ISTEN MUNKÁJA

Elkezdeni valamit mindenki tud; befejezni kevesen. Ezekhez a kevesekhez akarunk tartozni mi, akik azon fáradozunk, hogy úgy viselkedjünk, mint Isten gyermekei. Ne felejtsétek el, hogy csak a szeretettel befejezett és jól elvégzett munka érdemli meg Isten szentírásbeli dicséretét: Jobb a dolognak a vége az elejénél (Préd 7, 8).

Talán hallottátok már egy másik alkalommal tőlem, amit most szeretnék újból elmesélni, mert nagyon tanulságosnak tűnik. Egyszer meg akartam áldani egy épület zárókövét, és kerestem a Rituale Romanumban a megfelelő imát; mert a zárókő a döntő mozzanat, sok ember kemény, szívós, évekig tartó munkájának a jelképe. Meglepetten állapítottam meg, hogy ilyen áldás nincs benne. Meg kellett elégednem egy benedictio ad omniá-val, egy általános áldással. Bevallom, lehetetlennek tűnt, hogy ilyesmi hiányzik belőle, de a tartalomjegyzéket figyelmesebben átnéznem is hiábavaló volt, nem találtam semmit.

Sok keresztény elvesztette azt a meggyőződését, hogy az élet egysége, amelyet az Úr gyermekeitől elvár, azt is magában foglalja, hogy becsületesen, jól végezzük el saját feladatainkat. A legkisebb részletekig meg kell szentelnünk őket.

Semmit sem szabad az Úrnak felajánlanunk, ami nem annyira hibátlan, tökéletes és kifogástalan a kis dolgokban is, amennyire emberi tökéletlenségünk megengedi. Isten nem fogad el kontármunkát. A Szentírás figyelmeztet: Hibás állatot nem szabad föláldoznotok, mert az nem talál tetszésre (Lev 22, 20). Ezért a napjainkat betöltő és teljes erőfeszítésünket kívánó munka váljon olyan áldozati adománnyá, amely méltó a Teremtőhöz, befejezett, kifogástalan tett, operatio Dei, Isten munkája és Istenért végzett munka.

Azok, akik Krisztus életét közvetlen közelről megfigyelhették, gyakran beszéltek csodálattal tevékenységéről; van szavaik közt egy mondás, amely bizonyos értelemben az összes többit magában foglalja. Arra az önkéntelen felkiáltásra utalok, amelyben benne van a nép ámulata és lelkesedése az Úr csodái láttán: bene omnia fecit (Mk 7, 37), mindent nagyszerűen cselekedett. Mindent: a nagy csodákat éppúgy, mint a kis hétköznapi dolgokat; ezeknek az egyáltalán nem csillogó dolgoknak Jézus megadta az Őrá jellemző teljességet, ő, a perfectus Deus, perfectus homo (Quicumque hitvallás), a tökéletes Isten és tökéletes ember.

Urunk életében mindent szeretetreméltónak tartok. De számomra egészen különleges vonzása van annak a harminc évnek, amelyben rejtett életét élte Betlehemben, Egyiptomban és Názáretben. Felületesen szemlélve ez a meglehetősen hosszú idő, amelyről alig van szó az evangéliumban, jelentéktelennek, semmitmondónak tűnik. De én ezt a hallgatást a Mester életéről mindig nagyon beszédesnek tartottam és olyannak, amely csodálatos tanulsággal szolgál nekünk, keresztényeknek. Ezek olyan teljes, munkában és imában eltöltött évek voltak, melyekben Jézus normális, mindennapi életet élt, ha úgy tetszik, olyat, mint a mienk, egyszerre isteni és emberi életet. Jézus ott is, abban az egyszerű, jelentéktelen műhelyben is, mint később a sokaság előtt, mindent nagyon jól csinált.

A munka: részesedés Isten hatalmában

Az embernek teremtése pillanatától dolgoznia kellett. Ezt nem én találtam ki. Csak nyissuk ki a Szentírás első oldalait. Ott azt olvassuk, hogy – mielőtt a bűn behatolt volna a világba, és mielőtt halál, szenvedés és nyomorúság sújtotta volna a bűn következtében az emberiséget (Vö. Róm 5, 12) – Isten Ádámot a Föld sarából megalkotta; neki és utódainak egy nagyszerű világot teremtett: ut operaretur et custodiret illum (Ter 2, 15), hogy művelje és őrizze meg azt.

Ezért tisztában kell lennünk azzal, hogy a munka nagyszerű valóság és kikerülhetetlen törvény, aminek minden ember így vagy úgy alá van vetve, még akkor is, ha egyesek nem vonatkoztatják magukra. Jól jegyezzétek meg: a munka kötelesség-volta nem az ősbűn követkeménye, sem újkori találmány. A munka létfenntartásunk szükséges eszköze, amivel Isten bízott meg a földön. Tőle kapjuk napjainkat, és részt kapunk teremtői hatalmából, hogy megszerezzük, ami létfenntartásunkhoz szükséges, és evvel együtt termést gyűjtsünk az örök életre (Jn 4, 36): az ember munkára születik, mint a madár repülésre (Jób 5, 7).

Talán valaki azt az ellenvetést hozhatná föl, hogy azóta évszázadok sora múlt el, és ma kevesen gondolkoznak így, egyesek a pénzért, mások családjuk fenntartásáért, sokan társadalmi helyzetük javításáért, képességeik kibontakoztatásáért, rossz szenvedélyük kielégítése érdekében vagy a társadalom haladásáért dolgoznak. Végül pedig mind kínnak tekintik a munkájukat, elkerülhetetlen szükségszerűségnek.

Ellentétben a munkának ezzel a lapos, önző és nyomorúságos szemléletével magunk és embertársaink emlékezetébe kell idéznünk, hogy Isten gyermekei vagyunk, és Atyánk ugyanazt mondja nekünk, mint a példabeszédbeli gazda, aki azt mondja két fiának: Fiam, menj ki a szőlőbe dolgozni! (Mt 21, 28) Teljes bizonyossággal mondhatom nektek: ha mindennap megpróbáljuk személyes kötelességeinket úgy fölfogni, hogy teljesítésüket Isten kéri tőlünk, akkor megtanuljuk, hogy tennivalóinkat emberi és természetfölötti szempontból a lehető legnagyobb tökéletességgel végezzük. Talán az is megesik egyszer, hogy lázadunk ellene, hiszen az idősebb fiú is azt mondta: Nem akarok (Mt 21, 29), de rögtön utána jön a megbánás, és még buzgóbban hozzálátunk, hogy megtegyük, ami kötelességünk.

Ha egy jó ember jelenléte mindenkit jobbá tesz, akivel találkozik (mert tekintettel kell lenni rá, és szégyenkezni kell előtte), hogy nelenne magától értetődő, hogy az, aki ismeretével, életbeli magatartásával, hálaadásával állandóan és megszakítás nélkül együtt van Istennel, minden alkalommal, minden szempontból, tetteiben, szavaiban és gondolkodásában jobbá válik, mint azelőtt volt? (Alexandriai Kelemen, Stromata, 7, 7 (PG 9, 450-451)). Valóban így van. Ha lelkiismeretünket egészen áthatná az a tény, hogy Isten lát, és bennünk élne egészen, hogy mindazt, amit teszünk – mindent, nyilvánvalóan mindent, mert semmi sincs rejtve tekintete elől – Isten jelenlétében tesszük, milyen gondosan végeznénk munkánkat, mennyire másként viszonyulnánk mindenhez, ami történik! Az életszentség titka pedig, amelyet évek óta hirdetek, ez: Isten mindannyiunkat arra hívott, hogy utánozzuk. Titeket és engem úgy hívott meg, hogy a világ dolgai közt éljünk – mint a mindennapok emberei! – és érjük el, hogy minden becsületes emberi tevékenység Krisztus Urunknak szóljon.

Így még jobban megértitek: hogy, ha valaki nem szeretné a munkáját, amit rábíztak, ha nem érezné a kötelességet, hogy ennek a világnak a feladataiban azért vegyen részt tevékenyen, mert meg akarja szentelni őket, röviden: nem érezne hívást a hivatásunkhoz, akkor sohasem tudná megérteni annak a tanításnak a természetfölötti lényegét, amelyről beszélek, mert van egy elengedhetetlen feltétele: szorgalmasnak kell lenni hozzá.

Nem akarok nagyképű lenni, de rögtön észreveszem, hogy valakit komolyan foglalkoztat beszélgetésünk erről a témáról, vagy csak elengedi a füle mellett. Engedjétek meg, hogy megnyissam a szívem előttetek, hogy segítsetek köszönetet mondani Istennek. Mikor 1928-ban megtudtam, mit kíván tőlem az Úr, azonnal hozzáfogtam a munkához. Köszönöm, Uram azokat a szenvedéssel és ezért szeretettel annyira telített éveket! Egyesek azt hitték, megbolondultam, mások úgy tettek, mintha megértők lennének, álmodozónak neveztek, lehetetlen ábrándok kergetőjének. Mindennek ellenére és szánalmas voltommal nem törődve csüggedés nélkül folytattam a munkát, és mivel az ügy nem az én ügyem volt, utat tört magának a nehézségeken át. Ma a világ legvégső sarkába is eljutott, befogadják, és természetesnek érzik, mivel az Úr gondoskodott róla, hogy fölismerjék benne az Ő művét.

Már említettem, néhány szó elég nekem ahhoz, hogy megállapítsam, megért-e engem valaki vagy sem. Nem vagyok olyan, mint a tojós tyúk, amelyiknek idegen kéz kacsatojást csempészett be a tojásai közé, aztán múlnak a napok, kibújnak a kiscsirkék, és csak akkor veszi észre, mikor egy esetlen, gyapjas gombócot lát előtotyogni, hogy ez a lény nem az ő fészekalja, és bárhogy erőlködik, nem tanul meg csipogni. Sohasem bántam megvetően azzal, aki hátat fordított nekem, akkor sem, ha segítő szándékomat szemtelenséggel viszonozta. Ezért tűnt föl nekem egyszer egy házban, ahol lelkigyakorlatot tartottam egyetemistáknak, – 1939-ben lehetett – egy tábla, amire ez volt írva: Minden vándor járja a maga útját! Jól használható tanács!

Bocsássátok meg a kitérőt. Térjünk vissza témánkhoz, amitől nem is távolodtunk el annyira. Legyetek biztosak abban, hogy a hívás egy hivatásra lényeges, elválaszthatatlan része keresztény voltunknak. Az Úr azt akarja, hogy szentek legyetek: ott, ahol vagytok, abban a hivatásban, amit választottatok, bármiféle indítékkal választottátok is. Ha nincsen ellentétben Isten törvényével, nekem bármelyik jónak és nemesnek tűnik. Mindegyik könnyen emelhető természetfölötti szintre, és mind az istenszeretet áramába torkollik, amely Isten gyermekeinek életét hordozza.

Kellemetlenül érzem magam, ha valaki egy áldozat arckifejezésével beszél a munkájáról, ami ennyi meg annyi óráját foglalja le, közben pedig felét sem végzi el annak a munkának, amelyet sok olyan kollégája megcsinál, aki tulajdonképpen esetleg csak önző vagy legalábbis csak emberi célért dolgozik. Mindnyájunknak, akik itt összejöttünk, hogy személyesen beszélgessünk az Úrral, megvan a maga foglalkozása: orvos, ügyvéd, közgazdász… Gondolkodjatok el egy kicsit azokon a kollégákon, akiknek szakmai tekintélye, megbízhatósága, önzetlen szolgálata kiváló, nem áldozzák-e a nap, sőt az éjszaka sok óráját munkájukra? Nincs tanulnivalónk tőlük?

Én is önvizsgálatot tartok, miközben hozzátok szólok, és meg kell vallanom, kissé szégyellem magam, és Istentől azonnal bocsánatot szeretnék kérni, ha arra gondolok, mennyire szegényes az én feleletem, és milyen kevéssé tettem eleget annak a feladatnak, amit Isten a világban ránk bízott. Egy egyházatya mondja: Krisztus ezen a földön arra rendelt, hogy csillagok legyünk; hogy mások tanítóivá váljunk; hogy kovászfélék legyünk; úgy éljünk mint angyalok az emberek között, mint fölnőtt férfiak a kisgyermekek között, mint lélekkel bíró teremtmények a csupán érzékelni tudók között, azért hogy nyereségük legyen belőle; hogy magok legyünk, és bőséges termést hozzunk. Nem volna szükség szavakra, ha olyan fényt árasztana életünk. Nem kellenének tanítók, ha tettekkel prédikálnánk; nem lenne egyetlen pogány sem, ha mind igazi keresztények lennénk (Aranyszájú Szent János, In Epistolam I ad Timotheum homiliae, 10, 3 (PG 62, 551)).

Példás élet hivatásunkban

Tévedés volna azt hinni, hogy az apostolság nem több mint néhány jámborsági gyakorlattal való tanúságtétel. Keresztények vagyunk, te is, én is, de ugyanakkor és ettől elválaszthatatlanul állampolgárok és dolgozó emberek egészen meghatározott kötelességekkel; ha valóban szentté akarunk válni, példásan kell teljesítenünk őket. Maga Krisztus sürget: Ti vagytok a világ világossága. Nem lehet elrejteni a hegyre épült várost. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van. Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket, és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van (Mt 5, 14-16).

A hivatásbeli munka – mindegy, melyikről van szó – lámpássá lesz, amely hivatásbeli kollégáitok és barátaitok számára fénylik. Ezért mondom sokszor azoknak, akik az Opus Deihez csatlakoznak, és ez ugyanúgy vonatkozik mindnyájatokra is, akik itt vagytok: mi hasznom van belőle, ha hallom, hogy ez vagy az jó fiam, és jó keresztény, de rossz cipész? Ha nem igyekszik szakismereteket szerezni, és gonddal gyakorolni hivatását, akkor nem szenteli meg, és nem ajánlhatja föl Istennek. Pedig a köznapi munka megszentelése a hiteles lelkiség alapja nekünk, akik a világ dolgai közt élve úgy döntöttünk, hogy az Istennel való kapcsolatot keressük.

Küzdjetek önmagatok túlzott kényeztetése ellen! Követeljetek többet magatoktól! Néha túl sokat gondolunk az egészségünkre vagy a kikapcsolódásra, amely valóban kell, hiszen friss erővel akarjuk újra kezdeni a munkát. De – mint már jó néhány éve megírtam – a szabadidő nem tétlenkedés, hanem kikapcsolódás kevésbé megerőltető tevékenységgel.

Van úgy, hogy túlzott kényelmességünket hamis kibúvókkal indokoljuk, és közben elfelejtjük vállunkra nehezedő áldott felelősségünket, belenyugszunk abba, hogy épp csak eleget tegyünk kötelezettségünknek, látszat-okokkal leplezzük lustaságunkat, de ezalatt a sátán és szövetségesei nem mennek nyaralni. Hallgasd meg jól, és vedd figyelembe Szent Pál intelmét azokhoz a keresztényekhez, akik rabszolgák voltak, hogy engedelmeskedjenek uruknak: ne látszatra szolgáljatok, mintha emberek tetszését keresnétek, hanem mint Krisztus szolgái, akik szívesen teljesítik Isten akaratát. Készséges akarattal szolgáljatok, mintha az Úrnak tennétek, s nem embereknek! (Ef 6, 6-7) Igazi jó tanács, mi kaptuk, hogy hallgassunk rá, te is, én is.

Fényt kérünk Urunktól, Krisztustól, segítsen nekünk, hogy minden pillanatban fölismerjük azt az isteni értelmet, amely foglalkozásunkat szentségre való meghívásunk sarokpontjává teszi. Tudjátok az evangéliumból, hogy Jézust faber, filius Mariae-nek, ácsnak, Mária fiának ismerték. Ugyanígy kell nekünk is szent büszkeséggel tevékenységünk által megmutatnunk, hogy emberek vagyunk, akik dolgoznak, valóban dolgoznak! (Mk 6, 3)

Mi mindig Isten követeinek kell, hogy érezzük magunkat, Tisztában kell lennünk vele, hol és mikor kezdődik a hűtlenség: amikor például befejezetlenül hagyjuk a munkát, amikor nem vesszük áldozatkészen, igazán komolyan a munkát, mint a többiek, ha okot adunk rá, hogy lomhának, megbízhatatlannak, felületesnek, rendetlennek, lustának, haszontalannak nevezzenek... Aki ezeket a látszólag nem fontos kötelességeket elhanyagolja, aligha tudja majd helyét megállni a benső élet többi, fárasztóbb feladatában: Aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű; és aki a kicsiben hűtlen, az hűtlen a nagyban is (Lk 16, 10).

Nem képzeletbeli célokról beszélek. Nagyon is valóságos dologról, amely kézzelfogható és igen fontos, amelynek elég ereje van ahhoz, hogy átalakítson egy pogány, az isteni követelmények elől elzárkózó környezetet, amint ez akkor történt, mikor üdvösségünk e korszaka elkezdődött. Gondolkozzatok egy ismeretlen, egykori szerző szavain, amelyekkel hivatásunk nagyságát akarta megfogalmazni: Ami a lélek a testben, azok a keresztények a világban. Amint a lélek a test minden részén elárad, úgy terjed ki a kereszténység a világ minden városára. A lélek ugyan a testben lakik, mégsem származik a testből; ugyanígy a keresztények is a világban élnek, de nem a világból valók (…) A láthatatlan lélek a látható testben van, (…) halhatatlanként lakik halandó sátorban; ugyanígy laknak a keresztények is a mulandóságban, várják azonban az el nem múlást az égben. Ha hiányos a test étele és itala, növekszik a lélek tökéletességben; a keresztények száma is nő napról napra azáltal, hogy elszenvedik a halált. Ebbe a helyzetbe Isten juttatta őket, és nincs joguk rá, hogy elhagyják (Epistola ad Diognetum, 6 (PG 2, 1175)).

Tévút lenne azt hinni, hogy az evilági problémákat és törekvéseket el kell kerülnünk; nem, ott is az Úr vár bennünket. Ne legyen kétségetek afelől, hogy nekünk embereknek a köznapok körülményei által, amelyeket az isteni Gondviselés végtelen bölcsessége határoz meg vagy enged meg, közelebb kell kerülnünk Istenhez. De nem érhetjük el ezt a célt, ha nincs meg bennünk az a kívánság, hogy munkánkat derekasan be is fejezzük, vagy ha a kezdés emberi és természetfölötti indítékok adta buzgóságából engedünk, akkor sem, ha már nem törekszünk arra, hogy úgy dolgozzunk, hogy legkiválóbbak legyünk a munkában. Sőt azt gondolom, hogy ha akarsz, jobban is tudsz dolgozni, mint a legjobb. Mert föltett szándékunk, hogy felhasználunk minden jó és tisztességes emberi eszközt és minden lelki segítséget azért, hogy Urunknak tökéletes munkát ajánlhassunk föl – annyira tökéleteset, mint egy tökéletes műremek.

Imává változtatni a munkát

Gyakran mondom, hogy beszélgetésünknek Jézussal, aki a tabernákulumból lát és hallgat bennünket, nem szabad személytelen imává változnia. Arra is gondolnotok kell, hogy elmélkedésünk az Úrral való párbeszéddé legyen. Nincs föltétlenül szükség benne a kimondott szavakra, de ki kell lépni a névtelenségből. Álljunk színe elé úgy, ahogy vagyunk, ne rejtőzzünk el az Isten házában levők sűrűjében, és ne bújjunk gépies, üres szóáradat mögé, amely legjobb esetben is csak megszokásból fakad.

És most hozzáteszem még, hogy munkádnak is személyes imává kell válnia, eleven beszélgetéssé mennyei Atyánkkal. Ha hivatásbeli munkádban és általa törekszel életszentségre, akkor száműznöd kell belőle a névtelenséget, hogy személyes imává váljon. Tehát hivatásoddal járó feladataid is meg kell, hogy szabaduljanak a szomorú egyhangúságtól, amelyet az okoz, hogy csupán megszokássá és személytelen dologgá váltak, mert különben szinte meghal az isteni indíttatás napi tennivalóidban.

Eszembe jutnak utazásaim a frontra a spanyol polgárháborúban. Bár nem volt pénzem, mindenhová elutaztam, ahol valakinek papi segítségemre volt szüksége. Az akkori kivételes helyzetben, ami sok embernek elégséges ok volt annak igazolására, hogy tehetetlenné és hanyaggá váljon, nem maradtam meg annál, hogy csak aszkétikus tanácsokat adjak. Akkor is ugyanaz volt a fő gondom, ami ma, amit Isten segítségével mindnyájatokban föl szeretnék ébreszteni. Nemcsak a lélek javát akartam, hanem földi örömüket is. Arra biztattam őket, hogy az időt hasznos elfoglaltsággal töltsék ki, és ne engedjék, hogy a frontszolgálat fehér folttá váljék életükben. Kértem őket, ne engedjék el magukat, és tegyenek meg minden tőlük telhetőt, hogy a lövészárok és az őrség ne váljon olyanná, mint egy akkori vasúti váróterem, ahol az emberek csak agyonütötték az időt vonatra várva, amely sehogy sem akart jönni…

Különösen azt kötöttem a lelkükre, hogy olyan elfoglaltságot keressenek, amely hasznos és összeegyeztethető katonai szolgálatukkal, például egyetemi tanulást vagy nyelvtanulást. És azt tanácsoltam nekik, hogy Isten embereiként sose hagyják abba azt a törekvést, hogy minden tennivalójukból operatio Dei-t, Isten munkáját csináljanak. Meghatott, hogy ezek a fiatalemberek, bár nagyon nehéz volt a helyzetük, hogyan fogadták ezt. Megmutatkozott, milyen szilárd a jellemük.

Az akkori időkből megmaradt emlékezetemben burgosi tartózkodásom. Sokan töltötték néhány napos szabadságukat a frontról nálam, mások egyébként is a közvetlen környék kaszárnyáiban állomásoztak. Fiaim közül néhánnyal megosztottam szobámat egy elhanyagolt szállodában. A legszükségesebb dolgok is hiányoztak, de úgy rendeztük el, hogy mindenki, aki odajött – és százával voltak – valóban ki tudta pihenni magát, és új erőt tudott gyűjteni.

Szokásommá vált, hogy beszélgetéseinket összekössem egy sétával az Arlanzón folyó mentén. Elmondták gondjaikat, én pedig kerestem a megfelelő szavakat, amelyek erőt adhattak nekik vagy új távlatokat nyithattak meg belső életükben. Isten segítségével mindig igyekeztem bátorítani és arra ösztönözni őket, hogy megújult tűzzel éljék keresztény életüket. Néha odaértünk séta közben a Las Huelgas kolostorhoz vagy a katedrálishoz.

Szívesen fölmentem velük valamelyik toronyba, és megmutattam nekik közelről a gótikus mérművet, ezt a kőből faragott valódi filigránmunkát, amelyet türelmes, fárasztó odaadással alakítottak ki. Beszélgetés közben fölhívtam a figyelmüket arra, hogy ezeket a csodálatos faragványokat alulról egyáltalán nem lehet látni. Amit olyan sokszor magyaráztam nekik, itt megfoghatóvá vált. Ez az Isten munkája, Isten műve – mondtam – olyan tökéletesen végezni saját munkánkat, hogy annyira szép lesz, mint ez a finom, kőből faragott csipkeszövevény. A példa annyira szemléletes volt, hogy ezek a fiatalemberek megértették: amit ott látnak, ima, csodálatos párbeszéd az Úrral. Azok a kőfaragók, akik ebbe minden energiájukat beleadták, tudták, hogy mindez lent az utcán észrevétlen marad. Művészetük csak Istennek szólt. Érted már, hogyan tudsz hivatásod által Istenhez közeledni? Tedd azt, amit ezek a kőfaragók, akkor a te munkád is operatio Dei lesz: emberi mű, amely kívül-belül isteni.

Mivel meg vagyunk győződve róla, hogy Isten mindenütt és bárhol ott van, magasztaljuk őt, mikor földünket műveljük, és dicsőítő éneket énekelünk, mikor a tengeren hajózunk, és életünket minden másban is Őrá gondolva éljük (Alexandriai Kelemen, Stromata, 7, 7 (PG 9, 451)). Így minden pillanatban Vele egységben maradunk. Ha el vagytok szakítva mindentől, és ha mint azok a fiatalemberek a lövészárokban, nagyon távol vagytok attól a megszokott környezettől, amelyben éltetek, akkor is szorosan egyesülve fogtok élni az Úrral, mert át tudjátok alakítani imává a személyessé vált, kitartó, szívvel-lélekkel végzett munkát, amelyet az Atyaisten, Fiúisten és a Szentlélek Úristen jelenétében kezdtetek el és fejeztetek be.

De ne felejtsétek el, hogy emberek jelenlétében is éltek. Keresztény tanúságtételt várnak tőletek – tőled. Ezért hivatásunkban és minden emberi tevékenységben úgy kell viselkednünk, hogy aki ismer bennünket és becsül, ne szégyenkezzen munkánk miatt, és ne kelljen senki előtt pirulnunk. Ha azzal a lelkülettel éltek, amire megpróbállak tanítani titeket, nem fogtok szégyent hozni sem azokra, akik bíznak bennetek, sem önmagatokra, és nem fogtok úgy járni, mint az az ember a példabeszédben, aki tornyot akart építeni: Nehogy, ha miután az alapot lerakta, és nem tudta befejezni, mindenki, aki látja, csúfolni kezdje őt: ez az ember elkezdett építeni, de nem tudta befejezni (Lk 14, 29-30).

Legyetek biztosak benne, hogy ha megőrzitek magatokban az érzéket a természetfölötti dolgok iránt, rá fogjátok tenni művetekre a koronát, befejezitek a katedrálist az utolsó kőig.

Possumus! (Mt 20,22) Meg tudjuk tenni! Az Úr segítségével ezt a csatát is meg tudjuk nyerni. Higgyétek el nekem, igazán nem olyan nehéz a munkát imádkozó párbeszéddé alakítani. Mihelyt fölajánljuk az Úrnak, és hozzáfogunk, Isten már hall és segít bennünket. Így napi munkánk kellős közepén szemlélődő lelkek életmódját valósítjuk meg! Egyre jobban eltölt annak a bizonyossága, hogy Isten tekintete rajtunk pihen. Talán éppen egy kis önlegyőzést kíván tőlünk az Úr, egy kis áldozatot: egy mosolyt valakinek, aki alkalmatlankodik, vagy azt, hogy hozzáfogjunk egy olyan munkához, amely nem kellemes, de sürgősebb; vagy hogy vigyázzunk a rendre; és kitartóan teljesítsünk egy kis kötelességet, amelyet könnyen el lehetne hanyagolni; vagy hogy a munkát ne halasszuk máról holnapra, és így tovább. Mindezt azért, hogy örömöt szerezzünk vele Istenünknek, Atyánknak! Talán teszel majd egy feszületet az asztalra, vagy valamilyen nem föltűnő helyre, ahol dolgozol, hogy segítsen ébren tartani a szemlélődés szellemét, mert a feszület tankönyvvé lett, amelyből szíved és elméd a szolgálat leckéit tanulja.

Ha elhatározod, hogy különcségek nélkül és anélkül, hogy elhagynád a világot, szokásos munkád közben, rálépsz a szemlélődés útjára, akkor azonnal a Mester barátjának érzed magad, akinek az a feladata, hogy megnyissa a Földön Isten ösvényeit minden embernek. Valóban abban működsz közre munkáddal, hogy Krisztus országa az egész világra kiterjedjen. Mindegyre fölajánlod a munka óráit: távoli országokért, ahol a hit növekedőben van; a keleti népekért, akiket barbár módon megfosztanak a hit és vallás szabadságától; a hagyományosan keresztény országokért, amelyekben látszólag kialszik az evangélium világossága, és a lelkek a tudatlanság homályába hullnak vissza... Milyen értékes így egy órai munka! Milyen értékes az, hogy kitartasz: még egy kicsit, egy pár percig, amíg teljesen be nem fejezed a munkát. Így lesz a szemlélődésből apostoli munka, egészen természetesen, csupán a szívből jövő ösztönzésnek engedelmeskedve, abból a szívből, amely most már együtt dobog Jézus legszeretetreméltóbb és irgalmas szívével.

Mindent szeretetből tenni

Talán azt kérdezed most tőlem: hogyan tudom elérni, hogy mindig azzal a lelkülettel cselekedjek, amellyel a hivatásbeli munka tökéletessé válik? Nem én válaszolok neked, hanem Szent Pál: tartsatok ki állhatatosan a hitben, viselkedjetek bátran, legyetek erősek. Minden dolgotokat intézzétek szeretettel (1Kor 16, 13-14). Mindent tegyetek szeretetből és szabadon, ne adjatok helyet a félelemnek vagy az üres begyakorlottságnak, szolgáljátok Atyánkat, Istenünket.

Szívesen idézem a következő verssorokat – bizonyos, hogy nem magasrendű költészet, de amint tapasztalatból tudom, nagyon szemléletes:

Szeretet tölt be egészen, és nem is értenék hozzá,

ha szenvedés nem okozná, mert a szív röpül merészen, ha nagy fájdalom a részem.

Hangsúlyozom, hivatásbeli munkádat szeretettel kezdd el, és tégy mindent szeretetből, és ha mások keserű értetlensége, igazságtalanságok, hálátlanság, sőt balsikerek ellenére ezt a szeretetet megőrzöd magadban, bámulni fogsz munkád eredményén: érett gyümölcsöket terem, az örökkévalóság vetőmagjait!

Néha találkozunk jó emberekkel, én inkább jóindulatúaknak nevezném őket, akik szóval azt állítják, hogy hitünk nagyszerű eszményét akarják terjeszteni, valójában azonban nagyon együgyű, felületes, gyatra fölfogásuk van a hivatásbeli munkáról. Az ilyen, csak szavaik szerinti keresztényeknek segítenünk kell szeretetünkkel, és ha szükséges, világos szóval, a Szentírás szerinti testvéri feddéssel helyreigazítanunk őket: Ha valakit valamilyen bűnben tetten is érnek, ti, akik lelkiek vagytok, oktassátok az ilyet a szelídség szellemében, de ügyelj magadra, nehogy te is kísértésbe ess. Hordozzátok egymás terhét, s így teljesíteni fogjátok Krisztus törvényét (Gal 6, 1-2). Ha ezek a magukat katolikusnak tartók valamilyen okból, mert idősebbek, több tapasztalattal bírnak vagy nagyobb felelősség hárul rájuk az életben, még inkább szükségük van rá, hogy beszéljünk velük. Jó apa vagy jó tanár módjára fogunk nekik segíteni anélkül, hogy megaláznánk őket, hogy belátásra jussanak, és komolyan vegyék munkájukat

Mindg megmozgatja az embert, ha nyugodtan átgondoljuk Szent Pál példáját: Hiszen tudjátok, hogyan kell minket követni. Nem éltünk tétlenül közöttetek; senki kenyerét ingyen nem ettük, hanem keserves fáradsággal, éjjel-nappal megdolgoztunk érte, hogy senkinek ne legyünk terhére. (…) Már amikor nálatok voltunk, meghagytuk nektek, hogy aki nem akar dolgozni, ne is egyék (2Tessz 3, 7-10).

Isten iránti szeretetből, a lelkek iránti szeretetből, és hogy megfeleljünk keresztényi hivatásunknak, példát kell adnunk. El kell kerülni a botrányokat, és nem engedni, hogy a leghalványabb gyanú fölmerüljön, hogy Isten gyermekei hanyagok vagy tehetetlenek, mert éppen ez a botránykő... Életetekről, magatartástokról kell, hogy leolvashassák, milyenek egy felelősségteljes ember elvei és milyen a viselkedése. A paraszt, aki földjét műveli, és közben szívét folyton Istenhez emeli, az asztalos, a kovács, az irodai alkalmazott, az értelmiségi – minden keresztény – példakép kell, hogy legyen azok számára, akikkel együtt dolgozik; büszkeség nélkül, hiszen tudjuk, hogy a győzelem csak Krisztussal lehetséges. Nélküle, egyedül még egy szalmaszálat sem tudunk fölemelni a földről (Vö. Jn 15, 5). Ezért tartsa mindenki kötelességének, hogy feladata teljesítésével és a társadalomnak azon a helyén, ahol van, Isten művén dolgozzon, hintse el mindenütt a béke vetőmagját, és sugározza Krisztus örömét. A tökéletes keresztény mindig nyugalmat és örömöt sugároz másokra. Nyugalmat, mert tudja, hogy mindig ott van vele Isten; és örömöt, mert látja, hogy Isten jótéteményei veszik körül. Az ilyen keresztény valóban királyi jelenség, Isten szent papja (Alexandriai Kelemen, Stromata, 7, 7 (PG 9, 451)).

Ahhoz, hogy ide eljussunk, szeretet kell, hogy vezessen, sohasem szabad úgy tennünk, mintha büntetés vagy átok terhe alatt nyögnénk: Bármit tesztek szóval vagy tettel, mindent az Úr Jézus nevében tegyetek s adjatok hálát az Atyaistennek általa! (Kol 3, 17) Ennek megfelelően a munkát a lehető legjobban végezzük, és kihasználjuk az időt. Isten szerető szerszámának tartjuk magunkat, felelősség és bizalom hordozójának, amellyel Isten gyengeségeink ellenére megajándékoz. Keresztényként teszel mindent, aki tudja, hogy csak Istenben van ereje, és akit mindenben csakis és kizárólag a szeretet vezet.

Közben azonban nem szabad becsuknunk szemünket a valóság előtt. Ne adjuk át magunkat annak az együgyű, felületes látásmódnak, hogy az előttünk álló út könnyű, úgyhogy néhány őszinte jóföltétel és az égő vágy, hogy Istennek szolgáljunk, magában is elég. Nyilvánvaló, hogy amíg telnek az évek, talán hamarabb is, mint gondolnánk, különösen nehéz helyzetekbe kerülhetünk, amelyek nagyon áldozatkész lelkületet és sok önmegtagadást kívánnak majd tőlünk. Akkor pedig arra lesz szükségünk, hogy erős legyen bennünk a remény erénye, és bátran építsünk az apostol szavaira: Azt tartom ugyanis, hogy mindaz, amit most szenvedünk, nem mérhető össze a jövendő dicsőséggel, amely meg fog nyilvánulni rajtunk (Róm 8, 18). Gondold csak egészen nyugodtan végig, milyen lesz az, ha majd egészen kiárad ránk, szegény teremtményekre Isten mérhetetlen szeretete! Akkor pedig itt az ideje, hogy a mindennapok során helytállj a hitben, erősítsd meg magadban a reményt, és éleszd fel megint a szeretetet, másszóval úgy lobbanjon bennünk lángra a három isteni erény, hogy rögtön, szépítgetések, ürügyek, kibúvók nélkül lebontsunk minden hibás magatartást hivatásbeli életünkben éppúgy mint benső világunkban.

Hallgassuk meg újból Szent Pál intését: Tehát, szeretett testvéreim, legyetek állhatatosak, rendíthetetlenek, tegyetek mindig többet az Úr ügyéért, hiszen tudjátok, hogy munkátok nem hiábavaló az Úrban (1Kor 15, 58). Gondoljátok meg, mennyi egymással kapcsolatos erény kezd működni, ha azzal a szándékkal dolgozunk, hogy megszenteljük a munkát: az erőslelkűség tesz feladatunkban kitartóvá, és arra késztet, hogy ne tegyük le a fegyvert, ha az elkerülhetetlenül előbukkanó nehézségek jelentkeznek. A mértéktartás és fegyelem tesz képessé arra, hogy fenntartás nélküli odaadással dolgozzunk, és erőt vegyünk kényelemszeretetünkön és önzésünkön. Az igazságosság arra ösztönöz, hogy tegyünk eleget kötelességeinknek Isten, a társadalom, saját családunk és munkatársaink iránt; az okosság erénye vezet rá a helyes döntésre minden adódó esetben és ennek a döntésnek a gyors megvalósítására... És mindezt – hadd mondjam még egyszer – szeretetből és eleven érzékkel az iránt, hogy felelősek vagyunk munkánk gyümölcséért és apostoli hatásáért.

Tettek teszik a szeretetet, nem a szép szavak – mondja egy népszerű szólás. Azt hiszem, ennyi elég.

Uram, add nekünk kegyelmedet, nyisd ki názáreti műhelyed ajtaját: hogy megtanuljunk téged ott szemlélni, és melletted Máriát, Szent Anyádat, és Józsefet, a szent pátriárkát, – akit annyira szeretek, és tisztelek – hogy hármótoktól megtanuljunk szentül dolgozva élni. Indítsd ezzel szegény szívünket arra, hogy a mindennapok munkájában Téged keressünk, és Veled találkozzunk, és ezt a munkát szándékod szerint Isten művévé, a szeretet művévé változtassuk.