencében, felemésztve a fahasábokat. A tészta pedig a tűz melegétől lágy, omlós, finom kenyérré válik. Ez nem történhetett volna meg, ha a kevés kovász nem keveredett volna el a tésztában, hatékonyan és feltűnés nélkül.

Ha elmélkedünk Szent Pál e szavain, megértjük, hogy nincs más választásunk, mint az, hogy minden léleknek szolgálva munkálkodjunk. Minden más önzés volna. Ha alázattal tekintünk az életünkre, világosan látjuk, hogy az Úr a hit kegyelmén kívül tehetséget és jó képességeket is adott nekünk. Egyikünk sem másolata valaki másnak: Atyánk egyesével teremtett bennünket, számban is különböző adományokkal ruházva fel gyermekeit. Ezeket a tehetségeket, képességeket minden ember szolgálatába kell állítanunk, és az Istentől kapott adományokat eszközként kell használnunk arra, hogy segítsünk másoknak Krisztust felfedezni.

Ne gondoljátok, hogy ez a vágy csak járulékos díszítőelem keresztény életünkön. Ha a kovász nem keleszti meg a tésztát, megrohad. Eltűnhet úgy, hogy megkeleszti a tésztát, de úgy is, hogy haszontalanul és önző módon az enyészeté lesz. Nem szívességet teszünk Istennek azzal, hogy segítünk az embereknek őt megismerni: „mert ha hirdetem az Evangéliumot, nincs miért dicsekednem, hiszen kényszer alatt vagyok – Jézus megbízásából. – Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az Evangéliumot!”7

A halászat fáradsága

„Íme, én sok halászt küldök – mondja az Úr –, hogy kihalásszák őket...”.8 Az Úr így mutatja meg nekünk a nagy feladatot: halászni. Nem egyszer hallottuk vagy olvastuk már, hogy a világ olyan, mint a tenger. Van benne igazság. Az emberi életben, akárcsak a tengeren, vannak nyugodt és viharos időszakok, szélcsendek és orkánok. Az emberek gyakran úsznak keserű vizekben, nagy hullámok közepette, vagy éppen tomboló viharban próbálnak meg előre haladni; szomorúan járják utukat még akkor is, amikor látszólag örülnek, amikor nagy lárma kíséri őket; valójában azonban a harsány nevetéssel csüggedtségüket, elkeseredésüket, szeretet és megértés nélküli életüket akarják palástolni. Az emberek éppúgy felfalják egymást, mint a halak.

Isten fiainak feladata elérni, hogy minden ember – szabadon – bekerüljön az isteni hálóba, hogy megtanulják szeretni egymást. Ha keresztények vagyunk, olyan halászokká kell válnunk, mint amilyenekről Jeremiás próféta beszél egy hasonlatában, amelyet Jézus is gyakran ismételt: „Jöjjetek utánam, és én emberek halászává teszlek titeket”9 – mondta Péternek és Andrásnak.

Kísérjük el Krisztust erre az isteni halfogásra. Jézus a Genezáreti-tó partján áll, és az emberek tolonganak körülötte, hogy hallgassák Isten igéjét.10 Éppúgy, mint ma. Nem látjátok? Az emberek vágynak arra, hogy hallják Isten üzenetét, még ha kívülről ezt nem is mutatják. Néhányan talán elfelejtették Krisztus tanítását, míg mások – önhibájukon kívül – sosem ismerték meg azt közelebbről, és a vallás idegennek tűnik számukra. De egy dologról legyetek meggyőződve, amely mindig időszerű marad: előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor a lélek nem tud tovább menni, már nem elégszik meg a szokásos magyarázatokkal, a hamis próféták hazugságai nem elégítik ki többé. Akkor ezek az emberek – még ha nem is ismerik be – vágynak arra, hogy nyugtalanságukat az Úr tanításával csillapítsák.

Hallgassuk Szent Lukács elbeszélését: „Látott a tó mellett két hajót állni: a halászok kiszálltak belőlük, és mosták a hálóikat. Akkor beszállt az egyik hajóba, amely Simoné volt, és megkérte őt, hogy vigye egy kissé beljebb a parttól. Ott leült, és a hajóból tanította a tömeget.”11 Amikor befejezte a tanítást, azt mondta az Úr Simonnak: „Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat a halfogáshoz!”12 Krisztus a hajó ura: ő készíti elő a halfogást: azért jött el a világra, hogy a testvérei megtalálják a dicsőség és az Atya szeretetének útját. A keresztény apostolkodást nem mi találtuk ki. Mi, emberek néha inkább akadályozzuk azt esetlenségünkkel és gyenge hitünkkel.

„Simon ezt felelte neki: »Mester! Egész éjszaka fáradoztunk, és semmit sem fogtunk.«”13 A válasz észszerűnek tűnik. Rendszerint az éjszakai órákban halásztak, és aznap éjszaka hiába dolgoztak. Miért halásznának nappal? Péternek azonban volt hite: „A te szavadra azonban kivetem a hálót.”14 Elhatározta, hogy úgy tesz, ahogy Krisztus javasolta, és az Úr szavában bízva munkához látott. Erre mi történt? „És miután ezt megtette, a halaknak oly bő sokaságát fogták ki, hogy szakadozott a hálójuk. Intettek tehát a társaiknak, akik a másik hajóban voltak, hogy jöjjenek a segítségükre. Azok odamentek és megtöltötték mind a két hajót, úgyhogy csaknem elmerültek.”15

Amikor Jézus mélyebbre evezett a tanítványaival a tengeren, nem csak erre a halfogásra gondolt. Ezért amikor Péter a lába elé borult, és alázatosan vallotta: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!”, Jézus így válaszolt neki: „Ne félj! Ezentúl már emberek halásza leszel.”16 És ennél az új halászatnál sem hiányzott az isteni hatékonyság: az apostolok személyes nyomorúságuk ellenére sok nagy csoda eszközei lettek.

A csodák ma is megismétlődnek

Ha nap mint nap küzdünk azért, hogy szentté váljunk, mindegyikünk a saját helyzetében a világban, saját foglalkozásában, a mindennapi életben, akkor ki merem jelenteni, hogy az Úr bennünket is az eszközeivé fog tenni, csodákat tudunk majd tenni, sőt nagy csodákat, ha arra lesz szükség. Vakoknak visszaadjuk a látását. Melyikőtök ne tudna sok esetről beszámolni, amikor emberek, akik mintegy vakon születtek, megkapták Krisztus fényének teljességét? Egyesek süketek, mások némák voltak, nem tudtak meghallani vagy kimondani egy szót sem úgy, ahogy Isten gyermekeihez illik. Ám az érzékeik megtisztultak, és már nem állatokra jellemző, hanem emberekhez méltó módon hallanak és beszélnek. „In nomine Iesu!”17 Jézus nevében az apostolok meggyógyítanak egy bénán született embert, aki semmilyen hasznos dologra nem volt képes, és azt a másikat, aki tudta, hogy mi a kötelessége, de nem teljesítette… Az Úr nevében „surge et ambula!”18 – kelj fel és járj!

Ismét másvalaki halott volt, már a bomló holttest szaga áradt belőle, de meghallotta Isten hangját, ahogy egykor a naimi özvegy fia: „Ifjú. Mondom neked: kelj föl!”19 Csodákat fogunk tenni, mint Krisztus, mint az első apostolok. Talán veled is, velem is történtek ilyen csodák; talán vakok vagy süketek vagy bénák voltunk, vagy már a halál szaga áradt belőlünk, de az Úr szava felemelt minket elesettségünkből. Ha szeretjük Krisztust, ha őszintén követjük, ha nem magunkat keressük, hanem csak őt, akkor az ő nevében ingyen tudjuk majd továbbadni másoknak azt, amit mi is ingyen kaptunk.

Igehirdetésemben mindig utaltam arra a természetfeletti és egyben emberi lehetőségre, amelyet Isten, a mi Atyánk ad gyermekei kezébe: részt venni Krisztus megváltó művében. Öröm töltött el, amikor ezt a tanítást megtaláltam néhány egyházatya írásaiban. Nagy Szent Gergely például így írt: „Amikor a keresztények jóra való intéseikkel idegenek szívéből eltávolítják az álnokságot, kígyókat űznek el… Amikor látják, hogy felebarátjuk ellanyhul a jó gyakorlásában, és számos különböző módon igyekeznek segíteni neki, erényeik jó példájával erőt adva, olyan, mintha betegekre tennék a kezüket, hogy meggyógyítsák őket. Ezek a csodák annál nagyobbak, minél inkább lelkiek, mert általuk nem a test, hanem lélek kel életre. Ti is, testvéreim, ha kitartotok, Isten segítségével ilyen csodákat tudtok majd tenni.”20

Isten azt akarja, hogy mindenki üdvözüljön: ez felszólítás nekünk, amely egyben felelősséget is ró mindegyikünkre. Az Egyház nem a kivételezettek menedékhelye. „A nagy Egyház talán kis része a földnek? A nagy Egyház az egész világ.”21 Így írt Szent Ágoston, majd hozzátette: „Bárhova mész is, ott van Krisztus. Örökséged az egész világ; gyere, vedd birtokba velem együtt!”22 Emlékeztek rá, mit ír az evangélium a hálókról? Annyira tele voltak, hogy már nem volt hely bennük több halnak. Isten vágyva vágyik rá, hogy megteljen a háza.23 Ő Atya, és szereti, ha minden gyermeke ott van körülötte.

Apostolkodás a mindennapi életben

Most elmélkedjünk egy másik halfogásról, amelyre Krisztus szenvedése és halála után került sor. Péter háromszor megtagadta a Mestert, és alázatos fájdalommal sírt bűne miatt. A kakas kukorékolása eszébe juttatta az Úr figyelmeztetését, és ő szíve mélyéből bocsánatot kért. Míg töredelmesen várta a megígért feltámadást, régi mesterségét gyakorolta: halászott. „E halfogás kapcsán gyakran kérdezik tőlünk, hogy Péter és Zebedeus fiai miért tértek vissza ahhoz a munkához, amellyel azelőtt keresték a kenyerüket, mielőtt az Úr meghívta őket. Amikor ugyanis Jézus azt mondta nekik: »Kövessetek és én emberek halászaivá teszlek titeket«, halászok voltak. Azoknak, akiket ez meglep, azt kell válaszolni, hogy az apostoloknak nem tiltották meg, hogy foglalkozásukat gyakorolják, ha az törvényes és tisztességes munka volt.”24

Az apostolkodás, ez a keresztényekben égő vágy, nem különül el a mindennapi feladatoktól, hanem egybeolvad a munkával, amely alkalommá válik arra, hogy személyesen találkozzunk Krisztussal. Éppen a munkában, együtt küzdve a munkatársainkkal, barátainkkal vagy rokonainkkal, segíthetünk nekik eljutni Krisztushoz, aki a tó partján vár ránk. Halásznak kell lenni, mielőtt apostolok lennénk, és az apostoli hívás után halásznak kell lennünk. Ugyanaz a foglalkozásunk előtte és utána.

Akkor mi változik? A lélek előtt új távlatok nyílnak, mert életébe belépett Krisztus, úgy, ahogy beszállt Péter hajójába, nagyobb készséggel akar szolgálni, és csillapíthatatlan vágyat érez, hogy minden teremtménynek hirdesse azokat a nagy tetteket (magnalia Dei25), amelyeket Isten véghezvisz, ha hagyjuk cselekedni. Nem hallgathatom el, hogy a papok „hivatásbeli munkája” isteni és közszolgálat, amely olyannyira lefedi minden tevékenységüket, hogy ha egy papnak marad ideje olyan feladatokra, amelyek nem kifejezetten papi feladatok, akkor szinte biztos lehet abban, hogy nem teljesíti a hivatásából fakadó kötelességét.

„Együtt volt Simon Péter, Tamás, akit Ikernek hívnak, a galileai Kánából való Natanael, Zebedeus fiai, és még másik kettő a tanítványai közül. Simon Péter azt mondta nekik: »Megyek halászni.« Azok azt felelték: »Megyünk veled mi is.« Elindultak tehát, és beszálltak a bárkába, de azon az éjszakán semmit sem fogtak. Amikor már megvirradt, Jézus a parton állt”.26

Jézus ott van az apostolai mellett, akik neki adták magukat, és mégsem veszik észre. Hányszor előfordul velünk, hogy Krisztus nemcsak közel van hozzánk, hanem bennünk van, az életünk mégis annyira emberi szinten marad. Az Úr itt van mellettünk, de nem kap egyetlen szerető pillantást, kedves szót vagy buzgó cselekedetet sem a gyermekeitől.

„A tanítványok – írja Szent János – nem tudták, hogy Jézus az. Jézus azt mondta nekik: »Fiaim, nincs mit valami ennivalótok?«”27 Ez a meghitt jelenet örömmel tölt el. Jézus Krisztus – Isten! – szól így a tanítványokhoz! Ő, akinek már megdicsőült teste van. „»Vessétek a hálót a hajó jobb oldalára, és találni fogtok!« Kivetették, de kihúzni már nem tudták a tömérdek hal miatt.”28 A tanítványok most értik meg. Eszükbe jut, amit oly gyakran hallottak a Mestertől: emberhalásznak lenni, apostolnak. Most megértik, hogy ez lehetséges, mert maga Jézus vezeti a halászatot.

„Akkor az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: »Az Úr az!«29 Ez a szeretet, amely messziről felismeri az Urat. A szeretet veszi észre elsőként ezt a figyelmességet. Az ifjú apostol, aki Jézust – minden romlottságtól mentes – szíve egész szilárdságával, tisztaságával és gyöngédségével szereti, ő kiált fel: „Az Úr az!”

„Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét, mert neki volt vetkőzve, és a tengerbe vetette magát.”30 Péter a hit. Csodálatos merészséggel a tengerbe veti magát. János szeretetével és Péter hitével nincs lehetetlen.

A lelkek Istenhez tartoznak

„A többi tanítvány pedig a bárkával jött ki, mert nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire.”31 Azonnal letették az Úr lábához az egész zsákmányt, hiszen az az övé. Tanuljuk meg ebből, hogy a lelkek Istenhez tartoznak, így a földön egyetlen ember sem nyilváníthatja őket saját tulajdonának, és hogy az Egyház apostoli tevékenysége – az üdvösség hirdetése és valósága – nem bizonyos emberek tekintélyén alapul, hanem Isten kegyelmén.

Jézus háromszor kérdezi meg Pétert, mintha lehetővé akarná tenni számára, hogy a háromszoros tagadást jóvátegye. Péter tanult saját keserű tapasztalatából. Tisztában van saját gyengeségével, és tudja, hogy nincs helye elsietett dicsekvésnek. Ezért mindent letesz Krisztus kezébe: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek! […] Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek.”32 És mit felel erre Krisztus? „Legeltesd bárányaimat! […] Legeltesd juhaimat!”33 Nem a tieidet, nem is a tieiteket, hanem az „enyéimet”! Ő teremtette az embert, ő váltott meg minden egyes lelket – ismétlem – saját vére árán.

Amikor az V. században a donatisták támadták az Egyházat, azt állították, hogy Hippó püspöke, Ágoston nem taníthatja az igazságot, mert nagy bűnös volt. Szent Ágoston megmondta hittestvéreinek, hogy mit válaszoljanak erre: „Ágoston a Katolikus Egyház püspöke; hordozza a terhét, amelyről Istennek tartozik számadással. A jók között ismertem meg őt. Ha rossz, ő tudja; ha jó, akkor sem belé helyeztem a reményem. Mert az első dolog, amit megtanultam a Katolikus Egyházban, az, hogy a reményemet ne egy emberre alapozzam.”34

Apostoli tevékenységünk nem a miénk. Miről beszélnénk, ha a miénk volna? Ez Krisztus apostoli munkája, mert Isten így akarja, és erre adott parancsot: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az Evangéliumot.”35 A hibák tőlünk, a gyümölcsök az Úrtól származnak.

Bátran beszélni Istenről

Hogyan apostolkodjunk? Mindenekelőtt a példánkkal, úgy, hogy az Atya akarata szerint élünk, amint azt Jézus Krisztus életével és tanításával kinyilatkoztatta nekünk. A valódi hit nem engedi meg, hogy a cselekedeteink ellentétesek legyenek a szavainkkal. Személyes viselkedésünkön kell lemérnünk, hogy mennyire hiteles a hitünk. Nem vagyunk őszintén hívők, ha nem igyekszünk cselekedeteinkkel átültetni a gyakorlatba azt, amit a szánkkal vallunk.

Ezen a pontos érdemes felidézni egy történetet, amely jól illusztrálja az őskeresztények csodálatos apostoli lendületét. Még nem telt el negyed század sem azóta, hogy Jézus a mennybe ment, de már sok városban és falun elterjedt a híre. Egyszer Efezusba érkezett egy ember, akit Apollónak hívtak: „ékesen szóló és az Írásokban igen jártas volt. Mivel már oktatást kapott az Úr útjáról, buzgó lélekkel beszélte el és szorgalmasan tanította az Úrra vonatkozó dolgokat, de csak János keresztségéről tudott.”36

Ennek az embernek az értelmében már derengett Krisztus fénye: hallott róla, és hirdette másoknak. De még hátra volt az út egy része, hogy a hitet jobban megismerje, egészen elsajátítsa, és igazán szeresse az Urat. Egy házaspár hallotta őt: Aquila és Priscilla, akik mindketten keresztények voltak. Nem tétlenkedtek, nem viselkedtek közömbösen, még csak azt sem gondolták, hogy ez már eleget tud, és senki sem hívott bennünket, hogy tanítsuk. Mivel igazi apostoli vágy égett bennük, odamentek Apollóhoz, „maguk mellé vették, és alaposabban megmagyarázták neki Isten útját”.37

Ugyanilyen csodálatraméltó Szent Pál viselkedése is. Bár azért volt fogságban, mert Krisztus tanítását terjesztette, nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem arra, hogy tovább hirdesse az Evangéliumot. Festus és Agrippa előtt is habozás nélkül megvallotta: „Isten oltalma megsegített, és a mai napig helytálltam mint tanú, kicsi és nagy előtt. Nem mondok semmit azokon kívül, amikről Mózes és a próféták beszéltek, mint eljövendő dolgokról: hogy Krisztus szenvedni fog, első lesz a halottak föltámadásában, és világosságot fog hirdetni a népnek és a pogányoknak.”38

Az Apostol nem burkolódzott hallgatásba, nem rejtette el a hitét, sem apostoli hithirdetését, amely miatt gyűlölték az üldözői: tovább hirdette az üdvösséget minden embernek. Csodálatos merészséggel odaállt Agrippa elé: „Agrippa király, hiszel a prófétáknak? Tudom, hogy hiszel!”39 Amikor Agrippa azt mondta: „Kevésen múlik, hogy meggyőzz, és keresztény legyek!”, Pál így válaszolt: „Kérem Istentől, akár kicsi, akár nagy áron, hogy nemcsak te, hanem azok is mindnyájan, akik ma hallanak, olyanok legyenek, amilyen én is vagyok, leszámítva ezeket a köteleket!”40

Honnan vette Pál ezt az erőt? „Omnia possum in eo qui me confortat!” – „Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad.”41 Mindenre képes vagyok, mert ez a hit, ez a remény és ez a szeretet csakis Istentől való. Nagyon nehéz elhinnem, hogy egy apostoli munka természetfeletti szempontból hatásos, ha az nem az Úrral való állandó kapcsolatra épül, ha nem ez a szilárd központja. Munka közben, igen; otthon vagy az utcán, a nap mint nap felmerülő kis és nagy problémák közepette, amelyek között vannak fontosak és kevésbé fontosak. Pontosan ott és nem máshol, de Istenre figyelő szívvel. Ekkor az emberek megérzik majd a szavainkban és tetteinkben – sőt nyomorúságainkban is – Krisztus jó illatát, a „bonus odor Christi”-t42, és megállapítják, hogy egy igazi kereszténnyel állnak szemben.

Ha engednél a kísértésnek, és megkérdeznéd magadtól: „ki kívánja tőlem, hogy ezzel foglalkozzak?”, azt kellene felelnem, hogy maga Krisztus parancsolja, kéri ezt. „Az aratni való sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába!”43 Ne zárd kényelmesen a kérdést azzal, hogy: „én nem vagyok ilyesmire alkalmas, vannak már mások erre a feladatra, ezek a feladatok távol vannak tőlem.” Nem, erre nincsenek mások; ha te ezt mondhatnád, akkor mindenki ugyanígy elháríthatná magától a feladatot. Krisztus kérése mindenkinek szól, minden egyes kereszténynek. Senkit sem ment fel a kora, egészségi állapota vagy munkája. Nincsenek kifogások. Vagy megteremjük az apostolkodás gyümölcseit, vagy terméketlen lesz a hitünk.

Másrészről ki mondta azt, hogy különleges vagy feltűnő dolgot kell csinálnunk ahhoz, hogy Krisztusról beszéljünk, és a tanítását terjesszük? Éld a mindennapi életedet, dolgozz ott, ahol a helyed van, és igyekezz teljesíteni állapotbeli kötelességeidet, jól végezni hivatásbeli munkádat, úgy, hogy közben napról napra jobbá válsz. Légy tisztességes, másokkal megértő, magaddal szemben pedig igényes. Légy önmegtagadó és vidám. Ez a te apostolkodásod. Anélkül, hogy tudnád a magyarázatát – hiszen ismered saját nyomorúságodat –, a többiek keresni fogják a társaságodat, és természetes és egyszerű módon a munka után, egy családi összejövetelen, a buszon, séta közben, bárhol beszélgettek arról, ami minden lelket nyugtalanít, még ha néhányan ezt nem is veszik észre. Amikor azonban elkezdik Istent valóban keresni, egyre jobban megértik majd.

Kérd Szűz Máriát, az apostolok királynőjét – Regina Apostolorum –, hogy benned is éljen a magvetés és a halászat vágya, amely Fia Szívében dobog. Biztosítalak róla, hogy ha rálépsz erre az útra, ugyanolyan teli hajót fogsz a partra húzni, mint a galileai halászok, és a parton meglátod majd Krisztust, aki rád vár. Mert a sok hal mind az övé.