Előszó

Isten jobban tudja. Mi, emberek vajmi keveset értünk abból a nyájas, atyai módból, mellyel magához vezet bennünket. Mikor a Krisztus előttünk jár homília kötet előszavát írtam 1973-ban, nem is sejtettem, hogy az a szentéletű pap, aki ezeket az elmélkedéseket tartotta, olyan hamar a mennyei hazába költözik. Férfiak és nők ezrei az egész világon, akik mindannyian imájának, áldozatának és Isten akarata iránti nagylelkű odaadásának gyermekei vagyunk, végtelen hálával vonatkoztatjuk rá azt a megragadó dicséretet, amelyet egykor Szent Ágoston mondott atyánkról és urunkról, Szent Józsefről: „tökéletesebben valósította meg a szív atyaságát, mint bárki más a test szerintit” ¹. Csütörtök volt, 1975. június 26., délidő, amikor elment tőlünk; Rómában halt meg, abban a városban, amelyet szeretett, mert Szent Péter székhelye volt, a kereszténység központja és feje az Anyaszentegyház mindent átfogó szeretetének. Még fülünkben kongott a harangok szava, amelyek az Úrangyalára szóltak, – s akkor meghallotta az Opus Dei alapítója a hívást olyan erővel, amely most már nem csökken: Amice, ascende superius ², Barátom, jöjj a magasba, jöjj, vedd birtokodba a mennyországot.

Miközben egy olyan napon, mint a többi, papi munkáját végezte, – mélységes közösségben azzal, aki az Élet – , elhagyta ezt a földet. Nem halt meg, mert ott van az Úrnál. Lelkipásztori munkája közben átélte a boldog megrendülést – ahogy fogalmaz Az életszentség felé ³ című homíliájában – a szemtől-szembe való találkozást Krisztussal. Végre megláthatta azt a nagyszerű arcot, amelyre oly gyakran vágyott evvel a fölkiáltással: Vultum tuum, Domine, requiram! ⁴ Uram, arcodat keresem!

Közvetlenül azután, hogy erről a földről az égi hazába szólították, számtalan ember tanúságtétele jutott el hozzám, akik ismerték szent életét. Olyan közlések, amelyek ma szabadon juthatnak nyilvánosságra. Amíg élt, sokan hallgattak, mert tiszteletben akarták tartani egy ember alázatosságát, aki úgy tekintett magára, mint bűnösre, aki bolondulásig szereti Krisztust. Részesültem abban a vígaszban, hogy hallhattam magának a Szentatyának a szájából a dicséret meleg szavait az Opus Dei alapítójáról. Az újságok és folyóiratok az egész világon számtalan hálatelt gyászbeszédet és tanulmányt közöltek. Ezeket nemcsak keresztények írták, hanem olyan emberektől is származnak, akik ugyan még nem vallották magukat kereszténynek, de msgr. Escrivá de Balaguer szavai és írásai hatására kezdték fölfedezni Krisztust.

„Ameddig csak élek, prédikálni fogom, hogy elengedhetetlenül szükség van imádkozó emberekre, mindig, minden alkalommal és a legkölönbözőbb körülmények között, mert Isten sohasem hagy el bennünket.” ⁵ Ez volt az ő egyetlen feladata: imádkozni és másokat imádságra buzdítani. Ezért indította el a világban élők közt az olyan emberek mozgósítását, akik – amint ő szerette mondani – készek arra, hogy komolyan vegyék a keresztény életet, mégpedig azáltal, hogy gyermeki kapcsolatban akarnak élni istennel. Sokunkat ő avatott be ez az ízig-vérig papi egyéniség „az isteni irgalmasság nagy titkába: hogy Isten gyermekei vagyunk.” ⁶

Homíliáinak ebben a második kötetében van néhány elmélkedés, amely már életében megjelent; a többi azonban ahhoz a nagy csoporthoz tartozik, amelynek a kiadását később akarta látni; mert nagyon sokat dolgozott, nyugodtan, de fáradhatatlanul. Sohasem tette föl, hogy szerző lesz, noha a keresztény lelkiség mesterei közé tartozik. A színtér, amelyen az ő éppolyan szeretnivaló, mint követelményeket támasztó tanítása szerint élni kell, a munka, az otthon, az emberi kapcsolatok, tulajdonképpen minden színtér. Megvolt benne az az adottság, hogy a hallgatónak vagy olvasónak sokkal többet adjon, mint amennyit az első látásra gondol. Egyszerűen jó őt olvasni. A precíz megfogalmazások és szemléletes képek mindenkire hatnak, – függetlenül minden gondolkodásbeli és képzettségbeli különbségtől. Ő az evangéliumok iskolájába járt; ezért olyan világos, ezért tud a lélek mélyére hatni, és innen vette a művészetét, hogy soha ne avuljon el, mert soha nem akar divatos lenni. Ez a tizennyolc homília megrajzolja a természetes és keresztény erények összképét, amely mindenki számára, aki Krisztust közvetlen közelből akarja követni. alapvető. Nem nyújt sem elméleti értekezéseket, sem a helyes lelki magatartás kézikönyvét. Megélt tanítás van a homíliákban, amelyekben egyesül a teológus mélysége azzal a tisztánlátással, amelyet a jó lelkipásztor az Evangéliumból szerez meg. Az Ige msgr. Escrivánál Istennel való párbeszéddé válik, imává, anélkül, hogy megszűnne melegszívű beszélgetés lenni a hallgatók gondjairól és reményeiről. Ezért ezek az elmélkedések katekézisek és hittanórák a keresztény tanításról és a keresztény életről; egyszerre beszélnek Istenről és Istennel. Ez lehet az oka annak, hogy ezek a szentbeszédek rendkívül vonzóak: a szeretet mindig egészen szem előtt van van bennük, mindig Őrá tekintenek, állhatatosan és erőfeszítés nélkül ⁷.

Mindjárt az elején találkozunk msgr. Escrivá igehirdetésének állandó törekvésével: Isten minden embert életszentségre hív. Felhasználja az apostol szavait – Isten akarata ugyanis ez: a ti megszentelődésetek ⁸ és azt mondja nekünk: „Szenteknek kell lennünk, mégpedig – hadd mondjam így – tetőtől talpig: olyan kereszténynek, akit javasolni lehetne szenttéavatási perben, igazi, valódi; minden más annyit jelentene, hogy az egyetlen Mester tanítványaiként kudarcot vallottunk” ⁹. Még pontosabban azután azt mondja: „Az életszentség, amelyet az Úr tőled kíván, csak úgy érhető el, hogy komolyan vesszed a munkát és a mindennapi, látszólag jelentéktelen kötelességeket Isten iránti szeretetből” ¹⁰.

De milyen alapon lehetnek egy kereszténynek ilyen elképesztő reményei? Mi jogosítja föl erre? A válasz refrénszerűen újra meg újra visszatér ezekben a homíliákban: „annak az alázatos merészsége, aki tudja, hogy szegény és gyönge, de Isten gyermeke.” ¹¹

Msgr. Escrivá de Balaguer számára nyilvánvaló, hogy az emberi létet két kizárólagos lehetőség jellemzi: „Rabszolgaság vagy istengyermekség – ez életünk két lehetősége. Vagy Isten gyermekei, vagy a gőg rabszolgái” ¹². Mióta az Úr magához vette azt, akit én ezen a világon legjobban szerettem, annak a hűséges és hősies odaadásnak a szent példája, amelyben az Opus Dei alapítója élt, imáimban még nyomatékosabban szemléltette velem ezt a kettős lehetőséget: gyermeki alázat és egyszerűség nélkül Isten szolgálatának útján egyetlen lépést sem tudunk tenni. „Az alázat azt jelenti, hogy olyannak látjuk magunkat, amilyenek vagyunk, szépítés nélkül, valóságosan. Ha megértjük nyomorúságunkat, megnyílunk Isten nagysága számára, és tulajdonképpen ez a mi nagyságunk.” ¹³

Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem ¹⁴, tanította Keresztelő Szent János, Krisztus útjának előkészítője. Krisztus pedig ezt mondja: Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű ¹⁵. Az alázat nem emberi gátoltság; az alázat, amely az Opus Dei alapítójának igehirdetésében érezhető, élő, mélyen átélt valóság, „mert annyit jelent, mint elismerni kicsinységünket Isten előtt: mint gyermek, mint fiú” ¹⁶. Msgr. Escrivá megalkotott egy olyan kifejezést, amelyet azelőtt valószínűleg sohasem használtak: lüktető alázat ¹⁷, mert a gyermeki kicsinység, azé, aki tudja, hogy a Mindenható atyai védelmében van, ahhoz vezet, hogy az emberben a hit, remény, a szeretet, és a többi erény, amelyet a Szentlélek a lélekbe önt, tevékenyen lüktet.

Az első homília vezértémája az összes többiben is jelen van: a hétköznapi élet, a mindennapok, az, ami mindig megismétlődik. Msgr. Escrivá de Balaguer minden erényről beszél, állandóan utalva a keresztény ember életére, aki a világban él, mert ez az ő helye, ide akarta őt állítani Isten. Tehát ezen a helyen fejlődnek ki a természetes erények: okosság, igazlelkűség, nyugalom, igazságosság, nagylelkűség, munkaszeretet, mértéktartás, őszinteség, erőslelkűség stb. Ezek az erények emberiek és természetesek, de keresztények is, mert a mértéktartást a vezeklés és az önmegtagadás teszi tökéletessé, a száraz kötelességteljesítést a szeretet isteni lehelete emeli fel, „amely az igazságosság pazarló túláradásához hasonlít” ¹⁸. Ilyen módon használjuk ugyan a dolgokat, de belül függetlenek maradunk tőlük, és szívünket megőrizzük tisztának. A kereszténynek meg kell tanulnia, hogy felelősségteljesen gazdálkodjon az idővel, mert: Ha Isten ügyeit intézzük, akkor az idő több, mint pénz: az idő dicsőség ¹⁹. Így mutatja meg Isten és embertársai iránti szeretetét azzal, hogy megszenteli a munkát, és a többieket a munka által szenteli meg. Ez maga után vonja a kis dolgok lelkiismeretes komolyan vételét, amely minden terméketlen álmodozás ellensége, és csöndes hősiességgel fejlődik emberi és természetfölötti téren, együtt élve Krisztussal. „Sehol sincs megírva, hogy a keresztényeknek el kell idegenedniük a világtól. Urunk, Jézus szóval és tettel éppen azt az erényt dicsérte, amely nekem szívügyem: a természetességet, egyszerűséget. (…) Néha azonban az emberek annyira hozzászoknak az egyszerűhöz, köznapihoz, hogy öntudatlanul a föltűnőt, a mesterségeset keresik.

Mindenki tapasztalta már, hogy egy frissen levágott, illatos rózsaszálat így dicsérték: olyan, mintha selyemből volna!” ²⁰.

Az Opus Dei alapítójának ezek a szavai frissen érnek el hozzánk, mint éppen most kinyílt rózsák: olyan élet gyümölcsei, amelyet egészen az Istennel való együttlétnek és messze kiterjedő apostoli munkának szenteltek, amely part nélküli tengerhez hasonlít. Ezeken az elmélkedésekre jellemző, hogy egybeolvad az egyszerűség a szenvedélyesen túláradó szeretettel, amely „mélyen szívünkbe hatol” ²¹; „siessetek szeretni” ²², mert „egy emberélet nem elég rá, hogy szereteted hatósugarát bejárjuk” ²³.

Ezzel el is érkeztünk homíliáinak másik általános témájához. Ez „a három isteni erény összefonódása, amelyre mint alapra rászövődik a keresztény férfi és a keresztény nő igazi élete” ²⁴. Mindig erre hivatkozik:

„hitből élni; állhatatosnak lenni a reményben; mindig maradjunk egészen közel Krisztushoz, szeressük őt igazán, valóságosan és egészen” ²⁵; „az a bizonyosság, hogy szabad Isten fiának éreznem magam, (…) valós reménnyel tölt el” ²⁶; „akkor pedig itt az ideje, hogy mindennapi életedben helytállj a hitben, erősítsd meg újra reményedet, és megújítsd szeretetedet” ²⁷.

A hitről, reményről és a szeretetről szóló három elmélkedés után az imádságnak szentelt következik. De az Istennel való együttlétben töltött élet szükségessége már az első oldaltól kezdve folyton jelen van. „Az imának fokról fokra gyökeret kell vernie a lélekben” ²⁸, természetes, egyszerű, bizakodó módon, mert „Isten gyermekeinek nincs szüksége pedánsul kiokoskodott módszerre ahhoz, hogy Atyjukhoz szóljanak” ²⁹. Az ima az a fonál, amely végig húzódik a három isteni erény életet hordó alapján. Minden egységbe olvad: az életben fölcseng az isteninek a visszhangja, mert „Urunkkal való egyesülésünk nem különít el a világtól, nem tesz bennünket életidegen lényekké, akik eltávolodtak a dolgok folyásától” ³⁰.

A Szentírás helyeihez fűzött találó és precíz kommentárok közötts a keresztény hagyomány kincséből való szövegek gyakori említése során sodró erővel törnek föl a szeretet fölkiáltásai: „Milyen nagy a mi Atyánk szeretete, milyen nagy az irgalma! Ha Isten gyermekei iránti szeretetének ilyen műveire tekintek, jótettekre, amelyek a szeretetből való isteni őrültséget hirdetik, azt kívánom, hogy bárcsak lenne ezer szívem és ezer nyelvem, hogy szünet nélkül dicsérhessem az Atyát, a Fiút és a Szentlélekistent” ³¹.

Honnan van ez a szenvedélyes szeretet? Egyrészt Isten ajándéka; de ő képes is volt rá, hogy szabad akarattal viszonozza, és ezer meg ezer embernek továbbadja. Ő szeretett, és akarta ezt a szeretetet, hogy eleget tegyen a kegyelemnek, amellyel Isten eltöltötte a lelkét. A szeretet szabadságát szenvedélyesen hirdette: „Szabadon, kényszer nélkül Isten mellett döntök: mert így akarom, úgy döntök, hogy szolgálok, és életemet mások iránti odaadássá változtatom – Uram iránti, Jézus Krisztus iránti szeretetből. Akkor pedig ennek a szeretetnek az erejénél fogva szabad azt állítanom, hogy ezen a földön semmi sem fog elszakítani Krisztus szeretetétől” ³².

Az életszentség útja, amelyre mgr. Escrivá hív bennünket, a szabadság mély tiszteletével van kikövezve. Az Opus Dei alapítója gyönyörűséggel ízleli Szt. Ágoston szavait, aki egyszer azt írta: Isten úgy gondolta, hogy szolgái jobbak lesznek, ha szabadon szolgálnak neki ³³. Ez az út az égbe vezet, és ugyanakkor azoknak a kijelölt útja, akik a társadalomban, a hivatásban, és olyan környezetben tevékenykednek, amely néha közömbös, sőt Krisztus törvényével szemben ellenséges beállítottságú. Az Opus Dei alapítója nem olyan emberekhez szól, akik visszavonultak védetten élni valamiféle melegházba, hanem olyan emberekhez, akik szabad, természetes körülmények közt, a legkülönbözőbb élethelyzetekben küzdve kell, hogy helytálljanak. Szabad döntéssel Istennek szolgálnak, és őt mindenek fölött szeretik. A szabadság elengedhetetlen, csak a szabadságban lesz a szeretet erős, ott tud gyökeret verni: „Ne felejtsétek el, hogy senki sem születik szentnek: a szent azzá válik, az isteni kegyelem és a vele való emberi együttműködés állandó összjátékában” ³⁴.

Az Istennel való kapcsolatot két erőtér határozza meg: a szeretet és a szabadság. Egyesülnek, amint a szabadság az Isten iránti szeretet mellett dönt. A kegyelemnek és a szabad viszonzásnak ez a zuhogó patakja képes arra, hogy elmosson minden akadályt: a pszichológiai terrort ³⁵, amely azokra szabadul rá, akik hűségesek akarnak maradni Istenhez; a személyes nyomorúságokat, amelyek sohasem szűnnek meg, de alkalommá lesznek, hogy szeretetünket szabad bűnbánat által újra meg újra megerősítsük; és legyőzi a környezetből adódó nehézségeket, melyeken a béke és az öröm vetésével kell fölülkerekednünk ³⁶.

A szabadság és a szeretet nagyszerű összjátékához fűzött néhány megjegyzésen átsejlik valami abból a szenvedésből, amely msgr. Escrivá de Balaguer életét állandóan kísérte: szeretetből fakadó szenvedés amiatt, hogy az emberek olyan nehézkesen mozdulnak meg az isteni irgalmasság hatására. Aki őt látta, alig vehetett észre valamit ebből a szenvedésből, mert kevés ember járt a világban annyi örömmel, jókedvvel és a szellem annyi folyton megújuló fiatalságával, mint ő. Nem ismerte a mélabút, kivéve az Isten szeretete utáni vágyódást. De sokat szenvedett. Gyermekei közül sokan mondták nekem később, olyanok, akik jól ismerték: Hogy lehet, hogy atyánk olyan sokat szenvedett? Mi csak vidámnak, a legkisebb figyelmességre is éberen ügyelőnek ismertük, aki nekünk egészen odaadta magát.

Az itt közölt homíliákból néhány közvetve választ ad ezekre a kérdésekre: „Sose feledjétek, hogy Jézusnál lenni annyit is jelent, mint bizonyosan találkozni keresztjével. Ha Isten kezébe adjuk magunkat, gyakran megengedi, hogy fájdalmat érezzünk, magányt, gátló körülményeket, rágalmazást, rossz hírünk keltését, gúnyt tapasztaljunk kívülről és belülről; mert ő az ő képére és hasonlatosságára akar formálni bennünket, és ezért megengedi, hogy azt higgyék, elment az eszünk és bolondnak mondjanak” ³⁷.

Mivel olyan szenvedélyes szeretettel tudta az Úr keresztjét átölel ni, azt mondhatta önmagáról: „Életem eseményei az istengyermekség különösen mély tudatára ébresztettek. Átéltem azt a boldogságot, hogy Atyám szívébe rejtőzhettem, hogy onnan elindulva – az ő szeretetének és az én megalázódásomnak az alapján néhány dolgot elegyengessek, megtisztuljak, szolgáljak az Úrnak, minden embert megértsek, és mentegetni tudjam őket” ³⁸. Mindig nagyon készségesen követte a Szentlélek sugallatait, hogy életében és magatartásában Krisztus szeretetreméltó arca visszatükröződjön. Az Úr szavainak korlátlanul hitelt adott. Gyakran támadtak rá ellenségesen azok az emberek, akik, úgy látszik, nem tudják elviselni, hogy valaki hitből, reményből és szeretetből éljen. „Lesznek, akik naivnak fognak tartani. Nekem nem tesz semmit, hogy ilyennek tartanak, mert még hiszek a szeretetben… És biztosíthatlak titeket, hogy soha semmiképpen sem szűnök meg hinni benne! Ameddig megadja az Úr, hogy éljek, Jézus Krisztus papjaként folyton azon fogok továbbra is fáradozni, hogy az egyetértést és a békét terjesszem azok közt, akik testvérek, mert Isten mindannyiuk Atyja; azért dolgozva, hogy az emberek jobban megértsék egymást, és ugyanaz az eszmény éljen bennük: a hit” ³⁹.

A szeretet és a szabadság alapvető hangulata és annak a tudata, hogy a hit és a remény isteni terében kell mozognunk, átfordulnak apostoli munkába. A Hogy mindnyájan üdvözüljenek című homília teljesen ennek a témának van szentelve: „A tömeg áradt hozzá Isten igéjét hallgatni, míg ő a Genezáret tava mellett állt (Lk 5,1). Úgy, mint ma, nem látjátok? Az embereknek hallaniuk kell Isten üzenetét, akkor is, ha kívül nem mutatják. Egyesek talán elfelejtették, másoknak, akiket saját hibájukon kívül sohasem ismertettek meg ezzel a tanítással, a vallás idegen dolognak tűnik. De legyetek meggyőződve egy tényről, amely mindig időszerű marad: mindig eljön egy pillanat, amelyben a lélek nem tud továbbmenni, a szokásos magyarázatokkal nem éri be, és nem elégítik ki az álpróféták hazugságai. Akkor éheznek ezek az emberek arra, hogy belső nyugtalanságukat az Úr tanításával csillapítsák, akkor is, ha nem vallják be” ⁴⁰.

Az apostoli véna, ez a fékezhetetlen akarása annak, hogy Isten sürgető szeretetét továbbadjuk az embereknek, végigvonul ennek a kötetnek minden oldalán. Az a tennivaló, hogy „a lelkekhez elvigyük az igazi békét”, és „átalakítsuk a világot” ⁴¹. Msgr. Escrivá tekintete mindig a Mester felé fordul, aki bennünket embereket úgy tanított beszélni az örök boldogságról, hogy isteni nyomait itthagyta a földön. Nem szeretném befejezni Az életszentség felé c. homília teljes fejezetének idézése nélkül, amelyben az Opus Dei alapítója egy evangéliumbeli eseményt magyaráz meg, amelyet különösen megszeretett: Jézus és a két emmauszi tanítvány beszélgetését, akik már egészen reményüket vesztették.

„Szokásos út volt, mint annyi más vándor útja arrafelé. Közben egészen természetesen csatlakozik hozzájuk Jézus. A vele való beszélgetés elűzi a fáradtságot. Elképzelem a jelenetet. A nap már lemenőben van, enyhe kis szél fújdogál. Köröskörül mezők. A búza már majdnem érett, az öreg olajfák ezüstösen derengenek az egyre gyengülő fényben” ⁴². Krisztus előttünk jár. Amikor elmegy mellettük, a két tanítvány észreveszi, hogy tovább akar menni, ezért azt mondják neki: Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben van már a nap! ⁴³. Így vagyunk mi, mindig bátortalanok, talán mert nem vagyunk őszinték, talán szégyelljük magunkat. Tulajdonképpen azt gondoljuk: Maradj nálunk, mert körülveszi lelkünket a sötétség, és csak te vagy a fény, csak te tudod a bennünket emésztő vágyat kielégíteni” ⁴⁴.

Ez a bennünk lévő vágyakozás Isten után, amelyet mind magunkban hordunk, a keresztények számára mindennap alkalmat ad az apostolkodásra. Mi, emberek Istenért kiáltunk, keressük őt, még ha olykor ingadozó is a lelkiismeretünk, vagy szemünket a földre szögezzük: „Jézus velük marad. Mint Kleofásnak és kísérőjének, megnyílik a szemünk, mikor Krisztus megtöri a kenyeret. Még ha el is tűnik aztán tekintetünk elől, ezután már útra tudunk kelni újból, miközben megjön az éj, hogy beszéljünk róla másoknak, mert ennyi öröm nem fér el egyetlen szívben” ⁴⁵.

Gondolataim visszatérnek 1975. június 26-hoz, ahhoz a naphoz, amely mindig elevenen él bennem, s amelyet soha nem fogok elfelejteni. Msgr. Escrivá ezen a napon született, örökre megszületett az isteni szeretetnek, mert szívének szüksége volt a véget nem érő Emmauszra, Krisztus véget nem érő közelségére. Az Életszentség felé c. beszédben így fogalmazott: Szomjúság támad bennünk Isten után, és az a kívánság, hogy fölfogjuk könnyeit, lássuk arcát. (…) A lélek továbbmegy, isteni védettségben, megistenülten: a keresztény szomjazó vándor lett, aki ajkával forrásokra hajlik” ⁴⁶. És így folytatja: „Szívesen beszélek „Út”-ról, hiszen úton vagyunk a mennyei lakásokhoz, hazánkhoz.” ⁴⁷.

Ő már ott lakik a legszentebb Szentháromsággal; Szűz Máriával, Isten és mindnyájunk anyjával; és Szent Józseffel, akit annyira szeretett. Sokan szerte e világon rábízzuk imáinkat, mert meg vagyunk győződve róla, hogy Isten szívesen meghallgatja azt, aki arra törekedett, hogy derék és hű szolga legyen ⁴⁸, és egész földi életében az volt.

Az Opus Dei alapítójának eddig megjelent írásai, különösen az Út, A rózsafüzér, Krisztus előttünk jár, és a Beszélgetések már több mint ötmillió példányban keltek el, s több mint harminc nyelvre fordították le őket. Mint minden eddigi írásának, a homíliák itt bemutatott második köteteének is egy a célja: közreműködni abban, hogy több ember kerüljön közelebb Istenhez. Az Egyház nehéz időket él át. A Szentatya fáradhatatlanul arra int, hogy imádkozzunk, hogy legyen természetfölötti látásunk, hogy legyünk hűségesek a hit tanításához, legyen köztünk testvéri megértés, hogy béke legyen. Mikor ilyen a helyzet, nem szabad elbátortalanodnunk; itt az ideje annak, hogy keresztény voltunkat és istengyermekségünket meghatározó erényeket hősies formában is éljük. „Fejünk érintse az eget, de járjunk mindkét lábbal szilárdan a földön” ⁴⁹, miközben keresztülmegyünk a földi városon.

Egy keresztény élete, aki elhatározza, hogy hivatása nagyságával összhangban él, olyannak tűnik, mintha Urunk szavainak visszhangja volna: Már nem mondalak titeket szolgának, mert a szolga nem tudja, mit tesz az Ura. Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek ⁵⁰. Nem sejtett távlatok nyílnak, ha készek vagyunk engedelmesen követni az isteni akaratot. Msgr. Escrivá de Balaguer szabályosan élvezi, hogy kiemelje a pompás paradoxont: szerinte „nincs jobb választás, mint szeretetből odaadni magunkat isteni rabszolgaságra. Abban a pillanatban, amikor ezt tesszük, megváltozik állapotunk, és rabszolgából barátokká és gyermekekké leszünk” ⁵¹.

Isten fiai, Isten barátai; ez az az igazság, amelyet msgr. Josemaría Escrivá mindenkinek, akit ismert, szinte bele szeretett volna égetni a lelkébe. Igehirdetése arra irányult, hogy a lelkeket az Istennel való állandó kapcsolatra nevelje, mert „nem keresztény dolog csak végső menedékként gondolni Isten barátságára” ⁵². Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember, testvérünk, barátunk; ha meghitt viszonyba igyekszünk kerülni vele, „megérezzük az istenbarátság ízét” ⁵³; ha minden erőnkkel azon fáradozunk, hogy kísérjük útján Betlehemtől a Golgotáig, és megosszuk vele örömét és fájdalmát, akkor barátságára méltat bennünket: calicem Domini biberunt – amint az Egyház zsolozsmája mondja – et amici Dei facti sunt ⁵⁴, ittak az Úr kelyhéből, és barátai lettek.

Azok számára, akik szeretik Istent, a gyermekség tudata és az Istennel való baráti viszony elválaszthatatlanul összetartozik. Gyermekként sietünk oda az Úrhoz, és meghitten beszélgetünk vele, s ez a beszélgetés ki kell, hogy töltse egész életünket, és barátokként is hozzá sietünk, mert „mi keresztények szerelmesek vagyunk a Szeretetbe” ⁵⁵. Az istengyermekség tudata azután sürget bennünket, hogy a belső élet túláradását apostoli tettekbe öntsük. Ugyanakkor az Istennel való barátság is rávezet, hogy a ránk bízott adományokat „mindenki szolgálatába állítsuk: Isten adományai, eszközökké kell lenniük, hogy sok mindenkinek segítsünk velük Krisztust fölfedezni” ⁵⁶.

Mind tévednek, akik a mindennapi életet, az időbelit, a történelem menetét Istentől mintegy szakadékkal elválasztva látják. Az Úr örök; a világ az ő műve; bennünket belehelyezett, hogy földi utunkon jót tegyünk, és utána elérjünk végleges hazánkba. Egy keresztény életében minden fontos, mert minden alkalom lehet az Úrral való találkozásra, és ezáltal maradandó értéket kaphat. „Az emberek hazudnak, ha földi ügyekben azt mondják: örökké. Csak Isten színe előtt igazság, lényegi igazság az örökké. És úgy kell élned, olyan hittel, amely veled az örökkévalóság gondolatánál, amely valóban örökké való, a mennyország boldog előízét érezteti” ⁵⁷.

Msgr. Escrivá de Balaguer mindezt már nem előízként, hanem közvetlenül tapasztalja. Belépett az örökkévalóságba. Ezért szavai – azok is, amelyeket ezekben a homíliákban közreadok – olyan szavak, amelyek mindig duzzadtak az erőtől – még nagyobb erővel hatják át a szíveket és ragadják őket magukkal. Néhány mondatával fejezem be, amelyek segíthetnek nekünk abban, hogy elsajátítsuk az Opus Dei alapítójának egy másik nagy szerelmét: „Szeressétek az Egyházat, és örömmel szolgáljátok olyan emberekként, akik szeretetből szánták rá magukat erre a szolgálatra. Ha olyan emberekkel találkozunk, akik reménytelenek, mint az emmauszi tanítványok, akkor – ne a magunk, hanem Krisztus nevében – menjünk oda hozzájuk, és mondjuk nekik, hogy Jézus ígérete, hogy mindig őrzi menyasszonyát, és nem hagyja cserben, nem válhat semmivé. A sötétség el fog tűnni, mert mi a fény gyermekei vagyunk (vö. Ef 5,8), és az örök élet a hivatásunk” ⁵⁸.

Álvaro del Portillo