IMÁDKOZVA ÉLNI

Valahányszor vágyat érzünk a szívünkben, hogy jobbá váljunk és az Urat nagylelkűbben szolgáljuk, és mikor keresztény életünk számára útmutatót, vezércsillagot keresünk, a Szentlélek emlékeztet bennünket az evangélium szavaira, hogy szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni1. Az ima az alapja minden tettünknek, amely Isten felé irányul: az imával mindenhatóak vagyunk, és ima nélkül semmit sem érünk el.

Szeretném, ha ma, ebben az elmélkedésben egyszer s mindenkorra meggyőződnénk annak a szükségességéről, hogy szemlélődő lelkekké váljunk: akár az utcán, akár munkahelyen vagyunk, az Istennel való beszélgetésnek folyamatosnak kell lennie, és sohasem szakadhat meg a nap folyamán. Ez az egyetlen útja annak, hogy a Mester lépéseit hűen követhessük.

Tekintsünk Jézus Krisztusra, példaképünkre, aki mintegy tükör is, amelyben magunkat meg kell látnunk. Hogyan viselkedik ő – külsőleg is – fontos alkalmakkor? Mit ír nekünk róla az evangélium? Nagyon megindító számomra megfigyelni, hogy az Úr minden alkalommal, mielőtt egy nagy csodát tesz, az Atyához fordul; megkapó az a példamutatása is, amikor nyilvános működése előtt negyven napra és negyven éjszakára a visszavonul a pusztába imádkozni2.

Bocsássatok meg, hogy erre visszatérek, de nagyon fontos a Messiás minden egyes lépésére figyelnünk, hiszen azért jött, hogy megmutassa nekünk az Atyához vezető utat. Felfedezzük Vele együtt, hogy a jelentéktelennek tűnő apróságoknak is természetfölötti dimenziót lehet adni. Tőle tanulva képessé válunk arra, hogy érezzük, az élet minden pillanatában benne rezeg az örökkévalóság; mélyebben meg tudjuk érteni, hogy a teremtménynek szüksége van Istennel való bizalmas beszélgetésre, ideje kell, hogy legyen rá, hogy vele érintkezzünk, őt kérleljük, őt dicsőítsük, köszönetet mondjunk neki, hallgassuk őt, vagy egyszerűen nála legyünk.

Már évekkel ezelőtt, az Úrnak ezt a sajátosságát szemlélve arra az eredményre jutottam, hogy az apostolkodás – annak minden formája – a benső élet túláradása. Ezért látom annyira természetesnek és ugyanakkor annyira természetfölöttinek az evangéliumnak azt a jelenetét, amelyben az első tizenkettő Jézus általi végérvényes kiválasztásáról van szó. Lukács arról számol be, hogy Jézus ezt megelőzően az egész éjszakát imádsággal töltötte3. Vagy nézzétek meg Betániában, mielőtt megtenné, hogy Lázárt életre kelti; siratja barátját, szemeit az égre emeli és imádkozik: Atyám, hálát adok Neked, hogy meghallgattál4.

Egyértelmű tanítás, amelyet ezáltal kapunk tőle: ha embertársainknak segíteni akarunk, és becsületesen törekszünk őket földi életük igaz értelmének felfedezésére vezetni, akkor ennek a szándéknak imával kell összekapcsolódnia.

Oly sok pillanatról számol be az evangélium, amikor Jézus Atyjával beszél, hogy lehetetlen mindegyiket külön szemlélnünk. De kiemelten el kell időznünk a szenvedését és halálát megelőző megrázó óráknál, amikor felkészül az áldozat teljesítésére. Ez hazavezet bennünket az isteni szeretetbe. Szeretetének gazdagsága az utolsó vacsora termének meghittségében bontakozik ki: esedezik Atyjához, tudtul adja a Szentlélek eljövetelét, és nem szűnő odaadásra bátorítja övéit a szeretetben és a hitben.

Ez a bensőséges és lángoló ima továbbfokozódik, amikor Megváltónk közeledő szenvedését látja a Getszemáni kertben: a megalázást, a fájdalmakat, a gyötrő keresztet, ami csak a gonosztevőknek járt, s amelyre Ő oly régen áhítozott. Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet5. Majd nyomban ezután ezt mondja: de ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd6 . Később a keresztfára szegezve, magányosan, kitárt karokkal, az örökkévalóság papjának tartásával, kitartóan beszélget az Atyával: Kezeidbe ajánlom lelkemet7.

Szemléljük most szent Anyját, aki nekünk is édesanyánk. A kereszt mellett imádkozik a Kálvárián. Ez nem új nála, mindig imádkozott, míg a háztartás mindennapi kötelességeit teljesítette. A földi dolgok között Istennel egyesülve élt. Krisztus, perfectus Deus, perfectus homo8, tökéletes Isten és tökéletes ember, azt akarta, hogy Anyja is – a legmagasztosabb teremtmény, a kegyelemmel teljes – erősítsen meg bennünket abban a törekvésünkben, hogy szemünket mindig az isteni szeretetre irányítsuk. Emlékezzetek az angyali üzenet eseményére: amikor megjelent az arkangyal, hozva az égi üzenetet, hogy Mária lesz Isten Anyja, őt imába merülve találja. Mária teljes összeszedettségben imádkozik az Úrhoz, amikor Gábriel szól hozzá: Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! Az Úr van teveled9. Pár nappal később, az ujjongás szavai törnek elő a Magnificat-ban, ebben a máriás énekben, amelyet a Szentlélek ajándékozott nekünk, a hűséges Szent Lukács által, és amely Szűz Mária Istennel való folyamatos kapcsolatának a gyümölcse.

Édesanyánk sokat elmélkedett azoknak az ószövetségi szent férfiaknak és asszonyoknak szavain és cselekedetein, akik a Megváltót várták. Csodálta Isten számtalan, csodáját, tékozló irgalmasságát népével, amely oly sokszor hálátlan volt. Mária elgondolkozott az égi szeretet állandóan megújuló gyengédségén, és szeplőtelen szívéből feltör a szeretet: Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben, mert tekintetre méltatta szolgálója alázatosságát10. Ennek a jó Anyának a gyermekei, az első keresztények, tanultak tőle, és nekünk is tanulnunk kellene tőle.

Az Apostolok Cselekedeteiben van egy rész, amelyet igen értékesnek tartok, mivel egy világos és mindig időszerű példát tár elénk: Ők pedig állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában, a kenyérszegés közösségében és az imádságokban11. Ez a mellékes megjegyzés a Jézus Krisztus első tanítványairól szóló híradásokban minduntalan előfordul: Ezek mindannyian egy szívvel-lélekkel kitartottak az imádkozásban12. Amikor Pétert elfogják, mert bátran prédikálta az igazságot, elhatározzák, hogy imádkoznak: az egyház szüntelenül könyörgött érte Istenhez13.

Az ima akkor, csakúgy, mint most, az egyetlen fegyver, a leghatalmasabb eszköz arra, hogy a belső harc ütközeteiben győzzünk: Szomorkodik valaki közületek? Imádkozzék!14 Szent Pál is összefoglalja: Szüntelenül imádkozzatok!15 Soha ne fáradjatok bele, Istenhez könyörögni.

Hogyan imádkozzunk?

Hogyan kell imádkozni? Bizonyosan nem tévedek, ha azt mondom, számtalan módja van az imának. De mindannyiunknak az istengyermekség igazi imáját kívánom, és nem a képmutatók szóáradatát, akiknek azt kell az Úrtól hallania: Nem mindenki, aki azt mondja nekem: Uram, Uram! – megy be a mennyek országába16 . A képmutatóan imádkozókról írja Szent Ágoston, bár lehet, hogy náluk megvan az imádság zaja, de hiányzik az igazi hangja, mivel élettelen17, és hiányzik a vágy, hogy valóban az Atya akarata szerint cselekedjenek. Bárcsak kiáltásunkat, Uram! – az a hatékony vágy töltené el élettel, hogy a Szentlélek sugallatait lelkünkben tettekre váltsuk fel.

Küzdenünk kell azért, hogy bennünk a képmutatásnak még a nyoma se legyen. Ahhoz, hogy kiirthassuk ezt a bajt, amelyet olyan keményen elítél az Úr, első feltétel, hogy legyen meg bennünk a bűn elleni küzdelem tiszta szándéka általában és a konkrét helyzetekben is. Szívünknek és értelmünknek hevesen és becsületesen kell irtóznia a súlyos bűntől, és a bocsánatos bűnnel szemben is mélyen kell gyökereznie bennünk az ellenszenvnek, mert ez ugyan nem foszt meg bennünket az isteni kegyelemtől, de nehezebbé teszi.

Sosem fáradtam el az imáról és Isten kegyelméről beszélni. Amikor 1930-ban, fiatal pap koromban sokan jöttek hozzám minden társadalmi körből – akadémikusok, munkások, gazdagok és szegények, egészségesek és betegek, papok és világiak – azzal a vággyal, hogy közelebb kerülhessenek az Úrhoz, mindig csak egyet tanácsoltam nekik: imádkozzatok! És ha valaki azt válaszolta, hogy azt sem tudja, hogyan kezdje el, azt ajánlottam neki, képzelje magát Isten jelenlétébe, és pontosan így panaszolja el Neki a nyugtalanságát, szorongását: Uram, nem tudom megtenni! Ezekből a szerény vallomásokból gyakran lett bensőséges kapcsolat Krisztussal, állandó érintkezés Vele.

Ennek már sok éve, és még mindig ez az egyetlen eszköz, amelyet ismerek. Ha nem tudsz imádkozni, menj Krisztushoz, ahogy a tanítványok is tették: Uram, taníts meg minket imádkozni!18 Akkor majd megtapasztalod, hogy a Szentlélek segítségünkre van gyöngeségünkben, mert nem tudjuk, miképpen kell kérnünk, amit kérünk; de maga a Lélek jár közben értünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal19, mert semmilyen szó sem képes azt a mérhetetlen mélységet kifejezni.

Isten szavának erősséget kell teremtenie bennünk! A tanácsot, amelyet papi munkám során mindig adtam, és adni fogok, nem én találtam ki. A Szentírásban vettem át én is: Uram, nem tudom hogyan kell Hozzád fordulnom! Uram, taníts meg minket imádkozni! És ekkor jön a Szentlélek szerető segítsége. Fény, tűz, forgószél formájában fellobbantja a lángot és képessé teszi arra, hogy meggyújtsa az isteni szeretet tüzét.

Az ima párbeszéd

Már az ima útján járunk. Hogyan menjünk tovább? Nem vettétek észre, hogy sok férfi és nő azt a benyomást kelti, mintha önmagukkal beszélnének, és szívesen is hallgatnák önmagukat? Csak szavak és szavak önmagukkal beszélgetve, fáradhatatlan körökben problémák körül, amelyek gondot okoznak nekik, de közben nincs hely megoldások számára: azt kell gondolnunk, hogy az ilyen emberek egyetlen mozgatója az a beteges élvezet, hogy önmagukat sajnáltassák vagy csodáltassák, semmi egyéb.

Ha valóban teljes nyíltsággal csupán könnyíteni akarunk szívünkön, tanácsot kérünk olyan emberektől, akik szeretnek és megértenek minket. Beszélünk az apánkkal, anyánkkal, feleségünkkel, férjünkkel, testvérünkkel, barátunkkal. Ez már párbeszéd, még ha gyakran nem is annyira hallani szeretnénk valamit, mint elmondani, ami foglalkoztat, kiönteni a szívünket. Kezdjünk el Istennel is így beszélgetni, abban a biztos tudatban, hogy hall bennünket, és válaszol nekünk. A szavaira figyelni fogunk, és megnyílunk neki alázatos, bizalommal teli társalgásban, amelyben szó lesz mindenről, ami elménket és szívünket foglalkoztatja: örömteli és szomorú élményekről, reményekről és csalódásokról, sikerekről és kudarcokról, még jelentéktelen mindennapi élményeinkről is. Mert időközben észrevesszük, hogy mennyei Atyánkat minden érdekli, ami ránk vonatkozik.

Győzzétek le a restséget, ha az szívetekbe be akar lopakodni, és ne gondoljátok, hogy az imádság várhat. Benne jutunk el a kegyelem forrásához, ezt nem lehet másnapra halasztani. Most van itt az ideje! Isten egész nap szeretettel néz bennünket, ő az, aki az ima bensőséges találkozásában vezet bennünket: és – ismétlem – neked is, nekem is rá kell bíznunk magunkat, mint a testvérünkre, barátunkra, édesapánkra. Mondd Neki – én is ezt teszem most – hogy Ő végtelenül fölséges, teljességgel jó és irgalmas. És így folytasd: ezért akarlak Téged egészen szeretni, akkor is, ha faragatlan fickó vagyok, és, ha szegény kezem kérges és a földi út porától piszkos.

Talán először alig vesszük észre, de haladunk előre: határozott és biztos lépésekkel, összhangban Istennel, és azzal a biztos meggyőződéssel, hogy az Úr oldalán még a fájdalom, az önmegtagadás, és a szenvedés is édes. Milyen erősnek érzi magát Isten gyermeke, ha ennyire közel érzi magát apjához! Ezért vagyok biztonságban nálad, Uram és Atyám; bármi is történjék velem, mert Te vagy a sziklám és erődöm20.

Egyesek számára ismerősnek, mások számára újnak tűnik, de mindenkinek fáradságos út ez. Mégis, amíg élek, folyton prédikálom, hogy föltétlenül szükséges imádkozó embernek lennünk: mindig, minden alkalommal és a legkülönbözőbb körülmények között is, mert Isten sosem hagy el minket. Nem keresztény magatartás, ha végső menedékként jut eszünkbe Isten barátságára gondolni. Vagy talán normális az, hogy azokról az emberekről, akiket szeretünk, figyelmen kívül hagyjuk és elfelejtjük? Nem, természetesen nem, ők állandóan jelen vannak és szavaink, kívánságaink, gondolataink nekik szólnak. Ugyanilyennek kellene lennie Istennel való kapcsolatunknak.

Ha Istent így keressük, akkor egész napunk egyetlen beszélgetéssé alakul át, amely bensőséges és bizalommal teli. Nagyon gyakran mondtam és írtam, de most még egyszer megismétlem: az Úr saját példájával adta tudtunkra, mi az egyedüli helyes mód a Vele való kapcsolatban: a folytonos ima, reggeltől estig és estétől reggelig. Ha mindent könnyen elvégzünk: „Köszönöm Istenem!” Ha jön egy nehéz pillanat: „Uram, ne hagyj el!” És ez az Isten, aki szelíd és alázatos szívű21, nem fogja kérésünket elutasítani, nem lesz közömbös irántunk, hiszen azt mondja: Kérjetek és adni fognak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek22 .

Tehát fáradozzunk azon, hogy a természetfölötti szemléletet sose veszítsük el, és Istent minden eseményben észrevegyük, az örömteli és fájdalmas helyzetekben, ha vigaszt kapunk… vagy ha esetleg egy szeretett ember halála miatt vigasztalanok vagyunk. Első dolgunk mindig a beszélgetés Istennel, Atyánkkal. Őt keressük lelkünk középpontjában. Ne hagyd el ezt, mint jelentéktelen apróságot. Ellenkezőleg, ez a soha nem terméketlen benső élet világos jele, igazi szeretetben kibontakozó párbeszédé. Ha ebben élünk, attól a lelki egyensúly nem szenved kárt, hiszen egy keresztény számára ennek olyan magától értetődőnek kell lennie, mint a szív dobbanása.

Szóbeli és elmélkedő ima

A tevékeny keresztény hit szövetébe ékszerként illeszkednek bele a szóbeli imák: az Istenhez intézett szavak, mint a Miatyánk, az Üdvözlégy Mária, a Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek; vagy a rózsafüzér, amellyel Istent és Szűzanyánkat magasztaljuk; vagy sok más jámbor fohász és imádság, amelyeket keresztény testvéreink régóta mondanak.

Szent Ágoston a 85. zsoltárt – Könyörülj rajtam, Uram, mert hozzád kiáltok egész nap – a következő szavakkal magyarázza: „egész nap” alatt azt értem, „állhatatosan”, „szüntelenül”. Olyan ez, mintha egyetlen ember elérne a világ végéig: hiszen Krisztus tagjai azok, akik így kiáltanak; egyesek már nyugszanak őbenne, mások imádkoznak hozzá a jelenben, és ismét mások, amikor mi már meghaltunk, könyörögni fognak Hozzá, és utánuk ismét mások23. Nem megkapó, ha elképzeljük, hogy részt vehetünk a Teremtő évszázadok óta tartó folyamatos dicséretében? Milyen nagy az ember, ha Isten szeretett teremtményének tudhatja magát, tota die, földi útjának minden pillanatában hozzá fordulva!

Sose hiányozzanak napjainkból azok a pillanatok, amelyeket az Úrhoz való kapcsolatunknak tartunk fönn: felemeljük hozzá gondolatainkat, a szájnak nem kell szólnia, mert énekel a szív. Szánjunk erre az imára elegendő időt, és ha lehetséges, végezzük ugyanabban az időben. A tabernákulum előtt, egészen közel Hozzá, aki szeretetből akart ott maradni nekünk. Vagy ha másképpen nem megy, egyszerűen ott, ahol éppen vagyunk, hiszen Isten kimondhatatlan módon jelen van lelkünkben, ha a kegyelem állapotában vagyunk. Mégis azt tanácsolom neked, hogy mindig, amikor csak tudsz, menj a kápolnába: szándékosan nem templomot mondok, hogy világossá tegyem, ne az ünnepélyességet keresd, hanem emeld összeszedetten lelkedet az ég felé azzal a meggyőződéssel, hogy az Úr a tabernákulumban, ahol szentségi alakban valóban jelen van, lát és hall bennünket, vár reánk és irányítja vele való együttlétünket.

Ha akar, mindenki képes közületek az Úrral beszélgetni a maga egyéni módján. Nem szívesen beszélek módszerekről és formulákról, mert senkit sem akarok fűzőbe kényszeríteni. Az én fáradozásom mindig arra irányul, hogy mindenkit bátorítsak, keresse az Úrral való közeli kapcsolatot, de minden egyes lélek a maga sajátosságaival. Kérjétek őt, hogy nyomja rá szándékai bélyegét életünkre: nemcsak az értelmünkre, hanem mélyen szívünkbe is, és ugyanúgy külső tevékenységünkre is. Biztosítalak titeket, hogy ilyen módon az önzés sok csalódásától és csapásától menekültök meg, és erőre találtok, hogy a jót elterjesszétek környezetetekben. Mennyi kellemetlenség oldódik meg, ha bensőleg teljesen Isten kezére bízzuk magunkat, ő sosem hagy el bennünket! Jézus szeretete az övéi iránt minden alkalommal új módon nyilvánul meg, más és más árnyalatú a betegek iránt, a bénák iránt Megkérdezi: mi a baj? Az, hogy és azonnal világosság gyúl ki bennünk, vagy legalábbis igent mondunk neki, és eltölt a béke.

Ha hívlak, hogy beszélgesd ki magadat az Úrral, akkor leginkább személyes nehézségeidre gondolok. Ami minket leginkább boldogtalanná tesz, az többé-kevésbé álcázott gőgből származik. Önmagunkat rendkívül értékesnek és tehetségesnek tartjuk, és megalázottnak érezzük magunkat, ha mások másként értékelnek minket. Milyen jó lehetőség ez arra, hogy elkezdjünk imádkozni és változtassunk gondolkodásunkon. Új útra térni sohasem késő, de célszerű a lehető leghamarabb hozzáfogni.

Az imában gőgünk a kegyelem segítségével alázattá alakulhat át. Ekkor kihajt a lélekben az igazi öröm, bár szárnyainkon ott tapad még nyomorúságunk sara, és csak lassan szárad meg. Ez a sárkéreg azonban később az önmegtagadásoktól lehull, és az isteni irgalmasság szelétől emelve nagyon magasra szállhatunk.

Nézzétek, az Úr vágyik arra, hogy minket csodálatos ütemben, isteni és emberi ütemben vezessen, ami boldog ráhagyatkozáshoz vezet, fájdalmakkal és önmagunkról való lemondásban, mégis örömben. Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát!24 Mindannyian hallottuk ezt a tanácsot, de el kell határoznunk magunkat, hogy valóban követjük Őt. Így tud az Úr felhasználni minket minden útkereszteződésnél, egyúttal teljesen Istenben, hogy ennek a világnak sója, kovásza, és világossága legyünk. Légy egészen Istenben, és mások világossága leszel, az örökkévalóság ízét érezteted meg velük, segíted őket növekedni és új életre találni.

Azt azonban ne felejtsed el, hogy ez a fény nem belőlünk támad, mi csupán visszatükrözzük. Nem mi vagyunk azok, akik lelkeket mentenek meg azáltal, hogy jóra vezetjük őket, mi csak Isten tervének szolgálatában többé-kevésbé értékes eszközök vagyunk. Ha valaha azt képzelnénk, hogy a jó, amit teszünk, a mi művünk, az önhittség térne vissza belénk alattomosabban az előbbinél: a só elveszti ízét, a kovász megposhad, a fény elsötétül.

Mint még valaki az Evangéliumból

Harmincéves papságom alatt minduntalan az ima szükségességét hangsúlyoztam, és rámutattam arra, hogy az egész életet át lehet alakítani folyamatos beszélgetéssé Istennel. Olykor kérdezték tőlem: valóban lehet mindig így élni? Igen, lehetséges. Az Úrral való egyesülés nem választ el bennünket a világtól, nem tesz a világtól elidegenedett lényekké, akik eltávolodtak a dolgok folyásától.

Isten megteremtett, megváltott és annyira szeret minket, hogy egyszülött Fiát adta oda értünk25. Nap mint nap vár ránk, mint a példabeszédben az apa a tékozló fiúra26. Hogyne kívánná, hogy mi is szeretettel találkozzunk vele? Inkább az lenne el nem várható, ha nem beszélnénk Istennel, elfordulnánk Tőle, elfelejtenénk Őt, és elmerülnénk olyan tevékenységekbe, amelyek elzárnak bennünket a kegyelem soha meg nem szűnő ösztönzéseitől.

Azonkívül szeretném, ha elgondolkodnátok azon, hogy egy ember sose tudja a mások utánzását elhagyni. Az emberek tudatoson vagy öntudatlanul utánozzák egymást. És mi éppen azt a felhívást hagynánk semmibe veszni, hogy utánozzuk Jézust? Mindenki törekszik arra, hogy egyre jobban hasonlítson példaképéhez, akit egyéniségének megfelelően választott. Magatartását az ideáljához formálja. Jézus Krisztus a mi Mesterünk, Isten Fia, a Legszentebb Szentháromság második személye. Utánozzuk Krisztust, és megnyílik számunkra az a nagyszerű lehetőség, hogy részesülünk a szeretet áramában, amely a háromszemélyű egy Isten titkát átjárja.

Ha egyszer képtelennek érzitek magatokat Jézus Krisztus nyomt követni, úgy váltsatok baráti szavakat azokkal, akik a földi életében jól ismerték Őt; mindenekelőtt Máriával, aki nekünk ajándékozta Jézust; és az apostolokkal is. Egyes pogányok odamentek Fülöphöz, aki a galileai Betszaidából való volt, és kérték őt. „Uram látni szeretnénk Jézust!”Fülöp elment, és szólt Andrásnak, mire András és Fülöp elmentek, és szóltak Jézusnak27. Ugye bátorító? Ezek az idegenek nem mernek önállóan a Mesterhez menni, és jó közbenjárót keresnek maguknak.

Talán úgy érzed, hogy bűneid száma oly nagy, hogy az Úr nem hallgathat meg téged. Tévedsz, mert az Ő szíve telve van irgalommal. Ha a vigasztaló fölismerés ellenére mégis rád nehezedik nyomorúságod, lépj elé úgy, mint a vámos28: Uram, itt vagyok, tégy velem, amit akarsz! Idézd emlékezetedbe, amit Máté írt arról, hogyan vitték a bénát Jézus elé. A beteg nem szól egy szót sem, csak fekszik Isten színe előtt. Annak az embernek a töredelme, bűnbánata, aki tudja, hogy semmit sem érdemel, meghatja az Urat, és mint mindig, irgalmasnak bizonyul: Bízzál fiam! Bűneid bocsánatot nyertek.”29

Azt tanácsolom imádra vonatkozóan, éld bele magad úgy az Evangélium elbeszéléseibe, mintha te is résztvevője lennél. Először is, képzeld magad elé azt a történést, amelyet szeretnél összeszedetten szemlélni. Azután értelmeddel végiggondolod a Mester életének egy jellemvonását: szerető szívét, alázatát, tisztaságát, azt, ahogyan az Atya akaratát teljesítette. Mondd el neki, hogy hasonló esetben veled, hogy történik ez, mi foglalkoztat abban a pillanatban, mi megy végbe benned. Maradj figyelmes, talán rá akar vezetni valamire; és sugall valamit bensődben, felfedezel valami újat, finoman korhol.

Hogy az imám útját vezessem, – talán ez segít közületek valakinek – a szellemi valóságokat is kézzelfoghatóvá szoktam tenni. Hiszen az Úr ugyanezt tette. Szívesen tanított példabeszédekben és képekben, amelyeket hallgatói hétköznapi életéből vett: beszél pásztorokról és juhokról, szőlőtőről és szőlővesszőkről, halászbárkákról és hálókról, magokról, amelyeket elvet a megvető.

Isten szava lelkünkbe hullott. Milyen talajt kínálunk ennek a magnak? Nagyon köves? Tövisekkel benőtt? Vagy talán túl sok evilági, kicsinyes, nehézkes lépéssel letaposott? Uram, add, hogy jó talaj legyek, jó, termékeny föld, nyitott esőre és napsütésre; add, hogy a vetésed kikeljen, és teli kalászokat, jó búzát teremjen.

Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők30 , most szeptember van, a szőlőtőkéken hosszú, vékony, hajlékony, csomós ágak vannak, tele szőlőfürtökkel, éretten a szüretre. Nézzétek a vesszőket! Megkapták a tőke levét, csak így hozhattak bőséges termést. Pár hónappal ezelőtt még egészen fiatal hajtások voltak, most pedig édes, érett húsú gyümölcsök, amelyek sok ember szemét és szívét megörvendeztetik31. Néhány vessző a földön fekszik, félig betakarja a föld, ezek elváltak a tőkétől. Ezek is szőlővesszők voltak, most azonban elszáradtak és nincs bennük nedv, a terméketlenséget szimbolizálják: nélkülem semmit sem tehettek! 32

És itt van a példabeszéd az elrejtett kincsről: képzeljétek el a szerencsés megtaláló örömét! Vége a szükségnek és az aggódásnak. Mindenét eladja, amije csak van, hogy megvehesse azt a szántóföldet. Ott a szíve, ahol a kincse rejtőzik33. A mi kincsünk Krisztus. Semmi más ne számítson, minden gátló terhet dobjunk ki a hajónkból, hogy őt követhessük! Haszontalan terhek nélkül csónakunk egyenesen besiklik Isten szeretetének biztos kikötőjébe.

És még egyszer mondom nektek: ezer módja van az imádságnak. Isten gyermekeinek nincs szükségük pedánsan kigondolt módszerekre, hogy Atyjukhoz fordulhassanak. A szeretet találékony, tele van ötletekkel. Ha szeretünk, megtaláljuk teljesen egyéni utunkat az Úrral való állandó párbeszédhez.

Adja az Úr, hogy mindaz, amiről ma elmélkedtünk, ne vonuljon el nyári záporként a lelkünk felett, mint pár esőcsepp, aztán napsütés és szárazság újra. Az Istentől jövő víznek fel kell duzzadnia, el kell érnie a gyökereket, hogy megteremje sok erény gyümölcsét. Életünk évei így az Atya jelenlétében folynak majd, nap mint nap, munkában, imában. Ha lanyhulunk, forduljunk az Istenanya szeretetéhez, az ima tanítómesternőjéhez, és járuljunk Szent Józsefhez, atyánkhoz és urunkhoz, akit mindannyian oly nagyon tisztelünk. Hiszen ő állt a legbensőségesebb kapcsolatban Máriával, és Mária után ő volt a legközelebb isteni Fiához. Ők elviszik Jézus elé gyengeségeinket, és ő erősséggé alakítja át őket.